"A tisztaság az igazság látható formája. A tiszta nem romlik."
A kert szélén ódon kút állt. Széles kávája a tetejétől a vizéig terméskővel rakva, s mély, hogy alig lehet látni a víz csillanását odalent. Köveire vastagon telepedett rá a moha, s a mélyből a legforróbb nyárban is hűvösség árad.
A kislány mindennap lement oda, hogy színes kavicsokat dobáljon a kútba. Hosszan hallgatta a csengő-bongó hangokat, melyeket a kút küldött válaszul neki. Gondosan gyűjtögette a kavicsokat előtte. Várta, hogy mit felel majd a kút az egyikre, mit a másikra.
Szerette ezeket a hangokat. Nem múlt el nap anélkül, hogy a kúthoz ne menne, hogy hangjait hallgassa.
A kút csendesen várta a kislányt. Mindennap várta. Szerette a színes kavicsokat, mellyel a kislány megajándékozta őt, s szerette a finom kis kezet is, amely a kavicsokat elengedte odafönt.
- Honnan jönnek a hangjaid? – kérdezte egy nap váratlanul a kislány.
- Jaj, nem mondhatom el! – ijedt fel a kút mélye erre kérdésre.
- Pedig el kell mondanod! – válaszolta a kislány, és máris törni kezdte a fejecskéjét, hogy juthatna le baj nélkül a kút mélyére. Azonnal a végére kell járnia ennek a kérdésnek.
Kötelet ragadott, s jól kifundálta. A kút melletti fához kötötte a kötelet ügyesen, s aztán abba kapaszkodott, lépett kőről kőre. Így jutott egyre mélyebbre, egyre mélyebbre. Baj nélkül jutott le, megsegítették az angyalok.
Itt már minden homályos. A lépéseinek visszahangja kél, félelem fogja el, s a kút is félti a kislányt.
- Látod, miért vágytál ilyen mélyre? Tudtam, tudtam én, ha lejössz, megbánod!
De a kislány bátran szegezi szembe akaratát a félelmeivel.
- Tudni akartam, milyen vagy. Mi az benned, ami azokat a hangokat adja? Azokat a hangokat, amelyeket annyira szeretek? – így válaszol a kútnak.
- Ó, most láthatod, csak néhány mohos kő az, és a tágasság, meg a víz a mélyben.
- A vized tiszta, mint a kristály, a mohos kőnek pedig illata van – így felel a kislány – nem bántam meg, hogy lejöttem hozzád.
- Nem félsz, hogy magamhoz rántalak? Hogy sosem engedlek vissza?
- Akinek ilyen hangjai vannak, nem ránt magához engem. Nem félek tőled.
- Igaz, igaz... Sosem bántanálak - feleli az ódon kút. – Jó, hogy meglátogattál.
– Maradj még, - kérleli aztán kislányt, - maradj még!
De az nem marad, mennie kell.
- Várnak odafönt, nem maradhatok. Még aggódnának értem – feleli, és ő is elszomorodik. – Neked se lenne jó. Köszönöm, hogy megmutattad a titkodat. Kedves. Kedves kút. Köszönöm.
Azzal elindul visszafelé. S csodák csodája: baj nélkül visszajut a fönti világba.
Amikor legközelebb a kavicsoknak hangja kél, már tudja, mitől olyan gyönyörűek azok a hangok. Titka lett, saját titka. S a világ nem ismeri még hangjainak titkát.
A kút pedig szívesen visszhangozza újra meg újra a kavicsok zenéjét.
Ismeri már, aki odafönt várja ezt a muzsikát odaadóan, teljes figyelemmel...
Ismeri a kezecskét, és beszélget vele...
Új és új hangokat küld számára a mélyből...
Ódon hangokat...
Időtlenül...