A nyugalom ára

Tica, 2015, április 10 - 08:53

- Nem érdekel! Én akkor sem megyek sehová! Tégy, amit akarsz, én ki nem mozdulok itthonról! - ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért.

- Laura, nyugodj meg kérlek! Csillapodj! - csitított férjem.

- Nem értem, miért borultál ki ennyire. Hiszen azt beszéltük meg egy héttel ezelőtt, hogy ma este elmegyünk Dóráékkal vacsorázni és utána megnézünk náluk négyesben egy filmet. Nem emlékszel, drágám?

- Nem, nem és nem! Változott a helyzet! Meggondoltam magam! Nem megyek sehová! Sehová! Érted? - üvöltöttem magamból kikelve.

- Mégis mi történt veled? Mi a fene ütött beléd megint, hogy így viselkedsz?

- Tudod, én egész nap mostam, főztem, takarítottam és a fiunkra vigyáztam! Egy cseppnyi energiám nem maradt és te azt kéred tőlem, hogy fülig érő szájjal játsszam el a mintafeleség szerepét egy flancos étteremben, flancos emberek között, akikkel annyi kedvem van egy légtérben lenni, mint utána közösen megnézni egy semmitmondó, sekélyes, felszínes filmet, amin két perc múlva elalszom? Hát nem! Én ebből nem kérek! Nem! - kiáltottam és a dühtől remegő kezemben lévő poharat akkora erővel vágtam a földhöz, hogy apró szilánkokra tört szét.

- Higgadj le Laura, az Isten szerelmére! A leghalványabb elképzelésem sincs róla, mi ez az egész már megint, de ha így akarod, nem megyünk sehová. Csak nyugodj meg! Nyugi! - szorított erősen magához.

Egy szörnyeteg vagyok. Egy valóságos átokfajzat. Az elállatiasodott, ösztönlényszerű viselkedésem, a testemből lávaként felszínre törő, hátborzongató hangom, a robbanásszerű dühkitöréseim... megbocsáthatatlanok. Egy eltorzult lelkű, őrült vagyok. Egy elfajzott némber.

Miközben ezen gondolatok kötötték le figyelmem, férjem szorosan magához húzott és megsimogatta a fejem.

-          Ne haragudj - formálták ajkaim a suttogásszerű, oly sok hangoztatástól jelentéktelenné vált, elcsépelt szavakat.

-          Főzök neked egy csésze zöld teát, attól megnyugszol majd - mondta és kiment a konyhába.

Valahol legbelül tudom, érzem, hogy nem hagyna el. Nem hagyna el akkor sem, ha a több éven át irántam érzett szerelme teljesen kiapadt, elpárolgott volna és kapcsolatunk táptalaját csupán a hat éves együttlétünkből fakadó megszokás, a beteges viselkedésemből eredő szánalomérzet és közös gyermekünk jelentené. Inkább felőrlődik, semmint hogy lépjen. Felőrlődik. Velem együtt.

Most pedig joggal szegezhető nekem a kérdés: mivel magyarázom a váratlanul, kiszámíthatatlan időpontokban és szituációkban előtörő, már-már pszichiátriai kezeltekéhez hasonlítható dühöngéseimet?

A válasz egyszerű: semmivel. Erre nincs magyarázat. Nem lehet magyarázat. Épp ezért szeretném előre leszögezni, hogy amit most mondani fogok, nem mentségként vagy magyarázatként teszem, de úgy érzem, megemlítendő tényezőként bír életemben.

Köztudott tény, hogy a gyermekkor kulcsfontosságú minden ember életében. Nos, én nem mondom azt, hogy elviselhetetlenül rossz gyermekkorom volt, azt sem, hogy feledhetetlenül jó. A jó és a rossz relatív fogalmak. Amit az egyik ember jónak ítél meg, az a másik embernek rossz és fordítva. Épp ezért mindenki döntse el saját belátása szerint, hogy milyennek érzi a sajátját, hogyan, mily módon élte azt meg.

Szüleim közül édesanyám volt az, aki komolyabban vette a nevelés kérdését. Ő jött értem óvodába, majd később iskolába, ő kérdezte ki a leckét és domináns típus lévén szinte minden téren ő tartotta kezében a gyeplőt. Rengeteget dolgozott, vezette a háztartást, gyereket nevelt, e mellett istápolta szüleit. Mindig túlvállalta magát, túlhajszolt volt, olyan folyton aggódó, idegeskedő alkat. Sosem tudta magát felhőtlenül jól érezni, ami köszönhető volt annak is, hogy édesapám mellett - aki kétségkívül kizárta magát a nevelésből, és aki az ő szintén boldognak nem mondható gyermekkora következtében, magányában, elszigetelődésében, társas kapcsolatok hiányában történő alkoholhoz folyamodása révén lelki sérültnek nyilvánult - ez szinte lehetetlen is lett volna.

Ami nagyon erősen él emlékeimben, az az, hogy édesanyám folyton kritizált. Bármit mondtam vagy tettem, sosem volt jó. Sokszor, ha hibáztam, hangosan leüvöltött, egy-egy általam előrukkolt ötletért cserébe - ami szerinte butaság volt - megalázott, azt sulykolta belém, hogy nem vagyok elég jó, ezzel a földbe tiporva és jó mélyre elásva önértékelésem. Az ő boldogtalanságában - érthető módon - nem tudott boldogságot átragasztani rám. Hektikus körülmények között, feszült légkörben, viták és veszekedések sokaságában nőttem fel, amely légkör akaratom ellenére is belém ivódott.

Édesanyám nem tudott változtatni. Képtelen volt feladni azt az életmódot, amellyel teljes mértékig elégedetlen volt. Nem tudott megválni gyűlölt, kizsigerelő, önbizalmát a földbe döngölő munkájától, az életben hátráltató, sok bosszúságot okozó férjétől és a többi tényezőtől, amelyek hozzájárultak boldogtalanságához.

Míg nagyon sok gyermek példaképének tekinti szüleit, addig én megfogadtam magamnak, hogy nem leszek olyan, mint ők.

Megfogadtam, hogy bár ilyen közegben nőttem fel, felülkerekedem önmagamon és tudatosan fogok cselekedni.

Kezdetben nem is volt nehéz tartani magam elhatározásomhoz, lévén, hogy Áronnal való házasságom elején minden jól működött közöttünk. Ám ahogy teltek a hónapok, úgy kellett szembenéznem a felmerülő problémákkal, ami nekem nem ment egyszerűen. Egyre gyakrabban ordibálással, kiabálással reagáltam egy-egy nekem nem tetsző szituációban, amit - bár még ha nekem is volt igazam - másként is el lehetett volna intézni.

Az eszemmel tudtam, hogy nem helyes, amit teszek, de akárhányszor elhatároztam, hogy soha többé nem fog előfordulni, adott pillanatban nem tudtam uralkodni önmagamon, állati szintre süllyedtem dühkitöréseimmel.

Az elején, Áron - ismerve élettörténetem - tolerálta viselkedésem, de csakhamar elege lett, és az elkövetkezőkben ő is aktív szerepet vállalt a vitákban.

Jelen pillanatban utáltam az életem. Utáltam a munkám, utáltam a férjemmel való viszonyom, de legfőképpen magamat utáltam.

És ahogy most szánalmasan, bocsánatért esedezve itt ülök a kanapén, a gyerekkorom jut eszembe... és édesanyám. Édesanyám, aki nem tudott változtatni. És a fogadalmam... a fogadalmam, hogy én nem olyan életet akarok.

-          Drágám, itt a teád! - zökkentett vissza gondolataimból a konyhából visszatérő, teáscsészével egyensúlyozó férjem.

-          Úgy döntöttem, beiratkozom egy jógatanfolyamra - mondtam neki szenvtelenül.

-          Tessék? De mégis miért? Hogy jutott most ez eszedbe?

-          Azért, mert változni szeretnék. Változni, hogy megtaláljam az egyensúlyt, hogy harmóniában legyek önmagammal.

-          Szerintem semmi értelme ennek, pihend ki magad és minden rendbe jön - ahogy eddig is - mondta.

Nem szóltam egy szót sem, csak lefeküdtem és behunytam a szemem, mintha aludnék. Aztán rájöttem még valamire, amire már rég rá kellett volna jönnöm. Áron hátráltat. Ő nem akarja a változást. Neki minden így jó, ahogy van.

Gyermekkorom mellett (vagy épp neki köszönhetően), másik fontos tényező, hogy olyan férjet választottam, aki nem úgy próbált segítségemre lenni, hogy támogat önmegvalósításomban, hanem pusztán beéri az önmagát segítő férjnek beállító szereppel, miközben - egyre inkább azt érzem, hogy direkt módon - a legrosszabb eszközöket használja nyugalmi állapotom elérésére.

Neki tetszik ez a „támogatást nyújtok a bogaras feleségemnek" szerep. Nekem viszont nem.

Néhány nappal később - férjem ellenzése ellenére - beiratkoztam a jógatanfolyamra, ahol a jógaoktatóm mondott nekem egy nagyon fontos dolgot, amit azóta sem tudok kiverni a fejemből. Elgondolkodtató, és rengeteget segített:

„Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk."

Három hónappal később - immáron elvált nőként - továbbra is járok a jógatanfolyamra, mellette beiratkoztam a horgolda klubba is.

Nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok annak ellenére, hogy problémáim - mint minden embernek - továbbra is vannak.

Van úgy, hogy az ember eljut arra a pontra, amikor már úgy érzi mindegy, hogy mi, de változzon valami, különben megőrül. És néha a mások számára legésszerűtlenebbnek tűnő változtatás indítja el az embert a siker útján.

- Elkészült a kedves Hölgy? - kopogott az ajtón jógaoktatóm, Botond, akivel ma este hivatalos vagyok egy vacsorára.

- Egy pillanat és megyek. Addig gyere csak beljebb! - kiáltottam.

- Csodaszép vagy, Laura! Elképesztően gyönyörű! - mondta hüledezve, amikor meglátott.

- Köszönöm! - fogadtam jólesően a bókot, majd mosolyogva hozzátettem:

Ezt csak azért mondod, mert három hónapja, amióta csak ismersz, melegítőn kívül semmi másban nem láttál! - kacagtam.

- Várj csak! Van benne valami... - csipkelődött, majd finoman átölelt egy puszit nyomva arcomra és a kocsijához vezetett.

 

 

 

Az írás hossza kb. 7 ezer karakter