Az ódon kút és a kislány

Évszám
2012
Beküldő
Pilisilen

  "A tisztaság az igazság látható formája. A tiszta nem romlik." 

 

A kert szélén ódon kút állt. Széles kávája a tetejétől a vizéig terméskővel rakva, s mély, hogy alig lehet látni a víz csillanását odalent. Köveire vastagon telepedett rá a moha, s a mélyből a legforróbb nyárban is hűvösség árad.

A kislány mindennap lement oda, hogy színes kavicsokat dobáljon a kútba. Hosszan hallgatta a csengő-bongó hangokat, melyeket a kút küldött válaszul neki. Gondosan gyűjtögette a kavicsokat előtte. Várta, hogy mit felel majd a kút az egyikre, mit a másikra.
Szerette ezeket a hangokat. Nem múlt el nap anélkül, hogy a kúthoz ne menne, hogy hangjait hallgassa.

A kút csendesen várta a kislányt. Mindennap várta. Szerette a színes kavicsokat, mellyel a kislány megajándékozta őt, s szerette a finom kis kezet is, amely a kavicsokat elengedte odafönt.

-  Honnan jönnek a hangjaid? – kérdezte egy nap váratlanul a kislány.

-  Jaj, nem mondhatom el! – ijedt fel a kút mélye erre  kérdésre.

-  Pedig el kell mondanod! – válaszolta a kislány, és máris törni kezdte a fejecskéjét, hogy juthatna le baj nélkül a kút mélyére. Azonnal a végére kell járnia ennek a kérdésnek.

Kötelet ragadott, s jól kifundálta. A kút melletti fához kötötte a kötelet ügyesen, s aztán abba kapaszkodott, lépett kőről kőre. Így jutott egyre mélyebbre, egyre mélyebbre. Baj nélkül jutott le, megsegítették az angyalok.

Itt már minden homályos. A lépéseinek visszahangja kél, félelem fogja el, s a kút is félti a kislányt.

- Látod, miért vágytál ilyen mélyre? Tudtam, tudtam én, ha lejössz, megbánod!

De a kislány bátran szegezi szembe akaratát a félelmeivel.

- Tudni akartam, milyen vagy. Mi az benned, ami azokat a hangokat adja? Azokat a hangokat, amelyeket annyira szeretek? – így válaszol a kútnak.

- Ó, most láthatod, csak néhány mohos kő az, és a tágasság, meg a víz a mélyben.

- A vized tiszta, mint a kristály, a mohos kőnek pedig illata van – így felel a kislány – nem bántam meg, hogy lejöttem hozzád.

- Nem félsz, hogy magamhoz rántalak? Hogy sosem engedlek vissza?

- Akinek ilyen hangjai vannak, nem ránt magához engem. Nem félek tőled.

- Igaz, igaz... Sosem bántanálak - feleli az ódon kút. – Jó, hogy meglátogattál.

– Maradj még, - kérleli aztán kislányt, - maradj még!

De az nem marad, mennie kell.

-  Várnak odafönt, nem maradhatok. Még aggódnának értem – feleli, és ő is elszomorodik. – Neked se lenne jó. Köszönöm, hogy megmutattad a titkodat. Kedves. Kedves kút. Köszönöm.

Azzal elindul visszafelé. S csodák csodája: baj nélkül visszajut a fönti világba.


Amikor legközelebb a kavicsoknak hangja kél, már tudja, mitől olyan gyönyörűek azok a hangok. Titka lett, saját titka. S a világ nem ismeri még hangjainak titkát.

A kút pedig szívesen visszhangozza újra meg újra a kavicsok zenéjét.

Ismeri már, aki odafönt várja ezt a muzsikát odaadóan, teljes figyelemmel...

Ismeri a kezecskét, és beszélget vele...

Új és új hangokat küld számára a mélyből...

Ódon hangokat...

Időtlenül...