Ő...

Évszám
2010

Ő…Ott kóborolt a szürke sikátorok rozsdás magányában. A víz selyme már napok óta nem cirógatta sem szikkadt bőrét, sem sivatag-torkát. Sajátságos testszagát küldte követként az előre el nem tervezett ösvény ködös irányába, s erről aztán mindenki tudni vélte, hogy kicsoda, micsoda, s azt is, hogy a társadalom kacskaringós ranglétrájának mely jellegzetes fokán szomorog. Valóban ismerték? Ennyi és ez hát az ember-meghatározás? Kimerül a szép, illetve rút-lét skáláján egy pici piros ponttal való megjelölésben? A csilli-villi-felöltősök, avagy a kopottköpenyeg-hordozók klubtag-kabaláinak felülvizsgálásában?

A sztájlméker-fesönőrök, illetve a nónsztájl-lúzer-gárdák vonásainak kicsontozásában? És további, e fent sorolt csökevény-szignálok ikertestvéreinek bemagolásában, s ezek orális megjelenésűvé való metamorfolizálását követően a kommunikációs csatorna üregeibe gyömöszölni ezen meghatározó terrénumot? Nos?  Őt nem érdekelték ezen hóbortos, a valóság gravitált horizontján csúszós idegbajossággal botorkáló agyrémálom-kámforok. Ezek a pocsolyamasszák leginkább a divat családfájának illusztrált mására függeszthetők csupán, ahonnan előbb vagy utóbb amúgy is leszédülnek. Rövid időintervallumú, és mákszemnyit sem hasznos, a homályosan látók által életnek titulált, azonban önnön kivégzésükre való cammogása e konventált entitásoknak csupán vízpárologtatási folyamatnak felel meg. Azt mondják, hogy a divat és a hagyomány egymás ellentétes pólusai. Csakhogy: a hagyomány nem más, mint a divat egy igen távoli rokona. Való igaz, hogy nem pocsolyamassza, de sárcsimbók létére maga sem a fajfenntartó-erők legkifinomultabb egyede… ő csak belepottyant az emberek pocsolyaszilárdító masinájába, amit úgy becéznek, hogy konvenció.
S azt is normává tették, hogy minden embert emberke voltától kiindulva bepepecseljék több réteg sárral, miközben kidüllesztett, az eredeti méreténél háromszoros nagyságúra maximalizált szemgolyókkal milliméternyi távolságra lehajoltan a mini emberhez, nyelvészeket megszégyenítő artikuláltsággal azt mondják, hogy: ez a miénk. S ezt a kisember el kell fogadja, különben periferizált lénnyé csöktetik. Ő azon gondolkozott, hogy minek is gondolkozni, mikor e nélkül is komfortosan lehet levegőhöz jutni. Ha ez nem így lenne, akkor a levegőt csak akkor ereszthetnénk be belső rétünkre, ha előbb tudatnánk vele tudásunk, tudniillik: hogy miből tevődik össze kémiailag, tehát azokat a jellemzőket, amelyeket mindenki kell(ene) tudjon róla, s még ez nem is lenne elég, mivelhogy hozzá kéne még csappantatni azt is, hogy ő, mint egyén mit is gondol filozófiailag őróla, s ha gondolatgyümölcsei tetszenének a sóvárgott elemnek, bemenne, ha nem, tovább állana, s ezen lépése az inkorrekt válasszal szolgáló fél számára tartaléklevegő-tarsoly hiányában az utógondolat szerepét töltené be.  S egyszer csak megtorpant, mondván: Uramisten, de hiszen… ó, én ezt nem hiszem el. Én a gondolkodásról gondolkodtam… nem lehet. S ahogy ezt kimondta, hódolatát fejezte ki a szürke betonarcnak, váratlan csókot nyomván füstös ábrázatába, s ajándékként két, saját benső üzeme által előállított, számára igen fontos objektumot cuppantott felszínére. Fogak voltak. Az incidenst követően, átformálódott fizimiskával besüppedt doboztestekből tákolt, újságlapokkal bélelt otthonába, és nem csinált semmit. Később megunta ezt, és akarta a valamit tenni.

Milyen döcögősek is az emberek, mindig valamit akarnak tenni, mert arról morfondíroznak, hogy a bizonyítás sunyi mozzanatával mély baráti láncolatot kreálva többek lehetnek eredetijüknél. Lehet. Ők tudják. Ő nem gondolkozik – gondolta… … -, hanem búvárkodik a saját középkorát ízleltető sápadt papírlapok tengerében. Tudta: szembe kell néznie velük. Tudnia kell: miért hozzák felé a savanyú érzések gombócainak ízét. Lapozni kezdett hát. Ezt olvasta: oly sok mindenre fókuszál az embernek nevezett lény élete során. Bíborfelhős pillanataiban azt képzeli, hogy mindent tud, amit tudnia szükségeltetik, emellett persze mindenhez ért, ami igényeinek megfelelő kényelmet adományoz, s ha belepottyan egy szemfelnyitó kelepcébe, elméje zavarában összecsavarodik, identitása összezsugorodik, és ő azonnal kilátástalannak érzi az életét, nem találja helyét a civilizáció-zanzában. E sorokat tizenöt évesen írta. Jelen pillanatban a teljességet szimbolizáló szám tizedessé avatásának ceremóniájához közeledik, s úgy érzi: ezen élet során annyi ember maskaráját öltötte személye kirakatbábuvá, élettelen anyaggá degradálódott vázára, hogy maga sem tudja melyik is ő valójában. Aszkétikus életet folytat.
Ezzel bünteti magát azért, mert oly sok év-baráttal maga mögött sem tudja azt, hogy mit érthet azon az enigmatikus definíción, hogy magam. Ezért nem akar gondolkozni. Ez is penitencia-könyvének lapjain szerepel. Úgy gondolja, ekképpen kerülhet csupán magához közel, hisz ez az emberek által énnek nevezett, bőrrel bélelt húsdarab közel sem ő, legalábbis nem teljes egészében. Ha valóban az lenne, akkor nem csattognának, zörögnének benső csatározásainak fegyverei, világának harcmezővé formált területein. Valóban így van ez? Meglátjuk. Ő mindenesetre tovább olvas: kiskoromtól az volt a szívem vágya, hogy legyek valaki. Tudtam: nekem ebben az életben szerepem van. Mert hiszen erről beszélnek az emberek. Szerepekről, célokról, vágyakról, álmokról, és éppen ezért érzi az emberke, hogy ő is azt kelletik tennie, amit mások is tesznek. Ha nem ekképpen jár el, akkor értelmetlennek titulálják életét. Elkezdte hát vágyait hajszolni, szerepeit keresni. S abban a pillanatban, amikor úgy érezte: elérte, amit keresett, csöppet sem találta kényelmesnek a magára ráncigált gúnyát. Szerepek, maszkok, marionettek, álruhák, kosztümök, egyenruhák, bábuk… mind egyre megy… minél több van belőlük, annál inkább maga alá fojtja az „igazit”. Ő tényleg azt tette, amit a mások kategóriába sorolt, felnőtt-érdemrenddel páváskodók elvártak tőle.

Mindig a lehető legkiválóbb eredményeket érte el az iskolának nevezett Felejtés-király óriási birodalmának megfenyített, hasztalan gürcölő katonái sorában, ahol a szabályok be nem tartása esetén a következő ragadványnevekkel díszeleghetett a szerencsétlen szamárpados, hogy: semmirekellő, haszontalan, buta, bukott, felelőtlen, hanyag, figyelmetlen, esztelen, neveletlen, szemtelen, különc.  Úgy érzem mindent megtettem annak érdekében, hogy szeressenek, hogy elismerjék munkámat. Az információtárolás átformálódott ijesztő szörnyeteggé szememben. Olyasvalamivé, amitől a kicsik éjjel az ágyukban rettegnek, lázas félelemmel szoronganak az elszenderedéstől, s nem mernek benézni az ágyuk alá, mert ott van a zsákos, szúrós szakállú, kopott kabátú, büdös lény, aki elkapni készül őt, s ez a legóvatlanabb pillanatban következhet be, ezért a paplan alatt keresnek menedéket a saját képzeletük ereje által teremtett fantázialények ostroma elől. Valójában nem igazi tudásgyarapítási eljárás volt az, amit tapostam évek hosszú, szurkosan égető bágyadt talaján, mezítlábas készenléttel felfegyverkezve. Egy idő után ezen tett lázadó tüskévé alakult át, ami arra késztetett, hogy véres könnyel a szememben letoljam őt a torkom mélyére. Ha nem teszem, elveszek. Ezt súgta. És én elhittem.
Ezzel tartott rettegésben s lettem sokáig vak foglya. Nem, nem… egyszerűen nem bírtam volna elviselni azt, hogy levegőnek nézzenek, ezért különlegessé edzettem lényem. Ez vált mindennapi sportommá, s minden versenykész nap nehezebb szintekre suhintottam elmém bajnokát. Mindenkitől azt hallotta, hogy versenyúszás az élet, ahol állandó bizonyítási kényszeráradat csapdossa az ellazulás, a békeállapot lapockáit. A nyugalom, a csendes élet immár avíttá penészedett az emberek tudatkoporsójában, s ha az valaha illatát kiszivárogtatni merészkedik, azon reményparazsat felvillantva a vakká betegített én számára, hogy nincs teljesen kioltva Prométheusz tűzrózsája, hát a lélek-bérgyilkosok szó- és cselpengéiket a menekülést megkísérlő lüktető gégéjéhez szorítják, s kénnyállal beragacsosított, értékpusztítástól, lemoshatatlan vétkektől megpecsételt ujjaikkal kioltják a reményparázs életét. Zajt neszelt érzékeny hallószerveivel. Felnézett, és megpillantott egy patkányházaspárt. Bizonyára boldog házasságban tengették fürge életüket, mivelhogy a patkányférj épp felfrissíteni méltóztatott bundapecér múltját az előtte művészi merevséggel pislogó nőstény előtt.  Szokatlan, tudósok által meg nem figyelt mély és mégis kislánycsuklásba fúló hangon, hátsó lábaira támaszkodott a kopott szürkeszőr-kabátos bakegyed, s jobbról balra lengő farkpödörítéssel fűszerezett, bajszát hullámokban ringató mozdulatokkal kápráztatta el patkányszerelmét. Ő azt a röpke, s eltorzult arcát vigyorgöncbe öltöztető következtetésre jutott nemes nem-gondolkodása által, hogy az állatok nem küszködnek sánta identitástraumában, ezért oly állatian nagyszerűek, és szabadok.

Milyen is lenne – spekulálta-, ha ezen szőrös mocorgók, akik nem dicsekedhetnek azon kellemmel, hogy azt áradhassák magukról, és mások őróluk, hogy Isten saját képére és hasonlatosságára helyezte ez földre őket – ám mindezen kegyelemteljes ajándék nélkül is jól megvannak patkány-kéglijükben –  közülük az egyik, egy napon a zöldes-kékes, nyikorgó tetejű hulladék-terüljasztal ételmaradék, és kereső-barátok társaságában csámcsogva a napi ellátmány kínálatának nagy becsben tartott porcióit, eldobná a félig bemajszolt szardíniafejet, csípőre tenné a kezét… vagy lábát, a magasságos kékség felé emelintené kitágult orrlyukainak nyálkás üregét, s azt mondaná, hogy neki most buggyantott tojás kellene, miért kell mindig szardíniakoponyát falatoznia. Neki jogai és kötelezettségei vannak, s patkánytársait felbuzdítva emancipálnának, narancssárga trikófoszlányban a városszéli szemétgyűjtő legmagasabb peremén újonnan megkreált nyelvvel bajszuk alatt. Egy másik napon pedig, immár élet-betegen totyogva a szennyvízcsatorna kedvelt patkányparkjában, azon siránkozna, hogy nem találja helyét a patkányvilágban, valamit kellene tegyen magáért, hogy figyeljenek fel rá, hogy ne oldalogjanak el mellette bajuszcsavarás nélkül, s ne forduljanak be Kali néni tyúkóljába patkánypriccsegés nélkül.
A patkány-identitászavar kemény évei romba döntenék eddigi életének vegyszer- és irtószer-mentes légkörét, s a szőrtelenítés, és farok rövidítés divat-időszakával karöltve beköszöntene a patkányego hódítása és birodalomépítése.  De jó, hogy ez nem így van… - suttogta -, s megleste azon mozdulatot, melyben a patkányférj farkát bajsza-választotta nejének rózsaszín utólógójához érintette. Ez így van rendjén egy tisztességes patkánycsaládban… Ők nem figyelnek meg minden jöttmentet, csak aki merészen különleges, csak arra tekintenek hosszas mustrálgatással. A múltkor is például, mikor ő éppenséggel szopogatta a sültfokhagymás hurkapálcát, hát felfigyelt arra, hogy a patkányok megdermedve bámulnak egy félszemén hetyke bajusszal, egyik orrán körömmel, s első szájának alsó nyitó-csukóján copfba kötött kecskeszakállal rendelkező, magával karöltve görbén csoszogó alakra. Őrá érdekes módon nem is figyelnek soha – mormogta. Hogy miért nem, azt ma sem érti. Már évek óta a szomszédságukban tömködi a lyukas kartonfal réseit a sarki cukorkástól mikulásra ajándékba kapott sárga vécépapírral, s ez idő alatt a kis szürke csökött lábúak, még arra sem voltak hajlandóak, hogy egy paszulykonzervet begurítsanak cipődoboz-kamarájába, de még arra sem, hogy kartondoboz-nassolásra, patkánychips kóstolóra vagy éppenséggel kukanézésre hívják.
De azért ő mégsem magányos, hisz ott van saját magának mindenként, mindenkit képviselőként és helyettesítőként. Szégyenkezett, hogy benső kuktájának zavaros vize megújult erővel forrongani kezdett, ily bolhacipellőnyi problémacsecsemő bömbölő pimaszságán.  Elővette az apró, szamárportrékkal kibiggyesztgetett rohadt krumpli és egérürülék illatú, porral meghintett narancssárgásbarnára kopott kukoricazsákját, amit kedvenc szabadturkálója, tudniillik a város Kacskaringós Pitymallat és Rozsdás Mari utak egymást keresztező részénél található: Kincs, ami volt, de már szemét nevű Bagolyszemű Gyuri utcaseprő-koordinátor tulajdonát képező helyen találta. Mikor legelőször kezében tartotta ezen darabot, tudta: ennek jól kiérdemelt helye és szerepe lesz életében. Éspedig a vezeklés testhervasztós, sósesős, kaktuszszékes napjainak forgatagában. Miközben lábujjból felkapaszkodó, rekedt sóhaját a szélmenyasszony postaládájába eresztette, s önsanyarító kedvvel a szívében magára kanyarintotta a cafatokban lógó zsákszárit, s elmosolyodott annak tudatában, hogy az eddigi, ehhez hasonló pillanatokban komorrá és bűnbánóssá kellett torzítania arcát, ám most nem szükségeltetik ezt tennie, mert az aszfaltcsók megszabadította a többperces töprengéses, arcszelekciós eljárástól.
Arra pattogott egy tücsökléptű, bárányábrázatú, erdőszín-szemű, harisnyás fiúemberke, aki a sárkány évében születhetett, és alig látszott ki a sok hajcsimbóktól a kezében lévő kis könyvecske. Bizonyára a vízzel embereket mosogató, arannyal bevont szájú Jánosunk egyik leszármazottja lehet – pusmogta ő -, mivelhogy grillezett szöcskecombokat rágcsált réses kapafogaival, miközben sziszegőn danolta a: Csiszternák Csabitű belébújt a repedtbőrös csizmába… kezdetű tetűnépdalt – tudni való ugyanis az, hogy a kicsi érti ezen lények nyelvét, a velük való szoros kapcsolat, és körültekintő terepmunkák következtében, s a csapattal együtt töltött tetű-nyelvtanórák éves munkáját követően. Ételpottyanékokat szórt a földre, hogy az árva ízeltlábúak se ganajozzanak akármilyent jártuk-keltük csíkjaiba. Ő meg akarta szólítani őt, de ez a sok információ, s megfigyeléses vizsgálódás ezen kisemberen annyira lezsinórozta nyelvének hajtógenerátorát, hogy mikor már szólani merészkedett volna, a kis pattogó elsziszegett tetűcimborái társaságában. Utána akaródzott szaladni, de nem kísérelhette meg, nehogy azt higgye magáról: magányosnak érzi magát a maga társaságában, hisz még a végén megsértődne, s ezt nem szándékolta megcselekedni. Inkább visszasirült húsos ülőkéjének kiformált, melegedő placcára.  Szembogara hirtelen beleakadt egy rakás színes papírdarabba a földön elnyújtózva. Ő hamar felugrott melegségéből és rájött, hogy az aranyszájú-utód könyvéből szabadultak ki ezen feljegyzések. Rövid, olvasás közben feljegyzett útravalók, szútrák voltak a cetliken megörökítve. Talán nem véletlenül kerültek éppen az ő tulajdonába… Hatalmas étvággyal és mocorgó kíváncsisággal kezdett olvasásukba. Az első rózsaszín kis lapocskán Goethe Az ifjú Werther szenvedései címmel ellátott írásából kóstolhatott egy kis ízelítőt, melyben a hős efféle célirányba kívánja terelni élete napcsordáit: nem fogok többé, ahogy mindig szoktam, a sorsom adta csip-csup bajokon rágódni.
Ezentúl a jelent élvezem, és ami elmúlt, az legyen a múltam. Hm… csámcsogott az olvasottak fürge igazságán. Ez a legény biztosan sok küszöb kemény felszínéhez súrolhatta már a sejhaját, ha ifjúságának delején ily komoly, sok vén, de életbuta, sokat élt, de keveset tapasztalt, és csupán fikarcnyit bölcsült földlakót megszégyenítő szándékkal és szilárd meggyőződéssel vág neki a jövő gidres-gödrös mezejének. Ez a fiúcska bátor, intelligens, éber lény, aki szembeszegül a robotélet rozsdásodó egyeduralmával és lelkének autonómiájáért kezd el rajongva és élvezettel küzdeni. Mégiscsak érdemes lett volna a pattogó kiskölyök után iramodni… - bánkódta. Csak az a meglepő az egészben – nyilatkozta -, hogy egy gyerek ilyen komolyságokkal foglalkozik a tetűi szórakoztatása, s világukban való elmerülés mellett. Érett… túl érett. És szemmel láthatóan, akárcsak Goethe hősalakja, élvezi az élet örömeit. Lám-lám, bebizonyosodott az, hogy nem az életkor, hanem az életre való érzékeny lélekszervek bekapcsolása és működtetése tesz egy embert bölccsé… Hisz, én vén csotrogány létemre, magam kreálta korlátokat betonozok utamba, ahelyett, hogy felismervén a már létező akadályokat, beleásnám magam az önmegismerés titokzatos kalandjába. De várjunk csak. Hol csúszhattam én el, hiszen emlékszem, tisztán emlékszem: valaha én is közel jártam ez úthoz, de valahogy ellustultam, és nem voltam elég határozott, elég tudatos, megelégedtem a meglévő életkacatjaimmal, kívülről megveregettem a vállam, és azt mondtam: jól van, ügyes vagy… s a dicséret nem felbuzdított, hanem behálózott bódító sellőhangjával, ellazított, míg végül sikerült bekövülnöm újból a megszokások birodalmának majomketrecébe. Pedig hallottam, tisztán hallottam a szelíden, és határozottan feddő hangokat belülről, hogy: ne kényelmesedj el és ne elégedj meg magaddal, ne dicsérd magad, mert ez ellustít, lelassít, leragaszt, nem enged tovább fejlődni. Légy kritikus magaddal szemben, és képeld fel magad, ha kell adott helyzetekben. Próbáld magad kívülről szemlélni. Ítélkezz magadon, előzd meg a sorsítéletet. Légy résen, légy éber és tudatos. Ne bízz semmiben, ne fogadj téziseket úgy akár egy kész tál ételt, hanem légy mindig kételkedő, ez majd megbizseregteti lényed. Tartsd be saját szabályaidat, melyekben kimondod, hogy: ha elfogadsz bábu, ha kételkedsz tudós vagy.            

Oly csodás volt, mikor tudtam segítő gondolataim társaságában laza keménységgel élni a mesés életet. Emlékszem minden egyes részletére – idézte fel emlékei közül a tanító jellegűeket. Példa gyanánt, amikor egyik haragos embertársam zagyváló, semmitmondó, zaklatott szélmalomharcának csitítójává lettem. Oh, mily malaszttal teljes érzéssel töltött el a tudat, hogy az univerzum ereje átpatakzott energiacsatornám járatain az övébe. Azt mondtam neki, hogy: barátom, minél inkább felébred benned a harag, annál jobban kell szeretned, hogy meg tudhasd őrizni lélek-tisztaságodat. A haragra pocsékolt drága energiát a háború kipattanása előtt fordítsd át szent, építő energiává, mielőtt még nem lesz túl késő, igyekezz megelőzni a vérgát kitörését tudatos odafigyeléssel. Tehát az eleve vesztesnek született energiát vetítsd rá a szeretetre születettre, így egyrészt erőszakmentesen, s mégis győztesként kerülsz ki csatádból, másrészt pedig a béke istene, s nem a nyughatatlanság, és az aggasztó, offenzív-agresszív felfuvalkodottság-szindróma fog szorongatni. Kincs vagy. Ha igazán tiszta akarsz lenni, hát igyekezz. Tegyél érte. Egy idő után minél jobban megsértenek, annál nagyobb hála és szeretet fog ébredni a szívedben a téged megsértő ember irányába, mert ezzel a lépésével hozzásegített téged az ego egyre gyorsabb pusztulásához.
Örülj tehát a kritikáknak. Tartsd szem előtt paradoxnak tűnő építő erejüket. Hadd égjen ki az ego, ki nehezen bírja a csípős nyelvek mardosását kényes, ám fösvény álarcán. Ám ne feledd: az egótól való megszabadulást semmilyen körülmények között sem szabad erőltetni. Mindaddig, amíg dühös tudsz lenni különbözőféle sértő emberi megnyilvánulások, vélemények feléd irányításán, ez magában hordozza azt a sziklakövetkeztetést, hogy még nem világosodtál meg, hanem csupán az ego egy újabb játékának eleve vesztes bábujává degradálódtál. De ne add fel. Próbálj meg ne küzdeni, hanem belesimulni az életbe. Vesd el azt a buta felfogást, hogy az élet előreírt szabályok, normák, konvenciók, és csataterek, versenypályák szülőanyja, és simulj bele valódi, anyai szeretettel melengető karjába. Mindig viseld úgy „magad”, mintha valaki figyelne, és méricskélne, eleinte ez olyan lesz, mint egy lámpaláz, s szinte hallani fogod a kritikus megjegyzéseket, később ellazulsz, és mindig, minden körülmények között a lehető legtermészetesebb módon tudsz megnyilvánulni. Alakítsd ki a saját szútráidat, amelyek méltó és hűséges segítőtársaknak bizonyulhatnak énné formálódásod csodálatosan komplex útján.            

Elszenderedett emlékzuhataga lócáján. Rendkívüli formákat és lényeket fürkészett pillái nyugtában. Megleste a reszkető hársak közelében lépkedő menyasszonyok bokortáncát, akik az örömszárnyú delfin sivításának dallamára pezsegtek. Kéjes testhullámzásukat követően bebalzsamozták pőre testük lágy sivatagját a langyos bokréták krokodilzsír-kenőcsével. Ez esemény a rothadó szívek drámai nászkeringője volt, karöltve a kegyetlen örömek kórusdalával, szakállas tánccal, kamaszos viharokkal és szerelemtüzek kacérságával. Feleszmélt, és tudta: a káoszálom lelke nyughatatlanságának köszönhető. Szorosan megragadta az egyik szamárportrét zsákköpenyege felső részénél, s újból álomba merült. Egy szürkén zavaros mocsár kellős közepén találta magát, miközben minden erejével kapaszkodott... magába. Sebzett lábai alatt keresztbe tett keresztek vinnyogtak, sajgó morgolódással, és pattogó szálkanedvekkel szöges karjaikon. A quinta essentia védőburka felhasítva hevert az izmos sziklaóriások ridegségének frissen fent cápafogain. A Janus arcú Mana mindkét kezét kitárva, s mindkettőben, egymástól merőben eltérő objektumokkal kecsegtetve hízelgett a jövendő lélek szétszaggatott, darabos közeledése felé. A sistergés lassan emberi jellemet érzékeltető zenévé maskarázódott, amelyben az embervariácókat, az egyéneket, tulajdonságokat nem szemügyre venni, hanem érezni, ízlelni lehet csupán. E diffúz légkör gőzfelhőjének keleti zugából elővillant egy androgün alak. Sejtjei kilógtak cérnafoszlányos zsebének felső sarkából. Vörös idegszálai a halálfélelem-karmok repedt szorításában sikolyméreg-szilánkokat szórtak a szorongásétvágyú légbe. Meszes arccsontjai agyarrá feszítették a kérges velőzsinórok gyökérszálait. Kígyónyelve kormos vigyorral pajzsbőrén, s alvadt vérrel bélelt tüskeostorával nyaldosta a félelem gyermekeinek túros, zsenge templomait. Hirtelen langykedvű fénypalástos lény tűnt elő egy sérthetetlen és láthatatlan térbelsőből. Szivárványkezének finom melege lesorvasztotta a rideg agyarak kopott támpilléreit, theotokoszi mosollyal ékesített ábrázata megszelídítette, elcsitította és hajlékonyan illatos fűszállá formálta a hangokat, s a rútságos borzadályok fundamentumait. Szentszínű madárszárny-sóhaj s ezüstös harmatbiztonság kezdett légnyelvű andalító muzsikába.

Felébredt. Gyűrött szemredőit erősödő fénycsóva éberítette, s a sziszegő Werther-féle életszerelmes szemében szemlélte magamagát. Vissza kellett jönnöm – így a fiú. Miért? – kérdé ő. Avagy a feljegyzéseidért, amelyeket kölcsönvett tőled a szélzsebtolvaj? Itt vannak, máris odaadom néked. (Fiú) Á, nem – azokból épp elég van, amúgy is már betéve tudom mindet. (Ő) Hát akkor meg, nem értem. (F.) Nem? (Ő) Igazán… nem. (F.) Mert oly tétova vagy, és lerí rólad, hogy élnél, de nem hagyod magad. Bünteted szegény lényed fölösleges, holmi kacatérzések csiklandozása miatt. (Ő) … (F.) Gyere velem... Ő felpattant és kérdésbomba-bedobások nélkül csendben, olvadozó szívvel helyezte kérges kezét a fiú, felé hajló, puha kacsójába, s sétált mellette, akár egy öreg unoka kis nagyapja társaságában. (F.) Sírj csak, engedd szabadjára foglyaidat. Bánatod illatát már messziről érezni. Az ember elkábul a sok tépett seb gyászballadájának, s vérvirág-áldozásának bódító gőzpermetétől. Élet szólított téged. Nem jól van ez így a te cselekedeteddel. Menj haza… van otthonod, nem szükséges itt kóborolnod a Bozsmányutca rücskös szegelletében, éjjeli szerenádot várván a Téncsó Csatvány Cirpecúr tücsökbanda tagjaitól, s reggelente az ötfogú, beretvált kutya lábszárcibáló ritmusára és dünnyögő mormogására ébredned. Tetűbarátaim, akik felszíned bérlői, meséltek rólad… sokat. Én egy klerek vagyok, a Feiri Nostra Intézetből. Érted jöttem. Tested szaga egy tehénborjú kivert rothadó fogának és egy szarkacsalád hatéves ürülékgyűjteményének keverékéhez hasonlítható. Talán te magad sem vetted észre, avagy nem vagy tudatában annak, hogy már-már rutinosan készíted magad a keddi meglepetésesőre, arra, hogy mikor mit suvasztanak a nyakadba a hátsó ablakok bordáin átpréselve. Versenyfigyelővé ácsoltad magad ez idő alatt.

A prédáját tüzes vasszemekkel leső vad éberségével várod a hangot, amellyel a zuhanó tárgy szeli a levegő finom selymét, hogy aztán valami keményre csapódjon le. Üdvrivalgás számodra az objektum betonkoporsó felszínén történő szétfröccsenése, a nyakad csontos törékenysége helyett. Két hete a tizennyolcadiki Spittyer Pannika szakította el magától megutált játékát. A száműzetés előre sejthető kimenetelének mozzanata előtt azonban alaposan szétzúzta a baba koponyáját a sápadt vasketrechez dobálván azt, s lenyírta bodor hajfürtjeit, ami tulajdonképpen a bosszú felbukkanásának előidézője volt - ugyanis hároméves kisbarátja zsebkendőnek használta azt-, s miután megfosztotta a tárgyat szőrhullámaitól, bedobta a tűzbe. Te nem számítottál erre, hiszen azon ablakból még soha semmit nem szottyantattak ki. Éppen a fölötted lévő bogárhálóról szedegetted nyelvduggatós figyelmességgel a színes, ropogósra pirult kis egyedeket, amikor a fejed bőréhez vágódott Pannika megunt kedvence és azt nyögte elfúló tónussal, hogy: szeretlek barátom. Te pedig égi jelnek tekintetted ezt, és elérzékenyültél. Aztán ahelyett, hogy engedted volna feltörni gyémántjaidat, bányád réseit besuvasztottad – gondolván, hogy nehogy megcsald magad a mások után való vágyakozás csábító, kényeztető ölelésében.

Te megszabadultál az emberektől, ezzel büntetted magad ballépéseidért. De az emberek helyét átvették a kis teremtmények, s a patkányszomszédok. Őket vártad, lested. Tudod a programjukat. Mi értelme volt hát? Talán mégis volt… de most vissza kell menned a zajos piactérre, az emberektől és bevett szokásoktól zsúfolt bélpoklos zónák bugyraiba. Íme ember, itt a honod… És egy sakktábla-formájúvá csinosított kertbe léptek, ahonnan egy szuroktollas kapu vezetett a hosszú, sárgán hajlongó virágok ösvényéhez, s egy alacsonyabb boltív a tüskeruhás, rózsapalástos fák táncparkettjére. S ott állt a lak… a barna indák ölelésében kémlelve a közeledő alakot. Zöld hályogját egyik szemének belülről hasította fel hat karcsú kéz. Visszatért hozzánk… zokogták. És összepréselt, korhadó szívüket a reménykandalló gyógyító babusgatásának vállára döntötték.