Évszám
2012
Beküldő
Groll
Nem mondhatom neked, hogy tedd azt, amit a szívem szeretne. Nem követelhetem, hogy maradj velem, és mondj le álmaidról. Ha menned kell, indulj el az úton, amely tele van lehetőségekkel és csapdákkal. Te magad vagy bennük. Bukd el és használd ki őket, tehetséged szerint. A távolból követni fogom lépteid, amelyek a világtörvény lépteihez igazodnak. Tanuld meg hallani a csendet, és észrevenni az igazi csodákat. Majd ezután találkozhatunk, és tiszta szívből megölelhetjük egymást.
Volt egyszer egy fiú, és volt egyszer egy lány. Volt egy történet, amely kettőjük története. És voltak az elemek, amelyek láthatatlanul irányították kettőjük történetet. A történetek elkezdődnek egy ponton, majd megszakadnak és továbbíródnak, más történetekkel kerülnek kapcsolatba, szálakra bomlanak, összefonódnak és ellenkező irányba fordulnak, mintha ismeretlen elemek játszanának egy végtelen térben. A fonalakat láthatatlan kezek szövik, amelyek csak a kivételes pillanatokban mutatkoznak meg, majd hirtelen eltűnnek és elővarázsolnak egy újabb lehetséges szálat. De bármerre is vezetnének a fonalak, minden történet egy szunnyadó csírából bukkan elő, egy alig felfedezhető vágyból bontakozik ki, vagy abból az álomból, amely a lélek mélyén van elrejtve.
Sok idő eltelt már azóta. A fiú a kertben ült, nézte a mozdulatlan kék eget, a távoli dombokat, egy régmúlt találkozásra gondolt, és érezte a benne áradó nyugalmat, a csendet, amely megtöltötte a körülötte levő világot, hogy megsokszorozódva verődjön vissza saját lelkére. Tudta, hogy ez a megértés és az önzetlen szeretet nyugalma, amely csak a fájdalom átélésen keresztül tapasztalható meg.
Újra felidézte magában a pillanatot, amely valamikor régen megteremtette lelkében az álmot. A végtelen akarat beleoltotta a szeretetet, amely ébredezni kezdett, létrehozott egy gondolatot, és követelte magának a valóságban megélt érzéseket, hogy kibontakozzon és megmutassa magát a világnak. Hitt a mesében, és hitt a csodában, amely történetté változtatja az álmot. Tisztán emlékezett még arra a pillanatra, amikor helyére tette a polcon a könyvet, amelyben jóságos tündérek és gonosz szellemek vívják csatájukat, hogy a csoda életre keljen, és a jó győzedelmeskedni tudjon. Nem kételkedett benne, hogy a meséskönyvben saját sorsa lapul.
A fiú tudta azon a nyári reggelen, hogy el kell indulnia, hogy valóra váltsa álmait. Érezte, hogy léptei önkéntelenül egy adott irányba vezetnek, mintha valami vonzaná őket oda, ahol rá kell találnia a jövőt megfejtő jelre, amely meg fogja határozni életét, és ki fogja tárni előtte a szeretet mélységét. Csak abban a pillanatban ocsúdott fel, amikor elfogytak lábai alól a lépcsőfokok. Felpillantott és meglátta a várat. Egy nagy kapu előtt találta magát, amelynek egyik szárnya félig nyitva állt. A várfalak fölött valószerűtlenül kék volt az ég, és várakozással teli a csend a rezdületlen levegőben. A napsugarak átöleltek egy-egy fűszálat a domboldalon, a szivárvány színeire bomlottak, beitták a harmatcseppeket, majd tovasuhantak, vissza a végtelen erő felé.
A felfedezés izgalmával közeledett a kapuhoz, és benézett a szárnyak között. Meglepetésében még a lélegzete is elállt, annyira lenyűgözte a látvány. A várudvar tele volt emberekkel, akik a vásárra jöttek, és a felállított sátrak között csoportokba verődve beszélgettek, mások pedig sétáltak vagy nézelődtek. A fiú még mindig érezte magában azt a titokzatos erőt, amely követte végig útját. Még nem értette, hogy mi vezérelte ide, de valami azt sugallta neki, várnia kell a jelre, amely fel fogja fedni előtte a történet kezdetét.
Nem kellett sokáig várakoznia. Pillantásuk hirtelen találkozott. A lány szeméből áradó fény mintha égetett volna, olyannyira, hogy képtelen volt máshová nézni. Megtalálták egymást a tömegben, és nem tudtak elszakadni egymástól. Az elemek döntöttek, és utat engedtek a történetnek. A lány követte tekintetét, és szemében ott volt az a különleges fény, amely lelke mélyébe hatolt, felrázta benne az emlékeket, átrendezett mindent, hogy magába tudja fogadni a szeretetet.
A várfal tövében ültek és beszélgettek. Ott volt mellette a lány, tenyerében egy madár, amely szárnyalni készül. Szemében a perzselő láng, és szívében a szeretet, amelynek sugárzása körülölelte. Arca egészen közel volt arcához, érezte testének jácint illatát, amely a tavasz illatával fonódott össze, hogy benne keljen életre a föld, az ég és a szerelem.
- Sok ezer évvel ezelőtt az emberek még értettek ahhoz, hogy megfejtség az üzenetet - mondta a lány - De aztán elveszítették ezt a képességüket, mert elszakadtak az ősi tudástól, kezdték megszegni a törvényeket, és uralkodni akartak a természet felett. Saját törvényeket alkottak. És megfeledkeztek arról is, hogy türelmesen ki kell várniuk a dolgok rendjét. Ameddig megérkezik a tavasz és kinyílnak a virágok. Ők nem kérdeznek semmit. Csak léteznek. Kinyílnak és elhervadnak. És közben szépek. Így hordozzák magukban a szeretetet.
- Igazad van - válaszolta a fiú. Semmi sem vész el szépségükből, minden megmarad egy végtelen körforgásban. A szépség megmarad a lelkünkben, amely szeretni kezd, és a szeretet szeretetet vonz. Így terjed az üzenet. Minden virágnak, minden szónak, mosolynak és mozdulatnak megmarad a lenyomata a természetben, és valahol életre kell, amikor elérkezett az ideje, hogy valaki meghallja az üzenetet. Mi csak a végső eredményt látjuk, de alatta ott van a számunkra ismeretlen világ, ahol a világtörvény megalkotja a rendet, amely mindezt előidézi.
- A virágok azért szépek, mert őrzik a csendet, amely puszta létével gyönyörködtet - mondta a lány. Bennük rejlik a természet egysége. A létezés üzenete. De az emberek megszakították a harmónia láncát, és már nem tud terjedni az üzenet, mert megfeledkeztek arról, hogy csak egyetlen törvény létezik, amely az egész világmindenséget kormányozza.
- A harmónia bennünk van - válaszolta a fiú. Rá kell találnunk ez egységre. Néha megmutatja magát, és akkor feléje kell fordulnunk, és meg kell találnunk a felé vezető utat. És ha egyszer megtaláltuk a harmóniát, nem szabad elszakadnunk tőle, őriznünk kell lelkünkben, mint egy kincset.
A mozdulatok tompábbak lettek, a pillantások fénysugárrá váltak, a gondolatok megszelídültek és közelebb kerültek egymáshoz, mintha egyesülni akarnának, hogy egyetlen gondolatként létezzenek tovább. Ugyannak a történetnek a részei lettek, mert csupán egyetlen ősi történet létezik, mely hömpölyög tovább időtlen idők óta. Nem ők kezdtek el, csupán folytattak valamit, ami már rég elkezdődött.
Mindketten egyszerre mozdultak, hogy megöleljék egymást. A fiú úgy érezte, hogy az ölelés végtelen ideig tart, miközben bejárják egymás létének szédítő mélységeit, ahol azelőtt még senki sem járt. A lány szőke haja gyanútlanul omlott a vállára, szemében a tűz, amely nem akarja megvárni a záporesőt.
A fiú pontosan fel tudta idézni az első találkozás édes perceit. Már nem érzett fájdalmat, hogy minden elmúlt, és már csak egy emlék maradt. Már nem hasított bele a kétségbeesés amiatt, hogy a világ, amelyet oly gondosan őrzött magában évekig, egyetlen pillanat alatt összeomlott. Hiszen az elemek ügy döntöttek, hogy még nem nyitják meg előttük a szerelem kapuját, hanem tovább kell haladniuk a megismerés ösvényén, hogy megtalálják önmagukban az igazi szeretetet.
Az ajkak eltávolodtak egymástól, és a kezek elengedték egymást. Mint filmkockák, úgy peregtek a fiú szemei előtt az együtt töltött napok. Az égbe nyúló tüzek, amelyek ott tükröződtek szemükben azon az estén, amely a beteljesülést ígérte. Egy tánc, melynek soha nem lett volna szabad véget érnie, és egy éjszaka, amely ott hordozta magában az ősi rejtély feloldását. Egy ima, mely mindkettőjükért szólt, és oltalmazta a pillanatot. Újra és újra feltűnt előtte a fehér ruhás szőke lány, amint elindul az égbe nyúló kőlépcsőkön a saját világába.
A lány közelségének érzése valamikor ellenállhatatlan erővel tört utat magának lelkében, és felfedeztette vele a szerelem csodálatos édenkertjét. A fájdalom ugyanúgy tört utat magának, és birtokba vette lelkének végtelen tereit. És ahogy múlt a fájdalom, az utak kitárultak és az üresség helyét lassan újra megtöltötte a szeretet. Tudta, hogy minden úgy történet, ahogyan történnie kellett, és nem lehetett másként, mert a kettőjükben lakozó elemek így rendelték el.
Már nem akart történetet keresni magának, és nem érezte szükségét, hogy mesét válasszon a csodákat megelevenítő meséskönyvből. Ott érezte saját lelkében a mesét, amint pillanatról pillanatra tovább íródik egy időtlen történet részeként. A fiú tudta már, hogy minden, ami történik vele, egy megismételhetetlen mese része, amelyet a pillanatok csodavárása, a megcsalt és teljesült remények alkotnak. Tudta, hogy saját életének meséjében léteznek és fognak létezni történetek, amely elkezdődnek egy ponton, majd elakadnak és szétválnak, más történetekkel kerülnek kapcsolatba, de azt is érezte, hogy nem maguk a történetek a fontosak, hanem a bennük rejlő csoda, ahogyan a szeretet megkeresi az alig felfedezhető hajszálereket, hogy életre keljen.
Még mindig szerette a lányt, és érezte, hogy nem fogja elfelejteni élete végéig, de már nem az a várakozással teli szeretet élt benne, amely a szerelemnek a beteljesülését ígéri, hanem a lelke mélyét elárasztó, bizonyosságból eredő szeretet. Érezte, az élet nem a meséskönyvekben van megírva, hanem valahol sokkal mélyebben, bennünk.
Már besötétedett körülötte, a virágok körvonalai a kertben egy halványabban látszottak. Nézte a mozdulatlan sötétséget, egy régmúlt szerelemre gondolt és érezte a semmit sem követelő szeretet nyugalmát. Mert megtanulta, hogy az igazi szeretetet nem lehet kisajátítani, mert mindenhol ott van körülötte, és csak arra vár, hogy valakinek továbbadják. Megtanulta, hogy az elemek ott élnek minden emberben, és vívják a szeretet harcát. „A szeretetnek győznie kell - gondolta a fiú. Bármi is történjen körülöttünk. Minden bennünk van, amire szükségünk van a boldogsághoz, csak egy láthatatlan kéznek el kell rendeznie, helyére kell tennie az időnként összekuszálódó részeket. És a láthatatlan kéz itt él bennünk, csak hallgatnunk kell a szeretet hangjára, hogy megmozdulhasson." Már nem érezte egyedül magát, mert megtanult a leckét, amely arról szól, hogy az egyedüllét csak akkor hatalmasodhat el rajta, ha elveszíti a hitet, a kapcsolatot a benne levő végtelen akarattal. A fiú tudta, hogy megtalálta az őrangyalát, amely kiköltözött a meséből, lelkében talált otthonra, és ott lesz vele az idők végeztéig.
Volt egyszer egy fiú, és volt egyszer egy lány. Volt egy történet, amely kettőjük története. És voltak az elemek, amelyek láthatatlanul irányították kettőjük történetet. A történetek elkezdődnek egy ponton, majd megszakadnak és továbbíródnak, más történetekkel kerülnek kapcsolatba, szálakra bomlanak, összefonódnak és ellenkező irányba fordulnak, mintha ismeretlen elemek játszanának egy végtelen térben. A fonalakat láthatatlan kezek szövik, amelyek csak a kivételes pillanatokban mutatkoznak meg, majd hirtelen eltűnnek és elővarázsolnak egy újabb lehetséges szálat. De bármerre is vezetnének a fonalak, minden történet egy szunnyadó csírából bukkan elő, egy alig felfedezhető vágyból bontakozik ki, vagy abból az álomból, amely a lélek mélyén van elrejtve.
Sok idő eltelt már azóta. A fiú a kertben ült, nézte a mozdulatlan kék eget, a távoli dombokat, egy régmúlt találkozásra gondolt, és érezte a benne áradó nyugalmat, a csendet, amely megtöltötte a körülötte levő világot, hogy megsokszorozódva verődjön vissza saját lelkére. Tudta, hogy ez a megértés és az önzetlen szeretet nyugalma, amely csak a fájdalom átélésen keresztül tapasztalható meg.
Újra felidézte magában a pillanatot, amely valamikor régen megteremtette lelkében az álmot. A végtelen akarat beleoltotta a szeretetet, amely ébredezni kezdett, létrehozott egy gondolatot, és követelte magának a valóságban megélt érzéseket, hogy kibontakozzon és megmutassa magát a világnak. Hitt a mesében, és hitt a csodában, amely történetté változtatja az álmot. Tisztán emlékezett még arra a pillanatra, amikor helyére tette a polcon a könyvet, amelyben jóságos tündérek és gonosz szellemek vívják csatájukat, hogy a csoda életre keljen, és a jó győzedelmeskedni tudjon. Nem kételkedett benne, hogy a meséskönyvben saját sorsa lapul.
A fiú tudta azon a nyári reggelen, hogy el kell indulnia, hogy valóra váltsa álmait. Érezte, hogy léptei önkéntelenül egy adott irányba vezetnek, mintha valami vonzaná őket oda, ahol rá kell találnia a jövőt megfejtő jelre, amely meg fogja határozni életét, és ki fogja tárni előtte a szeretet mélységét. Csak abban a pillanatban ocsúdott fel, amikor elfogytak lábai alól a lépcsőfokok. Felpillantott és meglátta a várat. Egy nagy kapu előtt találta magát, amelynek egyik szárnya félig nyitva állt. A várfalak fölött valószerűtlenül kék volt az ég, és várakozással teli a csend a rezdületlen levegőben. A napsugarak átöleltek egy-egy fűszálat a domboldalon, a szivárvány színeire bomlottak, beitták a harmatcseppeket, majd tovasuhantak, vissza a végtelen erő felé.
A felfedezés izgalmával közeledett a kapuhoz, és benézett a szárnyak között. Meglepetésében még a lélegzete is elállt, annyira lenyűgözte a látvány. A várudvar tele volt emberekkel, akik a vásárra jöttek, és a felállított sátrak között csoportokba verődve beszélgettek, mások pedig sétáltak vagy nézelődtek. A fiú még mindig érezte magában azt a titokzatos erőt, amely követte végig útját. Még nem értette, hogy mi vezérelte ide, de valami azt sugallta neki, várnia kell a jelre, amely fel fogja fedni előtte a történet kezdetét.
Nem kellett sokáig várakoznia. Pillantásuk hirtelen találkozott. A lány szeméből áradó fény mintha égetett volna, olyannyira, hogy képtelen volt máshová nézni. Megtalálták egymást a tömegben, és nem tudtak elszakadni egymástól. Az elemek döntöttek, és utat engedtek a történetnek. A lány követte tekintetét, és szemében ott volt az a különleges fény, amely lelke mélyébe hatolt, felrázta benne az emlékeket, átrendezett mindent, hogy magába tudja fogadni a szeretetet.
A várfal tövében ültek és beszélgettek. Ott volt mellette a lány, tenyerében egy madár, amely szárnyalni készül. Szemében a perzselő láng, és szívében a szeretet, amelynek sugárzása körülölelte. Arca egészen közel volt arcához, érezte testének jácint illatát, amely a tavasz illatával fonódott össze, hogy benne keljen életre a föld, az ég és a szerelem.
- Sok ezer évvel ezelőtt az emberek még értettek ahhoz, hogy megfejtség az üzenetet - mondta a lány - De aztán elveszítették ezt a képességüket, mert elszakadtak az ősi tudástól, kezdték megszegni a törvényeket, és uralkodni akartak a természet felett. Saját törvényeket alkottak. És megfeledkeztek arról is, hogy türelmesen ki kell várniuk a dolgok rendjét. Ameddig megérkezik a tavasz és kinyílnak a virágok. Ők nem kérdeznek semmit. Csak léteznek. Kinyílnak és elhervadnak. És közben szépek. Így hordozzák magukban a szeretetet.
- Igazad van - válaszolta a fiú. Semmi sem vész el szépségükből, minden megmarad egy végtelen körforgásban. A szépség megmarad a lelkünkben, amely szeretni kezd, és a szeretet szeretetet vonz. Így terjed az üzenet. Minden virágnak, minden szónak, mosolynak és mozdulatnak megmarad a lenyomata a természetben, és valahol életre kell, amikor elérkezett az ideje, hogy valaki meghallja az üzenetet. Mi csak a végső eredményt látjuk, de alatta ott van a számunkra ismeretlen világ, ahol a világtörvény megalkotja a rendet, amely mindezt előidézi.
- A virágok azért szépek, mert őrzik a csendet, amely puszta létével gyönyörködtet - mondta a lány. Bennük rejlik a természet egysége. A létezés üzenete. De az emberek megszakították a harmónia láncát, és már nem tud terjedni az üzenet, mert megfeledkeztek arról, hogy csak egyetlen törvény létezik, amely az egész világmindenséget kormányozza.
- A harmónia bennünk van - válaszolta a fiú. Rá kell találnunk ez egységre. Néha megmutatja magát, és akkor feléje kell fordulnunk, és meg kell találnunk a felé vezető utat. És ha egyszer megtaláltuk a harmóniát, nem szabad elszakadnunk tőle, őriznünk kell lelkünkben, mint egy kincset.
A mozdulatok tompábbak lettek, a pillantások fénysugárrá váltak, a gondolatok megszelídültek és közelebb kerültek egymáshoz, mintha egyesülni akarnának, hogy egyetlen gondolatként létezzenek tovább. Ugyannak a történetnek a részei lettek, mert csupán egyetlen ősi történet létezik, mely hömpölyög tovább időtlen idők óta. Nem ők kezdtek el, csupán folytattak valamit, ami már rég elkezdődött.
Mindketten egyszerre mozdultak, hogy megöleljék egymást. A fiú úgy érezte, hogy az ölelés végtelen ideig tart, miközben bejárják egymás létének szédítő mélységeit, ahol azelőtt még senki sem járt. A lány szőke haja gyanútlanul omlott a vállára, szemében a tűz, amely nem akarja megvárni a záporesőt.
A fiú pontosan fel tudta idézni az első találkozás édes perceit. Már nem érzett fájdalmat, hogy minden elmúlt, és már csak egy emlék maradt. Már nem hasított bele a kétségbeesés amiatt, hogy a világ, amelyet oly gondosan őrzött magában évekig, egyetlen pillanat alatt összeomlott. Hiszen az elemek ügy döntöttek, hogy még nem nyitják meg előttük a szerelem kapuját, hanem tovább kell haladniuk a megismerés ösvényén, hogy megtalálják önmagukban az igazi szeretetet.
Az ajkak eltávolodtak egymástól, és a kezek elengedték egymást. Mint filmkockák, úgy peregtek a fiú szemei előtt az együtt töltött napok. Az égbe nyúló tüzek, amelyek ott tükröződtek szemükben azon az estén, amely a beteljesülést ígérte. Egy tánc, melynek soha nem lett volna szabad véget érnie, és egy éjszaka, amely ott hordozta magában az ősi rejtély feloldását. Egy ima, mely mindkettőjükért szólt, és oltalmazta a pillanatot. Újra és újra feltűnt előtte a fehér ruhás szőke lány, amint elindul az égbe nyúló kőlépcsőkön a saját világába.
A lány közelségének érzése valamikor ellenállhatatlan erővel tört utat magának lelkében, és felfedeztette vele a szerelem csodálatos édenkertjét. A fájdalom ugyanúgy tört utat magának, és birtokba vette lelkének végtelen tereit. És ahogy múlt a fájdalom, az utak kitárultak és az üresség helyét lassan újra megtöltötte a szeretet. Tudta, hogy minden úgy történet, ahogyan történnie kellett, és nem lehetett másként, mert a kettőjükben lakozó elemek így rendelték el.
Már nem akart történetet keresni magának, és nem érezte szükségét, hogy mesét válasszon a csodákat megelevenítő meséskönyvből. Ott érezte saját lelkében a mesét, amint pillanatról pillanatra tovább íródik egy időtlen történet részeként. A fiú tudta már, hogy minden, ami történik vele, egy megismételhetetlen mese része, amelyet a pillanatok csodavárása, a megcsalt és teljesült remények alkotnak. Tudta, hogy saját életének meséjében léteznek és fognak létezni történetek, amely elkezdődnek egy ponton, majd elakadnak és szétválnak, más történetekkel kerülnek kapcsolatba, de azt is érezte, hogy nem maguk a történetek a fontosak, hanem a bennük rejlő csoda, ahogyan a szeretet megkeresi az alig felfedezhető hajszálereket, hogy életre keljen.
Még mindig szerette a lányt, és érezte, hogy nem fogja elfelejteni élete végéig, de már nem az a várakozással teli szeretet élt benne, amely a szerelemnek a beteljesülését ígéri, hanem a lelke mélyét elárasztó, bizonyosságból eredő szeretet. Érezte, az élet nem a meséskönyvekben van megírva, hanem valahol sokkal mélyebben, bennünk.
Már besötétedett körülötte, a virágok körvonalai a kertben egy halványabban látszottak. Nézte a mozdulatlan sötétséget, egy régmúlt szerelemre gondolt és érezte a semmit sem követelő szeretet nyugalmát. Mert megtanulta, hogy az igazi szeretetet nem lehet kisajátítani, mert mindenhol ott van körülötte, és csak arra vár, hogy valakinek továbbadják. Megtanulta, hogy az elemek ott élnek minden emberben, és vívják a szeretet harcát. „A szeretetnek győznie kell - gondolta a fiú. Bármi is történjen körülöttünk. Minden bennünk van, amire szükségünk van a boldogsághoz, csak egy láthatatlan kéznek el kell rendeznie, helyére kell tennie az időnként összekuszálódó részeket. És a láthatatlan kéz itt él bennünk, csak hallgatnunk kell a szeretet hangjára, hogy megmozdulhasson." Már nem érezte egyedül magát, mert megtanult a leckét, amely arról szól, hogy az egyedüllét csak akkor hatalmasodhat el rajta, ha elveszíti a hitet, a kapcsolatot a benne levő végtelen akarattal. A fiú tudta, hogy megtalálta az őrangyalát, amely kiköltözött a meséből, lelkében talált otthonra, és ott lesz vele az idők végeztéig.