A tűz körül ülnek, és még most is tanakodnak bölcsek és fiatalok, vének és gyermekek, szüzek és boszorkányok, akik szeretnék megvédeni hős vértől áztatott földjüket, az egyetlen értelmét életüknek, Napnyugatot.
- A négy napból már egy sem világlik. Itt ólálkodik a gonosz. A fákról kígyók csüngnek alá, a víz helyén vér csörgedez.
- Nem hagyhatjuk annyiban! Szólt Aldó.
- Nem tehetünk semmit, hiszen meg van írva, emeli fel botját apja, a bölcs, hogy Napnyugat sötétbe borul. A sors ellen fiam, mondja, s a távolba réved, nem harcolhatunk. Értelmetlen csata az efféle.
- Harcoljunk! Harcoljunk! Kiáltozza a nép.
- Hiába zúgolódtok! Aldó föláll és lehajtja fejét. - Igazatok van. Emeli föl ismét és a bölcsre tekint.
- Az írás a legfőbb! Mindennél előbbre való! A bölcs fiára néz, aki nem állja meg szó nélkül.
- Eljött az igazság pillanata! Meg kell tudnotok, miért nincs nappali világ, miért lett úrrá népünkön a sötétség, miért az ég a föld, és miért a vér a víz! Miért a szenvedés az élet és miért az éhínség a boldogság!
- Nem állhatsz útjába felsőbb hatalmaknak!
- Nem hallgathatunk tovább. Te is tudod, hogy mi hibáztunk! Aldó apjára pillant, sóhajt egyet, és leül, majd tekintetét felemésztik a lángok.
- Ostoba vagy!
- Meglehet, de nem vagyok képes hazugságban élni, meghalni.
- Te tudod, de én nem állok a pártodon, nem segítek megértetni népünkkel azt, hogy a végbe rohanunk.
- Birtokában vagy a tudásnak, de a vég az igazi kezdet, bármit is tégy.
- Én tudni szeretném, hogy mi történik! Miért éhezünk, miért van hideg és hová tűntek fényes, világító napjaink!
- Mindig is lázadó voltál Tilit! Ha ezt akarjátok, hát ismerjétek meg az igazságot, de érzem, hogy a halál közelebb van hozzánk, mint valaha!
- Hiszen haldoklunk! Harc, harc, harc! Kiáltotta a tömeg.
- Hát legyen! Mondta a bölcs, majd a láng kihunyt, és belekezdett a mesébe.
Egykoron nem volt négy napunk. Az Ég, a Hold, a Csillag és az Élet létezett csupán. Olyan helyen éltünk, ahol az időnek nem voltunk foglyai, földnek nem voltunk áldozatai. Nem éheztünk, nem szomjaztunk. Nem harcoltunk, nem volt béke. Éjjel sem volt, nappal sem volt. A víz, a tűz, a levegő csupán úgy nyert értelmet, hogy idejöttünk. Erre kárhoztunk önmagunk által, és valamit elfeledtünk régen. Mi a boldogság, mi az erény, mi a jó, s a szép. Nem volt elég nekünk, a ti őseiteknek, hogy a paradicsomban élünk, a kíváncsiságunk lett a vesztünk, lett mindenki veszte. Kinéztünk az égi függöny mögül és láttuk, hogy lenn, milyen boldogok a népek, így hittük.
Alászálltunk. Sárga bárkán érkeztünk. Sokan jöttünk, és a szépre számítottunk. Igen ám csak ez egy másik világ. Nem a béke szigete, nem a boldogság otthona. Itt az önzőség az úr, a hataloméhség és a kínzó vágy, hogy mindig többet birtokoljunk. Ilyenek vagyunk e helyen, ilyenek a tündérek, trollok, manók és az állatok is. Mindenkinek a saját élte a fontos. Ezért az Ég, a Hold, a Csillag és az Élet tanácskoztak rólunk, s úgy döntöttek, egyesülnek, majd szétszakadnak négy napot alkotva. Éjjel-nappal világít, viszont, ha eljön a sötétség nem fénylik fel újból. Ez nem szóbeszéd, meg van írva, a nagy kéklő, égi könyvben.
Aldó felállt, és csendre intette a bölcset, e szavakat mondván. Azonban létezik egy hely, amely mindez ellen szól. Látni lehet fénylő dombjait, ahogy partokat nyaldos rajta a víz, gazdag növények tarkítják lankáit, s a sík vidékeken a kanyargó folyó életet lehel a száraz talajba. Édeni világ, s nekünk oda kell mennünk, ott van az egyetlen esély a túlélésre. Mert az is meg van írva, hogy túléljük a sötétet, a nap pusztulását, egy isteni helyen. Egy olyan paradicsomban, amilyet ember szeme még nem látott. Ezért azonban fizetnünk kell.
Harcba kell vonulnunk és meg kell küzdenünk a sötétséggel!
Este már csak apa és fiú ülte körül tüzet. A fiú aggódott, és kérdéseket tett fel öreg apjának.
- Jól döntöttem, apám?
A bölcs fia vállára tette a kezét, és e szavakat szólta:
- Nem az számít fiam, hogyan döntesz, hanem az, hogy a tiszta szív vezessen, amikor népedet az igazság útján terelgeted. Egy életünk van, mégis követünk el hibákat. Csak figyeld meg a körülötted lévő világot! Nézz a földre fiam!
- Mit kell látnom, apám?
- Látod a hangyákat? Nézd, hogy mozgolódnak! Ők sem találják meg rögtön a helyes utat. Ám megfordulnak, és tovább kutakodnak élelmet keresve, hiszen a közösségért cselekszenek, és nem adják fel!
- Haragszol rám, apám?
- A természet részei vagyunk, Aldó. Nézd! Mily fenséges, és mégis milyen kárt tud okozni nekünk, mikor almafáinkat tépi, virágainkat szakítja! Mégis, amikor lecsendesül oly nyugodt, oly szelíd, párja nincs, s ha elmúlik a vihar, minden újjáéled. Ilyen az emberi természet is.
- Kétségek gyötörnek.
- Az élet túl rövid. Döntéseinket olykor talán nem is mi hozzuk meg. Talán az élet kívánja így, bár jóllehet akaratunknak ellentmond néha az, amit teszünk, sokszor így győzedelmeskedünk. Hiszen nem a jövő bizonytalan sosem, hanem mi emberek. Mindig cselekedni kell! A remény és a jó akarat még sosem hagyta cserben az embert!
- Kárhozott lesz lelkem, ha népem pusztulását kell végignéznem.
- Felelősnek lenni kihívás. Aki felelősséget vállal, vállal kínt, szenvedést, halált. De, aki felelősségre von, hibáztatható, hiszen pontosan annyit teszünk minden pillanatban, amennyit jónak látunk. Aki igaz hittel tesz a népért sosem lesz áldozat!
Eljött a reggel, s a nép úgy tett, ahogy azt Aldó mondta. Elindultak oda, ahol még csörgedezik patak, zöldellő a fa, nyíló a virág. Aldó a bölcsre nézett, és ezt mondta.
- Induljunk apám, itt az idő!
A bölcs lassan felemelkedett botján, és a tömeg elé sétált. Nem szólt, útnak vezette népét. Éjszakákon át gyalogoltak a sötétségben, segítségül néhány lámpás világította be útjukat. Eközben apa és fiú beszélgetett.
- Fiam, nem ezt a sorsot szerettem volna, de ez a helyes, megvallom. Mikor idejöttünk sok jóra számítottunk, s most meg kell küzdenünk a gonosszal azért, hogy újra örök életet nyerjünk. Ne feledd, fiam! Bármi történjék is, várni foglak odafenn a Tűfokon, ott ahol világra jöttél. Ha meghalnék, vésd az eszedbe, nincs halál, nincs elmúlás, mert a születés az örök és a szép sokasodás.
- Köszönöm a biztatást, apám. Én is azt vallom, hogy semmi nem múlik el. Ami erre a földre született visszatér az örökkévalóságba mindenkoron.
- Édesanyád szavai zengjenek füledbe, amikor meghallod a vészkürtöt! Ne félj, soha ne félj, hiszen egyek vagyunk a nappal, a csillagokkal, nem veszünk el! S, amikor órád leáldozik eme fenséges helyen, tudd, hogy egy szebb lét veszi kezdetét.
- Igen, apám! Anyám már jó ideje a csillagok országában él, s örül, hogy ott lehet. Vár minket.
- Ne mondj ilyet fiam! Nem várja szenvedésed, nem várja, hogy életed itt véget érjen, hiszen azért jöttünk ide, hogy tanuljunk. Megtanuljuk szeretni egymást, és vele becsülni az életet.
- Apám! Mi lesz, ha a harcokban minden odavész?
- A harc sem örök, fiam! Csak a gondolat az! Az a gondolat, hogy életünk a mindent uralja. Egyek lettünk, s bár nem egyszerre jutunk el az elíziumi mezőre, mindenki kapni fog a jóból, mert eljön az örök. Jegyezd meg!
Lassan, lassan mendegélt a tömeg oda, ahol farkasok és az ádáz ellenség tanyázott. Aldó, a bölcs és a nép készen állt. Három éjszaka folyt a harc, és a nép serege meggyengült. A sötét foglyul ejtette sokukat, és többé nem szabadulhattak. Villámlott, mennydörgött. Óriási vihar kerekedett. Ekkor a bölcs széllel, esővel szembe ment és így tett: Botját magasba emelte, fejét imára hajtotta, majd a levegőbe emelkedett. Forgatta, pörgette a szél, villámok mardosták testét, majd a szél kivetette magából a holt testet és a földre zuhant. Aldó fölemelte, és magához szorította. Nem sírt, nem könnyezett.
Ezután a négy nap egyesült, s úgy fénylett fel, mint azelőtt még sosem. A nép éljenzett és örvendezett. A virágok nyílni kezdtek, a fák kirügyeztek ismét, és a nép újra sokasodni kezdett eme boldog helyen, melyet azután már csak az örök szépség földjének neveztek. Aldó megértette, hogy nem véletlen az, ami történt. Sem a harc, sem pedig apja halála. Hisz, ahhoz, hogy értékeljük a körülöttünk lévő világot a rosszat is meg kell tapasztalnunk, és ez áldozattal jár. A nép ezután boldogan élt és soha nem kellett többé harcokat vívniuk.