Önző-e az óceán?

simi, 2014, február 2 - 00:19

Mindennapjaink szerves részét képezik az élet legkülönbözőbb területein meghozott, sok esetben sorsfordítónak bizonyuló döntések, míg kisebb választásaink döntő többsége fel sem tűnik számunkra, hiszen a megszokás bűvészként tünteti el szemünk elől a hétköznapok ismétlődő tevékenységeinek szürke egyhangúságát. Mégis, ha megállunk egy pillanatra rácsodálkozni a világra, és adunk időt magunknak ahhoz, hogy felfogjuk és megértsük a tapasztaltakat, ráébredhetünk, mennyi minden fölött siklunk el anélkül, hogy figyelmünk akár tizedmásodpercnyire is rászánnánk a mélyebb megismerésre. Adja magát a kézenfekvő kérdés: miért tennénk ennek ellentétjét, ha a működési elv tudása nélkül is képesek vagyunk napról-napra a megszokott mederben terelgetni létünk patakzó vizét, s min változtatna, ha döntéseink mögé látnánk, feltárva azok okait és morális hátterét? Mi határozza meg, hogy lelkünk mérlege melyik lehetőséget ítéli majd jónak, avagy kevésbé rossznak?

Személyiségünk nyilvánvalóan nagyban meghatározza, melyik utat választjuk, ha felsorakoznak előttünk a folytatás lehetséges opciói, hiszen az egyetemesen jónak, illetve rossznak elfogadott dolgokon túl számtalan olyan létezik, melyek megítélése szubjektív, így széles skálán mozoghatnak a róluk alkotott vélemények. Amennyiben azonban döntésünk mérlegelése során mégis egy egyértelműen jó vagy rossz dolog a mérvadó, más ok szolgáltatja a végső döntésekben látható különbségeket. Ebben is emberségünk keze munkáját vélhetjük felfedezni, mert - ahogy az sokszor elhangzik - minden ember más, eltér fajtársaitól mind külső jegyeiben, mind belső tulajdonságaiban. Van, aki több tapasztalattal rendelkezik az átlagnál, míg van, aki hosszú évek alatt sem gyűjt eleget ahhoz, hogy megfelelően ítélje meg helyzetét. Ezen egyszerű tények okozzák döntéseink sokszínűségét, melyek mindegyike visszavezethető arra, hogy emberi lényként láttuk meg a napvilágot.

Túlmenően viszont a szubjektív igazság hatalmán, ráismerhetünk még egy belőlünk eredő, választásainkat alapvetően meghatározó elvre, ami ott rejlik minden általunk meghozott, és a jövőben meghozandó döntésünk mögött. Ennek megértéséhez saját anyanyelvünk szolgáltat eszközt egy közmondás formájában, melynek jelentését sokak félreértelmezik, vagy ellentmondást látnak tartalmában. „Minden szentnek maga felé hajlik a keze." - szól a vitatott mondat. Szentéletűnek azon személyeket nevezzük, kik erényes életet éltek, s mintapéldái voltak az emberi jóságnak, megtestesítve a tökéletesedő embert, hiszen senki nem született szentnek, csak tisztának. Az újszülött még ösztönösen ítéli meg a világban tapasztaltak, s ez sokáig így is marad, míg nem egy idősebb, tapasztalatokkal és önálló véleménnyel rendelkező személy - szándékosan, avagy indirekt módon - át nem adja tudásának egy részét vagy egészét a fiatal gyermeknek. Azonban hiába a tömérdek tanulás, a jellem fejlődése, és a kemény munka a jobb emberré válásért az ellen, amit a természet ösztönlény énünk húsáig belénk égetett: döntéseink mögött továbbra is meglapul egy töredék opportunista érdek, mely az egész, lelkünkben akár pillanatok alatt lejátszódó mérlegelés gyökere. Ezáltal igazolható a teljes gondolatmenetet elindító közmondás tartalma és mondanivalója, mert, ahogy egy átlagemberben megbújik ez az ösztönfoszlány, úgy a legpéldamutatóbb, szinte már-már tökéletesnek tűnő személyekben is megtalálhatjuk ezt az elsőre önzőnek ható döntésbefolyásoló tényezőt.

Ennek ellenére mégsem állíthatjuk, hogy pusztán ettől bárki is önző, vagy - súlyosbítva a kifejezést - önimádó lenne. Az, aki e tulajdonságoknak akár csak egyikével is rendelkezik, bizonyos tekintetben magányos, mert falat von lelke köré, melyen belül csak önmagát engedi létezni. Legtöbbünk nem így jár el, helyette határokat állít fel, melyek célja az emberi kapcsolatok fenntartása és ápolása a rosszindulatú behatások kivédésével egybekötve. Ha túl nyitottak lennénk, és nem állítanánk fel eme korlátozásokat, bárkinek betekintést engednénk lelkünk mélységeibe, ezáltal teljes egészünkben ki lennénk szolgáltatva embertársaink jóindulatának. Így elég lenne egyetlen ártó szándékú személy, hogy jelentős károkat okozzon számunkra, akár anyagi szinten, akár lelkiekben.

Bizonyos mértékben tehát egészséges és szükséges egyfajta védekezés, ha nem akarjuk nyílt piaccá tenni gondolat- és érzelemvilágunkat. Azonban, ahogy az országhatárok átlépéséhez útlevél, úgy a saját elménk által, a mások felé tanúsított távolságtartásra kirótt szabályozásokon való túljutáshoz is szükséges bizonyos igazolás. Ezt nevezzük bizalomnak, amit személyenként eltérő nehézséggel lehet megszerezni, illetve elveszteni. Igaz, utóbbi könnyebben történik meg, általában sokkal rövidebb idő alatt. Hasonlatos ez egy épülethez, melyet hosszú éveken át építenek, de aztán - mikor bontásra kerül a sor - könnyedén repítik levegőbe az addig stabil vasbetonhalmazt, miközben csak töredékét fektetik be annak a munkamennyiségnek, amit a struktúra felhúzásába és karbantartásába helyeztek a korábbi építészek.

Amennyiben valaki eleget tett a kezdeti bizalom magasabb szintre juttatásáért, és ezt nem játszotta el a későbbiekben sem, a személyt a barátunknak tekintjük, jogot adva neki, hogy mélyebbre merülhessen egy óceánba, melyen a hullámzás a csendes fodrozódástól a színtiszta tajtékzó haragig változhat. Ez az óceán a lelkünk, s bár a legtöbb ember csak elvitorlázik a felszínén, majd más vizek után néz, vannak, akik elmerülnek benne, és meglelik a csodát, amit addigi életükben kerestek, részünkké válnak, nem állnak tovább... Cseppé lesznek, mely ugyanannyira alkotója még a világtengernek is, mint amennyire a világtengernek eleme az aprócska vízcsepp. Így lehetséges, hogy bár két ember vesz részt egy barátságban, mégsem csak a saját magukra kiterjedő önös érdekeik vezérlik cselekedeteiket és befolyásolják döntéseiket, hanem egymásért is áldozatkészen hajlandóak nyújtani kezüket a bajban. A barátság két óceán, amikből egy-egy cseppnyi, pohárnyi, vagy még több víz ömlött át a másikba, így válva egymás részévé.

Onnantól kezdve, hogy egy másik ember a részünkké válik, bizonyos mértékben elkezdünk vele is úgy bánni, ahogy elvárjuk azt, hogy velünk viselkedjenek, amilyen módon szeretnénk, ha minket is kezelnének. Emiatt nem nevezhetjük önzőnek azon személyeket, akiknek ugyan maguk felé hajlik a kezük, de közben tenyerükből másoknak adnak, hiszen valamennyien ilyenek vagyunk. Azáltal, hogy megismerjük döntéseink okát, vagyis feltesszük a kérdést magunknak: „Miért és kiért tesszük, amit teszünk?" - jobb emberré válhatunk. Jobbá, hiszen a kérdés a kételkedés jele abban, hogy jelenlegi szintünk elég lenne a továbbiakban is. Ez az újból és újból felmerülő gondolat hajt minket előre a szellemi fejlődésben, késztetve tudásunk bővítésére és jellemünk csiszolására, melyek által a későbbiekben még tisztábban láthatjuk át: mi a jó, mi a rossz, s mi a helyes döntés...

Az írás hossza kb. 5 ezer karakter