Már vagy egy hónapja csak a mai napra gondolok. Április végén jött a meghívó:„Kedves Osztálytársunk! Szinte hihetetlen, de már húsz év eltelt az érettségi óta. Úgy gondoltuk, ezt illene közösen megünnepelni. Sok szeretettel várunk Téged is egy jó hangulatú beszélgetésre 2010 május 25.-én. Részvételi szándékodat kérem mielőbb jelezd az alábbi e-mail címen: petrus@citromail.hu . Remélem találkozunk! Az osztály nevében: Petra.”
-Nem megyek – ez volt az első reakcióm. Máté (a párom) szerint viszont meg kell mutatnom, hogy „milyen szép is sikeres nő lett belőlem”. Nos, az kétségtelen, hogy sokat változtam az elmúlt húsz évben. Itt nem csak a felszedett kilókra vagy az egyre gyarapodó ráncokra gondolok – sokkal inkább a belső változásokra. Sosem voltam az a tipikus, bulizós gimnazista. Szüleim kiskoromtól arra neveltek, hogy tanuljak és mindig tartsam be a szabályokat – egyedül így lehet majd belőlem valaki. Már óvodában tudtam írni olvasni, mégis visszatartottak egy évet, hogy tovább taníthassanak. Az általános iskolát természetesen végig kitűnő eredménnyel végeztem. Itt volt ugyan egy – két barátom, de mind vagy az oviból vagy anyuék ismerősi köréből. Jártam néhány szakkörre is, de ahhoz sose éreztem kedvet, hogy délután bent maradjak játszani a többiekkel. Általános iskola után a megye legjobb gimnáziumába kerültem. Itt kezdődtek a gondok: sehol egy ismerős, én pedig képtelen voltam új kapcsolatokat létesíteni – vagy elfogadni. Ha valaki odajött hozzám beszélgetni, csak tőmondatokban tudtam válaszolni. Részben, mert bizalmatlan voltam, részben pedig féltem, hogy hülyeséget fogok mondani. Feleléskor mindig hibátlanul elmondtam az anyagot, de ha utána kérdeztek, alig tudtam válaszolni. Végül elvittek orvosok. Ott azt mondták, ez valami lelki betegség. Gyógyíthatatlan. Ennek ellenére két tantárgy (rajz és testnevelés) kivételével a gimnáziumot is csupa jelessel zártam. A változást az egyetem hozta meg az életembe. Vagyis inkább Máté. Pszichológiára mentem. Részben, mert ide volt a legnehezebb bekerülni (így a szüleim is elégedettek lehettek), részben pedig mert meg akartam érteni, mi bajom is van. Az első napomon találkoztam Mátéval. Egy füzetet hozott utánam, amit a folyosón ejtettem el. Én természetesen zavarba jöttem és még egy köszönömöt sem tudtam kipréselni. Őt azonban ez nem zavarta. Annyi mindent kérdezett és mondott, hogy végül sikerült elkésnem az első órámról. Ő volt a legkitartóbb ember, akivel valaha találkoztam. Hónapokig jött utánam és csak mesélt és kérdezett... Minden áron próbált a bizalmamba férkőzni. Végül aztán megszoktam, hogy mellettem van – nem jöttem már folyton zavarba és egészen jókat tudtunk beszélgetni. Máté révén egyre több és több embert ismertem meg – és egyre jobban tudtam őket kezelni. Úgy tűnt, ő a gyógyszer a bajomra. Az egyetemet nem kitűnő, de dícséretes eredménnyel végeztem, utána pedig összeházasodtunk.Máté azt mondta, hogy még ezt a „mumust”, a gimnáziumi éveimet le kell győznöm. Természetesen nem tudtam neki nemet mondani. Azóta persze számtalanszor megbántam a döntésemet. Hiszen mi keresnivalóm van ott? Ki kíváncsi rám? Egyáltalán, emlékszik rám valaki? Én persze mindenkire a mai napig jól emlékszem. Visszahúzódó voltam, de nem süket vagy vak. Megmosolyogtam a vicceiket, hallgattam miről beszélgetnek – én ismertem őket, csak ők nem engem. Máté azonban nem hagyta, hogy visszavonulót fújjak. Tehát úgy döntöttem, azt teszem, amit ilyenkor mindenki. Elkezdtem fogyókúrázni, bejelentkeztem fodrászhoz és kozmetikushoz, vettem néhány drága, de nagyon előnyös ruhát – és elővettem az osztályképeket. Természetesen mindenkire emlékeztem, bár az elmúlt húsz évben nem hallottam senkiről semmit.Most pedig itt állok a gimnázium kapujában, és nem merek bemenni. Még jó, hogy Máté nem jött el velem. Azt hiszem, ezt már ő se bírná idegekkel. Mondjuk már azzal az őrületbe kergettem, hogy egész délelőtt ruhákat próbáltam, szétszedtem a fodrász által készített frizurámat, sminkeltem... Ezek után igazán nem állhatok éjfélig a kapuban! Pont úgy érzem magam, mint húsz évvel ezelőtt: a legjobb lenne láthatatlanná válni. Érdekes, a kapu sem változott semmit, pont ugyanúgy nyikorog. Ezen kicsit elmosolyodom, de most jön a neheze. Már hallom a vidám, nevetgélő emberek zsivaját. A szívem a torkomban dobog, legszívesebben elszaladnék. Mit mondjak? Csak köszönjek? Vagy mutatkozzak is be? Ugyan már, az nevetséges lenne... Vagy nem? Szinte én se veszem észre, olyan halkan oldalgok be a terembe. Alig hallható heló – nem is figyel rám senki. Elfoglalom a régi helyemet a sarokban, és csak nézem a többieket. Alig változtak valamit. Csak most „a csajok” helyett feleségről, gyerekről beszélnek, egyetem helyett előléptetésről, na meg persze pár évvel idősebbek. Na, most már ideje lenne összeszednem magam és beszállni a sztorizgatásba! Elvégre nem azért jöttem, hogy csak hallgassak mint a kuka! De kihez menjek? Ki az, aki biztos emlékszik rám? Talán Zsófiék...
- Heló – lépek oda hozzájuk. Köszönnek, mosolyognak, de látom a szemükön, hogy nem ismernek meg.
- Folytassátok csak, csak gondoltam bekapcsolódok én is.
- Te valakinek a felesége vagy? – kérdezi ártatlanul Zsófi.
Akkor tényleg nem ismertek meg...
- Nem... Nem igazán... Juli vagyok... Nem emlékeztek rám?
- De... Dehogynem! Persze, hogy emlékszem! Csak úgy megváltoztál... Igazán csinos a ruhád!
Látom a szemén, hogy fogalma sincs róla, ki vagyok.
- Elmegyek valami üdítőért – motyogom, és menekülök ahogy csak tudok. De még nem adhatom fel! Hiszen nem emlékezhet mindenki mindenkire... Lássuk csak, kinél lehet tényleg esélyem? Hát persze! Petra! A meghívót is ő küldte, tehát emlékeznie kellett rám!
- Szia Petra! – köszönök rá reménykedve.
- Szia! – vidáman fordul meg, de lehervad az arcáról a mosoly – Elnézést, de kis is vagy?
- Juli... Nem emlékszel rám?
- Jaa, te vagy a Nagy Juli!
Végre valakinek eszébe jutottam! Máris kezdem jobban érezni magam.
- Mikor a névsort néztem, nem nagyon ugrott be, ki is vagy – folytatja tovább. – Te mentél át elsőben abba a másik suliba, ugye?
Na puff. Ennyit erről.
- Nem, én itt végeztem – mondom letörten.
- Ó, hát persze! Ne haragudj! Hiszen te a Juli vagy! Már tudom is! Bocs, de el kell intéznem valamit...
Hajjaj... Létezik, hogy az osztályomból senki nem emlékszik rám? Mindenesetre nagyon úgy tűnik... Most mit csináljak? Haza még nem mehetek, de nincs több ötletem. Vagyis... Még egy utolsó remény: a tanárok! Hiszen végig jól tanultam, ők biztos megjegyezték a nevemet és az arcomat! Ott is van Józsi bácsi, a matektanárom. Ő mindig nagyon szeretett!
- Jó napot, tanár úr! – félénken köszönök rá.
- Jó napot! Hát magácska meg ki?
Utolsó remény, ég veled...
- Elnézést, – folytatja- de mintha csak valami jelmezbálba lennék. Eddig még egy diákomat sem sikerült felismernem.
Ezen elmosolyodom. Hiszen Józsi bácsi mindig az a jóindulatú, föld fölött lebegő tanár volt.
- Én vagyok a Juli... A Nagy Juli!
- Hm, valóban? ... Lássuk csak... Már elnézést, kisasszony, de biztos, hogy én tanítottam? A névmemóriám ugyanis kitűnő, de önre valahogy nem emlékszem... Tóth József vagyok!
Mindjárt elbőgöm magam. Azt hiszem, jobb lesz elmenekülni.
- Nem, valóban nem. Összekevertem valakivel, elnézést ...
Úgy tűnik, egyetlen egy ismerősöm maradt: a sarok. Leülök, és igyekszem a lehető legkisebbre összehúzni magam. Édes Istenem, mintha nem is léteznék! A gimnáziumból senki és semmi nem őrzi a nevemet... A többiek meg milyen boldogon beszélgetnek egymással! Attól, hogy nem beszéltem túl sokat, még én is itt voltam! Négy évig! Hogy lehet valakit csak úgy elfelejteni? És hogy lehet, hogy még az a tanár sem emlékszik rám, akinek végig a kedvence voltam? Ennyit ér a munka, a tudás? Ennyit érek én? Mintha nem is léteznék...
Árnyék vetül a padra. Talán azért jött valaki, hogy közölje, ez egy zártkörű rendezvény, idegenek fáradjanak ki. Az lenne a stílusos befejezés... Jobb, ha fel sem nézek, még a végén elsírom magam.
- Hát maga mit csinál ilyen egyedül, kisasszony? – kedves, mély férfihang. Ismerősen cseng, de nem jut eszembe, kihez tartozik. Muszáj felnéznem... Nicsak, nem is ismerős az arc! Ez meg ki?
- Nahát, csak nem maga az, Juli?
- De... De, én vagyok!
Valaki megismert! Valaki végre emlékszik rám! Csak azt nem tudom, ki...
- Hát mit búslakodik itt magában? Mért nem beszélget az osztálytársaival?
- Senki sem emlékszik rám... – válaszolom elvörösödve.
- Ugyan, hiszen magára lehetetlen nem emlékezni! Hanem arról látom, fogalma sincs, hogy én ki vagyok – nagyot mosolyog – Kovács István.
Az meg ki?
- A testnevelő tanára!
Úristen, tényleg! Már olyan vörös vagyok, mint a rák.
- Hát a tanár úr honnan emlékszik rám?
- Csak nem felejtem el a volt diákomat!
- Pedig Józsi bácsi nem emlékezett rám...
- Hiszen ő nem is tanította magát!
- Dehogynem!
- Gondolja csak végig... Matekot tanult ön magától is! Majdhogynem jobban tudta az anyagot, mint a tanára. Sokszor panaszkodott ám nekünk, hogy ön mellette teljesen feleslegesnek érzi magát... Ön szerint csoda, hogy ezek után igyekezett mielőbb megfeledkezni magáról?
- Nem... Gondolom nem. De akkor hogy lehet, hogy ön emlékszik rám? Hiszen az ön óráin alig tudtam valamit megcsinálni...
- Gondolja végig az előző elven! Ön úgy jött hozzám, hogy gyenge volt, mint a nádszál és még futni is alig tudott. Az évek folyamán viszont elértük, hogy megszokja a mozgást és legalább kicsit megerősödjön. Én nem kíméltem magát, mert teljesen egészségesnek tartottam. És itt a bizonyíték, hogy igazam volt! Azt hiszi, nem óriási dicsőség ez nekem?
- Én pont fordítva képzeltem a dolgot – vallom be - Azt hittem csak a tanulással és a szabályok abszolút betartásával lehet egy emberből valaki...
- Ugyan, kérem! Hiszen pont a hibáink csinálnak a valakiből embert! A legnagyobb erényeink általában a hibáink! Ezt sose feledje!
Már vagy egy órája beszélgetünk, mikor csörög a telefonom – itt van értem Máté.
- Nagyon rossz volt? – kérdezi aggódva.
- Egyáltalán nem – válaszolom vidáman – És imádom ahogy horkolsz!
Egy nagy puszit kap csodálkozó arcára, és elindulunk hazafelé.