Összekulcsolva

abovo, 2012, július 23 - 13:54

„Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa."

„És neked adom a mennyek országának kulcsait,

és valamit megkötözesz e földön, a mennyekben is
kötözve leszen, és valamit megoldasz a földön,
a mennyekben is oldozva leszen."1

(Máté ev. XVI. 19.)

Mi történhet olyankor, amikor egy kulcs, ami valójában ajtó, találkozik egy ajtóval, ami kulcs? Nem tudjuk, talán fel sem foghatjuk. Két egymásnak fordított tükör a végtelenített tér fraktáljait visszhangozza, miközben mi egyik álomból a másikba ébredünk. De mégis, mi folyik itt? Introvertált feszül extravertáltnak, ego a külvilágnak, fekete a fehérnek, férfi a nőnek, jobb a balnak, intuíció az analízisnek. Svájcban a részecskék egyre kisebbek, Amerikában a bombák egyre nagyobbak. Közeledünk, távolodunk, táncolunk, verekszünk.

Mi történne, ha a világ, vagy akár csak Magyarország megbecsült tudósai leülnének beszélgetni elismert kortárs művészekkel, filozófusokkal, gondolkodókkal? Ha képesek lennének a termékeny dialógusra, az azt jelentené, hogy máris a David Bohm által az On Dialouge című híres kötetében felvázolt, kooperatív értékakkumuláción alapuló kognitív aranykorba léptünk. Jelenleg azonban úgy fest, hogy a fentebb vizionált konferencia jó eséllyel személyeskedésbe, kicsinyes civakodásba, ne adj isten förtelmes botrányba fulladna. Ahogyan Konrad Lorenz írja:
A természettudósok közismert módon tartózkodni szoktak mindenfajta értékítélettől, miközben a másik oldalt, a szellemtudományok művelőit mindenfajta értékfilozófiai kérdésben erősen befolyásolja az az idealista vélemény, hogy minden, ami természettudományos módon megmagyarázható, ipso facto szükségképpen értékközömbös. Így aztán a kártékony falat mindkét oldalról azon a pontján erősítik, ahol a lehető legsürgősebb volna lebontani." 2

Az ellentétek kibékítéséhez a kommunikációnak áramlania kell, ezt a szabad áramlást pedig - mindannyiunk által napi szinten érzékelhető módon - mentális blokkok, tudati feltolulások, hozott érzelmi reakciók, hiedelmek, előítéletek gátolják. Ezeknek a megkövesedett szellemi gócoknak a megjelenése nem újkeletű, alapanyaguk az emberi gondolkodásban a kezdetektől felfedezhető bináris fogékonyság. Ugyanez talán minden szellemi vívmány alapja: a létezés kettősségének észlelése és egyidejűleges világra projektálása tette lehetővé azoknak azoknak az információs forradalmaknak a létrejöttét, amelyek a kettős differenciálás által egyre finomabbra kalibrálják világunkat.

A bőrünkből nem tudunk, és többnyire nem is akarunk kibújni, ezért magát a dualizáló hajlamot is felruházhatjuk pozitív, illetve negatív előjellel. Ugyanazzal a képességgel, amivel a kategóriák rendszerét felépítjük, a két archaikus princípium fragmentációját hajtjuk végre. A folyamatos, már-már beteges különbségtevés társadalmi megosztottságot, szélsőséges gondolkodást, lelki törést eredményez. Az Édenkertből való kiűzetéskor Isten ezt mondta Éváról és Ádámról:  „Lám az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat. De nem fogja kinyújtani kezét, hogy az élet fájáról is vegyen, egyék és örökké éljen!"3  Ez egyben utal arra, hogy az ember a jó és rossz tudásának, azaz a duális kogníciónak köszönheti az istenekhez hasonlatos teremtő erejét, ám ugyanakkor az Élet fájától való megfosztottság mulandóságra, izolációra és örök szomjúságra ítéli. Egy befejezetlen folyamatról van szó, aminek eredményeképp félkész teremtményekként szakadatlanul a másik felünkkel való egyesülést, a beteljesülést keressük.

A hiányzó felünkben való feloldódás vágya ezerféle torzult formában jelentkezik, kezdve a bódító hatású pszichoaktív anyagok abúzusától a pénz és a szex hajszolásáig. Az emberekben viselkedésében egyre egyértelműbben mutatkozik meg a valahová tartozás sürgető igénye - többek között ezzel magyarázható az a hisztérikus rajongás, amit a széles tömegeket megmozgató jelenségek (globális szupersztárok, multinacionális cégek által előállított divatcikkek, TV műsorok, bulvárhírek, éppen aktuális trendek, kulturális mémek) váltanak ki. Az individuális szintet meghaladó „magasabb" cél, eszme - legyen az akár annyira alantas, mint egy termék marketing-ideológiája, vagy olyan alattomos, mint a politikai propaganda - védelmező és iránymutató égiszként fogja össze a szolgálatába állt lelkeket.  Olykor egyetlen szívhez szóló videó és egy monumentális célkitűzés elég ahhoz, hogy az egyébként passzív tömeg életre keljen, ahogy ezt a 'KONY 2012' kezdeményezés sikere is mutatja. A mozgalom vezetője emberek millióit vonta be globális szintű hadjáratába az ugandai diktátor, Joseph Kony ellen, az általa közzétett internetes felhíváson keresztül. A szándék kétségkívül nemes, azonban látnunk kell, hogy ezzel a kampánnyal elsősorban egy modern tündérmesét adtak el azoknak, akik részt vettek az akcióban. A média és a filmek olyan káprázatvilágot vonnak az emberi elme köré, melyben a prioritások tótágast állnak. A hétköznapi tapasztalásunkkal szinte összeegyeztethetetlen képek és történetek tömkelege zúdul ránk nap mint nap, azzal a szuggesztióval, hogy a saját realitásunk kicsinyes és szürke. Azzal, hogy az emberek csatlakoztak ehhez a nagyszabású, drámai felhíváshoz, kaptak egy esélyt arra, hogy kiszakadjanak korlátolt egyéni megélésükből. Ki ne szeretne egy ilyen semmi egyébhez nem fogható, grandiózus hőstett részese lenni?

A KONY akció valódi üzenete azonban nem az, hogy együtt erősebbek vagyunk, hanem hogy egyedül, az individuum szintjén lehetetlen változást előidézni. Az atomizáltság a XX. században a társadalmi habitus markáns részévé vált, az atommaggal párhuzamosan hasadtak szét országok, kultúrák, családok, elmék. Így hát nem meglepő, hogy két kézzel kapunk minden olyan lehetőség után, amely, ha átmenetileg is, de kiemelhet bennünket az elnyomottság érzéséből. Olyannyira lehengerlő a hiábavalóság érzete, hogy lassan a szerényebb civil kezdeményezések is kimennek a divatból, és az embereket csak a KONY-horderejű ígéretekkel lehet kimozdítani bágyadt, keserű apátiájukból. Ha azonban végre sikerült kilábalniuk érdektelenségük mocsarából, akkor bármire képesek: ha kell, minden pénzüket KONY-s karkötőkre és táskákra költik.
Érthető módon a rendszer haszonélvezőinek nem áll érdekében véglegesen feloldani az emberekben a tanult tehetetlenség görcsét, talán nem is képesek rá, de még valószínűbb, hogy maguk is vakon hiszik a „kis csavar a gépezetben" elmélet igazságát. Ez a lesújtó felfogás azonban leírhatatlan társadalmi veszélyeket rejt magában; depressziót, szorongást és legfőképpen cinizmust generál. Abban a pillanatban, hogy az ember elveszíti hitét saját cselekedeteinek fontosságában, passzív tompaságba merül, súlyosabb esetben átengedi magát gátlástalan, destruktív ösztöneinek. Ez az attitűd az ember elemi spirituális szükséglete ellen dolgozik, megfosztja attól, amiért tulajdonképpen „jött". A hasznosság érzése a lélek nélkülözhetetlen tápláléka, nélküle az életerő elsorvad, hiányába az egyén belepusztul. A korszellem által kitermelt közfelfogás pedig azt sugallja, hogy ahhoz, hogy változást idézzünk elő, sok pénzre és befolyásra van szükségünk. Mivel a népesség nagy része nem is reménykedik abban, hogy valaha birtokában lesz ezeknek, dermedt közönyben éli mindennapjait, azt képzeli, hogy a világ formálásának kiváltsága kizárólag a befolyásos, pénzes személyek számára adatott meg. Az egyetlen megoldást azokban a politikai óriásokban látják, akiknek széles háta mögé besorolnak, s akiktől érdekképviseletet remélnek. Akik ezeknek a monstrumoknak az árnyékában élnek, tövig rághatják ugyan a körmüket, de nincsen valódi beleszólásuk a gigászok harcába. Kizárólag a bűvös cédula segítségével turbózhatják fel választott kolosszusaik erejét, viszont nem üthetnek helyettük. Ezért hát frusztrált tehetetlenségben fulladozva, gyűlölettel és rettegéssel mérgezett fröcsögéssel, idegtépő várakozással és rituális tévénézéssel múlatják idejüket. Leghűségesebb szövetségesükké lesz az új bálvány, a hamis médium, mely saját, testközeli, személyes realitásukat kicsinek láttatja velük, míg a távolit fenyegetően felnagyítja.
Mindez egyáltalán nem enyhíti a kulcstalanság gyötrő érzetét. Bármilyen mélyre merüljünk is az általunk preferált öncélú stuporba - legyen az akár tévénézés, alkoholizálás vagy obszesszív-kompulzív tárgyhalmozás - mégis mindig a felszínen lyukadunk ki. Bárhová dugjuk magunkat és bármit is dugjunk magunkba, hiába „állunk össze, mint két kicsi lego"- nem fonódnak közöttünk organikus kötelékek, egységünk formalitás csupán, melyet egyesek szerint jellemző módon legfeljebb hét éven belül elkerülhetetlenül szétpattan.
A heideggeri „létbe vetettség", mint alapértelmezett életérzés ritkán kérdőjeleződik meg, s fundamentális premisszaként szolgál a hierarchikus társadalmi struktúrák működtetésénél. A szabad akarat és a létrehozni kívánt esemény közé minden esetben egy felsőbb hatalmi szerveződést, egy közvetítő szervet ékel, legyen az a már említett politikai érdekviseleti szerv, vagy a gondviselés. A mindennapjaink szövetébe ivódott ez az attitűd, és igen nehéz alternatívát elképzelni helyette, annak ellenére is, ha a tapasztalataink mást mutatnak. Széles körben ismert a kísérlet, amelyben a résztvevőket egy profi illuzionista gondjaira bízzák, majd arra kérik őket, hogy próbálják megmagyarázni a látottakat. Az emberek egy része természetfölötti erők, szellemek jelenlétére gyanakszik, és nagy százalékuk ezt a meggyőződést az után sem veszíti el, hogy szembesítették őket a tényekkel - sőt, ha lehet, még erősebben, dacosabban ragaszkodnak abszurd percepciójukhoz. Ezzel a pszichológiai mechanizmussal magyarázható, hogy a tévében látottak nagyobb hatással vannak az emberek valóságészlelésére, mint az aktuális élményeik - bár az ő ismerőseik között nincsenek veszélyes és gonosz emberek, mégis kitartóan hisznek benne, hogy a világ alapvetően veszélyes és gonosz.
Hiába tudjuk, hogy a képviselőink éppen úgy izzadnak, ürítenek, sírnak, nevetnek, tévednek, hazudnak, rettegnek, mint mi magunk, mégis hajlamosak vagyunk isteni vagy sátáni erőkkel felruházni őket, talán éppen azért, mert mindig a kicsiny, vibráló vakablakainkon keresztül szemléljük őket. Ezeknek az elérhetetlen lényeknek a jelenléte, úgy érezzük, adott esetben feljogosít minket arra, hogy frusztrációnkat a vakablak innenső felén élőkön töltsük ki - az a nézetünk ugyanis, hogy sorsunk valódi alakítóit amúgy sem érhetjük el tetteinkkel. Erőteljes, veszélyes illúzió ez. Irrelevanciánk deprimáló tudatában teljes lelki nyugalommal mérgezzük környezetünket saját keserűségünkkel. Az egyetlen ponton, ahol nem vagyunk tehetetlenek - a magánéletünkben - tehetetlenségünk dühét tomboljuk ki.
Világunk azonban nem egy lineáris, hierarchikus struktúra, hanem holografikus rendszer.
Bár egyetlen ponton öntjük bele a folyóba a szennyező anyagot, a sodrás egészen a tengerig, s a kifogott halak testében akár a tányérunkig szállítja azt. Ennek megfelelőjeként, a társadalom egyetlen pontján elindított pozitív vagy negatív inger végiggyűrűzik az egész rendszeren, egyetlen tagját sem hagyva változatlanul. Gyakran elfelejtjük, hogy a társadalom nem más, mint emberek láncolata - helyette valamiféle zord, idegen hatalomnak tekintjük, mely szakadatlanul erőszakoskodik az egyénnel, s kíméletlenül oktrojálja rá nézeteit, értékrendjét. Mahatma Gandhi híres szállóigéje (te magad légy a változás, amit látni akarsz a világban) keresetlen egyszerűségével talán halványnak és jelentéktelennek tűnhet a világ egyre inkább elmérgesedő problémái mellett.
A képernyőnkön mozgó platóni árnyak még elterelik ugyan figyelmünket azokról az eseményekről, melyek közvetlen közelünkben zajlanak, az ember mégis fokozatosan ébred saját teremtő potenciáljának tényére. Az emberiség sorsának finom szövevénye valójában az individuális rezgések változékony összhangzata, s nem a kegyetlen világegyetem által ránk erőszakolt tény. Még mindig a külső autoritás igézetében élünk, de egyre inkább függetlenedünk tőle, s egyre többen ismerjük fel saját cselekedeteink fontosságát. A társadalom megreformálására tett átfogó, központilag irányított kísérletek elkerülhetetlenül kudarcra vannak ítélve, ám az ember, mint rész-egész, magában hordozza a kiteljesedés lehetőségét - a kollektív psziché evolúciójának, az emberiség sorsának alakulásáért minden egyes pillanatban mi magunk felelünk, a jövő a saját döntéseink függvénye. Ha lelkeink nyílt érzékenységgel fordulnak egymás felé, nincs szükségünk közvetítőre. Senki sem akadályozhat meg abban, hogy kulcsokra leljünk egymásban.

 

 

Idézetek


1, 3 Magyar Katolikus Lexikon / online www.lexikon.katolikus.hu

2 Konrad Lorenz:A tükör hátoldala. Cartafilus Kiadó, Budapest, 2000.

 

Az írás hossza kb. 11 ezer karakter

*

Kedves poszáta, köszönöm az elismerést. Nálad még nem tartok, majd beszólok, ha odaérek :)

 

naszóval!

Be kell töredelmesen vallanom, hogy elsőre felületes - mondjuk, inakkurátus - :) olvasó voltam. Mélyen meghajolok az esszéd előtt. Figyelmesen olvasmányos, érdekes és mélyen - magasan - igaz. Továbbra is tartom viszont, hogy egyes szavak nehézkessé teszik, de semmiképpen nevetségessé, sem unalmassá. (Hogy Te az vagy-e, nem tudhatom, esetleg cserélj zoknit. :)  Még egy: néhány banális hibát némi fésülgetéssel elkerülhettél volna - ezek inkább sajtóhiba kategóriába tartoznak. Azért merek ennyit "kötekedni", mert igazán fantasztikusnak tartom az írást, örülök, hogy olvashattam ilyet.

tetszett

Kedves abovo! Nem tudom, mikor lesz legközelebb éjszakai agyömlésed, ez nem volt rossz - volt néhány valóban vélemény.   Nincs kizárva, hogy az én agyam nehézkes, mindenesetre utálok monitorról olvasni. Ki fogom nyomtatni, mert kíváncsi lettem. Magam részéről azt képviselem, "legyél érdekesen, különösen, közérthető", s amit csak lehet, magyarul. Olvasgass tovább, hátha összetalálkozunk.

Egyébként valóban nehéz esszét röviden elképzelni, haikut könnyebben. Egy nemtudomkitől származó mondás jutott eszembe, amit ráadásul egészen pongyolán idézek: "Kedves Barátom, elnézést a hosszúra sikerült fogalmazásért, de sajnos nem volt elég időm tömörre fogni."   Üdvözlet!

riposzt

Kedves poszáta, most hajnal fél három van. Végignéztem jó sok pályaművet, és lehet, hogy holnap folytatom. A pályázati kiírás szerint novellákat és esszéket vártak, ehhez képest megdöbbenve tapasztaltam, hogy rengeteg műfaj képviselteti magát - fabula, tanmese, általános iskolai fogalmazás, eposz, fiktív női magazinból kiollózott, nosztalgikus hangvételű cikk, 20 ezer karakterre lecsappantott családregény, horrorfilm szinopszisa etc. Most nem azt mondom, hogy muszáj ész nélkül ragaszkodni a formalitásokhoz, de belátom, egy ilyen tarkabarka kavalkád mellett valóban nehézkesnek tűnik az irományom.

Tudniillik én egy esszét próbáltam írni, annak dacára, hogy - mint ez szerkesztés közben kiderült - a megszabott terjedelem nagy mértékben szabotálta elhatározásomat. Az igazság az, hogy a jó ügy érdekében kénytelen voltam exuberáns gondolatrohamaimat megzabolázni, és egy remélhetőleg kellően konzekvens logikai keretrendszerbe illeszteni, hogy a végeredmény egy törpe esszécske lehessen. Persze a főiskolán reflexszerűen alkalmazott recept szerint felütöttem a szöveget egy rakás (helyenként angolból hevenyészve magyarított) idegen szóval, hogy fenntartsam az objektivitás látszatát.

Tudod mit? Igazad van. Túlöltöztem, és most nevetségesen nézek ki, ráadásul mindenki unalmas alaknak tart. Csak a felemás zoknim árul el. Remélem.

gratuláció

Nagyon jó dolgokat írtál, szerintem egy kicsit nehézkes

Kinyitottál...

Kinyitottál bennem egy ajtót :) Tetszett az írás.