Öt pohár víz

mbujaki, 2010, március 7 - 12:13
1.

Mikor a portás kaput nyitott, rosszalló tekintetéből Márk rögtön sejtette, hogy többet késett a kelleténél. Ez nem olyan, mint a többi – gondolta ugyanis. – Nem förmed rád csak azért, mert koszos vagy, vagy a kisebbség miatt. Mivel azonban késő volt, és nem számított több érkezőre, kényelembe helyezte magát mély szolgálati foteljében: innen kelt fel kényszerűen, azonnal gerjedő haraggal.<--break-> Mindezt egy lusta kölyök miatt, véli leolvasni tekintetéről az író.

A fiú az osztályterembe érve szeme sarkából figyelte tanárját, aki biztosította: be fogja írni az igazolatlan órát. Márk leült, és alaposan megdörzsölte immár súlytalan jobb vállát. (Végre akadt némi ideje, hogy odafigyeljen a fájdalomra. Az egyik zsák hajnalban mélyebbre húzta, mint ahogy számíthatott rá.) Előkészítette füzetét, egy darabig szomszédja jegyzeteit másolta, majd írta, amit a katedra felől hallott, s közben ide-oda mozgatta lábát, hogy mackónadrágja zsebén át újra-és újra combjához ütődjenek a pénzérmék. Ekkor mindig megnyugodott, majd a következő pillanatban ismét megijedt, és újra megrázta térdét. Megvannak – gondolta. Nyugi, tesó! Megvan mind!
Az ebédszünetben magához hívatta az osztályfőnök. Márk kelletlenül kereste fel a tanár irodáját, hiszen rendre, adandó alkalommal mindjárt rohant, hogy elsők közt érjen az ebédlőbe, és kedve szerint kétszer, akár háromszor is maradjon ideje repetát kérni. Nem volt azonban mit tenni: egy ideje nyilvánvalóvá vált, hogy Lili néni nap-mint nap sokat tesz azért, hogy Márk sorozatos késései felett szemet hunyjon az igazgatóság.

Ott állt tehát, szemben az osztályfőnök, mögötte az utcára néző ablak, Márk mögött a csukott ajtó; zárva: láthatatlan lakattal bent tartva a kicsapás soha ki nem szabaduló lehetőségét. A tanárnő sokadszorra idézett a szabályzatból, és mogorván ecsetelte, hogy ha ő nincs, akkor Márk sincs, s hogy efelől egészen nyugodt lehet. Márk mozdulatlanul állt, és – az osztályfőnök szavait elengedve füle mellett – a rézkilincsre gondolt; a következő mondat ébresztette fel:

- Csakugyan dolgozol, Márkó? Tényleg ezért késel reggelente?
Lili néni rövid szünetet tartott, jelentőségteljesen nézte a fiút, majd aggodalmat erőltetett hangjára:
- Dolgozol. Hajnalonként, igazam van?

Nem érkezett válasz.
- Márk?
Ne mondj semmit, tesó! Sanyi bá’ kinyír, ha kiderül! – mondta magában a fiú.
- Anyukád tud róla? Ő mondja, hogy dolgoznod kell? Az anyukád?

A fiú félrenézett, fejét félredöntötte, és állához emelte sajgó jobb vállát.
Lili néni szelíden nézett a fiúra. Micsoda hárpia! – gondolta Márk. – Játszod a megmentőt. Mit akarsz még? Mivel akarsz már megalázni?
- Márkó! Ha dolgozol, ha nem… ha cipeled azokat a zsákokat annak a traktorosnak, ha nem… ha anyád kényszerít, ha nem – és közelebb lépett a nálánál jóval magasabb fiúhoz –; vigyázz ezekkel a késésekkel, mert komolyan el fognak tanácsolni. – Várt egy keveset, Márk fejmozdulatára viszontbólintott, majd íróasztala felé hátrált. – Úgyhogy nagyon vigyázz, fiam, mert legközelebb az igazgatóval a hátamban kell, hogy beszéljek veled! – Szemével az ajtó felé nézett. – Szaladj ebédelni!

Márk elfordította a kulcsot, és kilépett. Zaklatottan, de fellélegezve. Nyomás kajálni!
A következő óra felénél esett be. Hátradőlt, és elégedetten megsimogatta hasfalát: kétszer telepakoltatta az öblös tányért.

Úgy döntött, nem várja meg, hogy osztálytársai letámadják kérdéseikkel, és a csengőt meghallva azonnal kirohan az udvarra. Ha utána mennek, akkor talán kíváncsiak annyira az osztályfőnökkel való diskurzusára, hogy megkínálják egy szál cigarettával.
Pontosan így történt. Hárman-négyen gyűltek köré. Dávid, a legizgágább közülük kérés nélkül nyújtotta az olcsó dohányt Márk felé. A Dávid mögött álló cigányfiú vállával próbált átvágni a Márk és közte álló kétfős sorfalon, nyakát nyújtóztatva. Egy darabig az ő – András – családja és Márké szomszédok voltak, nemrég azonban elköltöztek, mondván: kinőttük már a putrit, ideje a városba mozdulni. Ez a mentalitás később az egész családban felsőbbrendű érzést serkentett, egyhamar a magyar,- sőt, az európai cigánysághoz képest is így mérték magukat: fehérebb a fehérnél az ész, színesebb a színesnél a szív dolgaiban.

- Na és, mit akart az ofő? – Dávid szólalt meg először.
- Semmit.
- Semmit, aha! Semmit. Na, add vissza a cigim!
- Nesze, ha kedved van hozzá – tartotta oda Márk a végén nyálfoltos szálat.
Mindnyájan nevettek.

- Az igazolatlanok miatt hívott be.
- Ja, mondjuk ezt sejtettük. De mit mondott?
- Hát, hogy ne késsek.
- Jó, de nem mondta, hogy ki fognak csapni, vagy ilyesmi?
- Mondott ilyesmit. De mindig mondja.
- Ja. Most már szinte hetente behív magához. És mindig ezt mondja?
- Mostanában egyre többször.
- Márk, kérdezhetek valamit?
Márk bólintott. Dávid egészen közel hajolt, és bár mosolygott, komolyabban gondolta a kérdést, mint ahogy azt mutatni igyekezett osztálytársai előtt:
- Miért nem tudsz, süsd meg, időben bejönni?
A többiek nevettek; Márk mosolygott, és Andrásra pillantott. A fiú ugyanúgy meresztette hosszú nyakát, de másfelé nézett, feltűnően másfelé – gondolta Márk. – Ilyen látványosan csak az nem néz ide, aki nem akarja, hogy valami elterelje a figyelmét, úgy sasol. Megrántotta vállát, épp úgy, ahogy az osztályfőnök előtt, és igyekezett megtartani a halovány mosolyt.

Dávid nem hagyta annyiban:
- Jó, most nem viccből kérdezem: tehetek valamit azért, hogy időben be tudjál érni? – És még közelebb hajolt. – Segíthetek valamit, Márk?
- Nem, kösz. Jó fej vagy.
- Azt mondod, nem tudok semmit tenni, amivel segítenék, hogy időben beérjél a suliba?
- Semmit nem tudsz tenni. Ez van. Kész!

Még álltak, és néztek egymásra egy hosszú másodperc erejéig. Dávid egyértelműen valami titkot fürkészett Márk koromfekete szembogara mögött. Olyan éles és fájó terhet szuggeráló tekintet volt ez, hogy Márk kénytelen-kelletlen elfordította a fejét. Ekkor vette észre, hogy András felváltva néz Dávidra, és őrá: Márkra; türelmetlenül, idegesen, mintha szólni készülne.
Márk szeretett volna kifordulni az osztálytársak és az iskolafal gyűrűjéből, de András az első, tétova mozdulatra, indulatot sejtető hangon kérdezte:

- Nem azért késel mindig, mert iskola előtt dolgozol?

Márkot nem érte felkészületlenül a kérdés. Nem rég látta, amint egy nő, akiről tudni vélte, hogy András anyjával közeli ismerősök, a szomszédos faluban, ahol hősünk tanítás után vásárolni szokott, alaposan megnézi őt, ahogy aprópénzzel fizet, és gyorsan távozik. Tudta, hogy emiatt beleköthet András, de remélte, hogy a közös ősök keltette szolidaritás utolsó visszhangjai megálljt parancsolnak az osztálytársnak. Tévedett.
Tudta, hogy egyszerűen faképnél kellene hagynia a fiúcsoportot, de nem volt ereje felülkerekedni dühén.

- Mi van? – kérdezte.
- Dolgozol minden reggel, nem? Ezért késel minden reggel, nem?
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Nem?
- Honnan veszed ezt?
- Anyám mondta. Na? Valakit ismer, aki látott a faluban, ahogy zsákokat cipelsz. Na?
- Ki az?
- Anyám barátnője. És látott csokit is venni falun. Na?
- Hát az anyád barátnője nem tudom, hogy mit látott, de hogy nem engem, az biztos. Vagy ferde szemű az, vagy hazudik.

A sértés nem hatott. András folytatta:

- És nem csak csokit vettél, még kólát is.
- Persze. Meg kocsit.
- Miből vetted, ha egy másik pólóra nem telik? – És András Márk koszos, szakadt pulóverére felé bökött.
- Ez pulcsi.
- Pulcsi, ja, tudom. Na? Mióta év eleje, ebben vagy. Miből van akkor a csoki meg a kóla? Na? Csak nem abból, hogy zsákokat cipelsz az öreg Sanyinak?

Márk ránézett a pulóverére. Valóban koszos volt, és szakadt egy-két helyen. De pulcsi: meleg, és kényelmes.

- Igaz ez, Márkó? – Ez Dávid hangja volt.
Márk megrántotta vállát. András sietett válaszolni helyette:
- Na! Én nem tudom, hogy igaz-e, de ha igaz, akkor vehetnél cigit csoki helyett, meg kóla helyett, minthogy minket lejmolj le minden nap. Na? – Nem jött választ. – Vagy szappant, Márkóka. Vagy mosóport. Én is cigány vagyok, mégse jövök iskolába földestül, na!

Márk ezúttal sem reagált, egyetlen gesztust leszámítva. Az olvasó jól sejti, mi az, ám ezúttal hősünk látni hitte, ahogyan az őt félkörbe záró osztálytársak leutánozzák a mozdulatot; úgy tetszett, köztük a leglátványosabban András ugrott fel, hogy válla minél magasabban tetőzzék.


2.

Ez a kép kísértette Márkot végig a hosszú volánúton, át a városon, egészen az övével szomszédos faluig. Egy itteni kisboltban vásárol minden délután – ezúttal zsemlét és valami felvágottat –, minek utána a két település közti kilométeres útszakaszon sétál, egészen hazáig.
Otthon anyja fogadta; idegenkedve üdvözölték egymást. A nő készülődött, rongyos felsőt és csinos kardigánt öltött, testhezálló farmert és tiszta cipőt húzott. Két fülcimpáját vastag aranykarika nyújtotta, nyakláncán feszület díszelgett.

Nem szóltak egymáshoz. Az anya, amikor elindult, visszaszólt az ajtóból:

- Ne felejts az öcsédért menni! Nincs kaja, este itasd meg vízzel, lakjon jól, aztán fektesd le! Éjszaka jövök, ki ne zárjatok megint! Hallod? Na, jó éjszakát!
Márk egyedül maradt. Amikor becsukta az ajtót, nagyot csapott rá mérgében. Egy ideje sejti, hogy édesanyja sokat költ olyas kincsekre, melyek árából többnapi ennivalóra is futná. Új kardigán? – morogta, miközben levetett pulóverét vizslatta. Felkapott egy rozoga vödröt, és az udvaron félig töltötte homokkal. A fürdőben, félmeztelenül állva a nagytükör előtt, markával erősen pulóverébe dörzsölte a földet, majd vízzel alaposan kiöblögette, és kiakasztotta a hidegbe száradni.

Nem sokkal később a konyhai asztalnál ült, leckéjét írta. Idegesen próbált verset memorizálni, matematikai egyenleteket megoldani, idegen nyelvű szavakat agyába vésni. Tanult, és tanult.
Aztán kopogtak, az ajtó kinyílt, és valaki belépett. Márk kedvesen csengő vékony hangot hallott:
- Márkó! – Ez az öccse.
Márk felállt, üdvözölte a fiút és kezet nyújtott a szomszédnak, aki a gyerek mögött lépett be az ajtón.
- Csókolom!
- Szevasz. Anyád?
- Elment valahova. Nem tudom. Minden rendben volt?
- Ó, mint mindig! Na, akkor én mennék is! – A szomszéd állt, és jelentőségteljesen nézett Márkra.
A fiú azonnal zsebébe nyúlt, elővette a maradék pénzt nadrágjából, és nyitott tenyerét felfelé tartva előrenyújtotta. Hamarosan a levegőbe markolva szorította ökölbe ujjait.

A csukott ajtónak hátat fordítva végignézett a lakáson. Öccse kacéran nézett rá, mintha valamilyen világcsíny elől menekültek volna meg. Végre együtt, kettesben!
Márk leültette öccsét az asztalhoz, elővetette vele füzeteit, tankönyveit, és sorban átvettek minden anyagot, minden szót és számot, amivel csak dolguk akadt az egyes leckékben.

Soká végeztek, jóval sötétedés után.
- Most eredj mosakodni! Törülközzél és öltözzél fel, aztán gyere a konyhába! – Mondta Márk, egy apa szigorával, s egy anya gyengédségével.
Apább az apánál az ész, anyább az anyánál a szív dolgaiban – gondolta. Míg öccse a fürdőben piszmogott, a fiú gondosan bepakolta mindkettejük táskáját a másnapi óráknak megfelelően, letörölgette az asztalt, elővette a délután vásárolt zsemlét és felvágottat, és két szendvicset készített, melyeket egy tányérra rakott. Ezután leült az egyik székre, és várt.

Öccsének felcsillant a szeme, amint meglátta a tányért a konyhaajtó helyéről. Hóhó! – kiáltotta, és leült az asztalhoz, majd bátyjára nézett, aki lelkesen bólogatott felé, így hát megragadta az egyik zsemlét, és nagyot harapott belőle.
Csámcsogott, cuppogott, és teli szájjal kérdezte:
- Márkó, csoki nem lesz máma?
Márk felnevetett:

- Nem lehet minden nap csokit enni, öcskös!
- Pedig de jó volna!
Mindketten kacagtak, aztán a gyerek egyre nagyobbakat és nagyobbakat harapott. Kisvártatva újra megszólalt:
- Márkó, ez mennyi pohár víz?
- Ez?
- Igen, ez a két szendvics… ez mennyi pohár víznek elég?
- Ez, öcskös?
Márk nagy lendülettel széttárta karjait, és hangosan válaszolt, szinte kiáltott:

- Ez legalább öt pohár víz, ha nem több!
Öccsének elkerekedett a szeme. Régebben maximum három pohár vizet tudott meginni lefekvés előtt, amikor Márkkal azt játszották, ki bír többet lehajtani egymás után.
- Öt pohár! – Ismételte bátyja hangsúlyán a választ, és újabb lendületet véve nekiesett a másik zsömlének is.
Márk nagy örömmel nézte végig, ahogy az utolsó morzsák is eltűnnek a tányérról. Ahogy ültek, némán, és könyökén támaszkodva ráeszmélt, hogy a válla még mindig sajog, egyszerre mérhetetlen fáradtság vett rajta erőt, és hirtelen alig várta, hogy végre ágyba kerülhessen.



Az írás hossza kb. 10 ezer karakter

Gratuláció

A nyerők nem csalnak, a csalók nem nyernek. Elnézést kérek, de időm még csak most engedte, hogy elolvassam az első helyezett művet, mivel rengeteg az elfoglaltságom, de azt akarom mondani így utólag - jobb későn, mint soha alapon -, hogy tiszta szívből gratulálok! Ez nem egyszerűen mese, hanem valóságos szépirodalmi értéket képviselő mű, amely méltán érdemelte ki az elismerést. Még egyszer, gratulálok! :)

Gratuláció

Borzalmas írástecnika/stilisztika, sok helyesírási hiba, akadozó történetvezetés, de mindezt kompenzálja a szociális érzékenység és a zárásnál alkamazott belső érzék, amivel a mondanivalót megfogta.

Úgyhogy gratulálok:

Obb

Ez csak egy verseny

Pufogtathatnék most közhelyeket, hogy kinek a pap, kinek a papné, meg hogy savanyú a szőlő, de én elfogadom a zsüri döntését.

Nekem tetszett ez a mű. Tény, nem hibátlan alkotás, de van mondanivalója, és engem pl. megfogott a maga bájával

A zsüri döntését valóban lehet vitatni, de egy ilyen jellegű versenynek velejárója, hogy olyan döntések születnek, amiket kétségbe lehet vonni.

Sok versenyművet elolvastam a 320 közül, és nagyon sok olyannal találkoztam, ami lenyűgözött, naqyon tetszett a megfogalmazás vagy a mondanivaló miatt,  mégse került be még az ígéretesek közé se, nemhogy a legjobb 30 közé. Erős volt a mezőny.

Végezetül annyit, hogy gratulálok Mártonnak, és remélem, jövőre is lesz verseny.  Addig is minden jót és sok sikert mindenkinek!

Számomra megrázó volt

Számomra megrázó volt olvasni a történetedet. Kemény, könyörtelen, szívszorító valóság, amit papírra vetettél. Valóban érdemes lenne még csiszolgatni a mondataidat, hogy ne csak a törtébet legyen ütős, hanem a szövegezése is elérje ezt a szintet. Egyébként csak gratulálni tudok, s bíztatni hogy írj, írj, írj...

Köszönöm

Kedves Regina,

nagyon köszönöm,viszont látásra a következő megmérettetésen (ha jól hallom, botlottunk már egymásba)!

Márton

ui.: sikerült:)

Szélcsendben

Kedves Kollégák, Kedves Zsűri!

Örülök, hogy elvonult a vihar - és remélem, hogy ha közvetve is, de végeredményben az "Öt pohár víz" miatt keveredett vitából senki nem távozott bekötetlen sebekkel. Én nem éreztem magam megszólítva (egy dolgot kivéve: a "gesztus" vállvonogatás), viszont sok hozzászólás hasznos volt, még ha nem is direkte konstruktív javaslatoknak szánta őket az írójuk.

Nagyon-nagyon hálás vagyok a zsűrinek; amikor kiderült az eredmény, államvizsga ide-vagy oda, körbetáncoltam a lakást. Egyúttal elismerésem a pályázat kiötléséért és lebonyolításáért, gratulálok Editéknek, és nagyon köszönöm a szüleimnek okozott szép perceket!

Mindenkinek további jó ötletelést, írást, szórakozást, munkát (ki ahogy hívja) kívánok!

Bujáki Márton

gratulálok

Kedves Márton!

Bevallom, amikor először olvastam, kicsit húztam a számat az elejénél, de a vége annyira jó volt, és "ütős", hogy teljesen meggyőzött. Utána többször olvastam, az ismertek fényében, és az a véleményem, hogy a hibái ellenére (nekem sem tetszett minden egyes mondat) nagyon is méltó a győzelemre. Szívből gratulálok. És remélem, jól sikerült az államvizsga.:)

Üdv:

Regina

Azt hiszem, azok közül,

Azt hiszem, azok közül, amiket olvastam, szinte mindegyik írásban előfordulnak vagy fogalmazási, vagy a tartalmi mondanivalóval kapcsolatos hibák, ami miatt néhol egy másodpercre - ha nem végleg - megakadhat az olvasás, vagy legalább is egy pillanatra muszáj elgondolkodni azon, mit is akar ezzel az író mondani. Viszont ha megnézem a nyelvileg legkifinomultabb írást és összehasonlítom ezzel, akkor azt kell, hogy mondjam tízszeres erővel érint meg inkább ennek a műnek a tiszta erkölcsi tartalma, és jellegzetes formavilága  - amiben ha néhol fel-feltűnnek, de eltörpülnek a benne előforduló kisebb hibák. Tény, hogy a zsűrinek nem lehetett könnyű munkája, mert van sok szép nyelvezetű és szintén szép mondanivalót hordozó mű, pláne a helyezettek között nagyon forró lehetett a verseny, de mégis úgy érzem, hogy pályázat témájának talán ez a történet felelt meg a leginkább.

Tisztelt Elnök Úr! Nem

Tisztelt Elnök Úr!

Nem az a lényeg, hogy nekem tetszik vagy sem a győztes pályamű. Szerintem azt kellene látni, hogy az eredményhirdetés óta eltelt 5 nap, és még senki sem gratulált a győztesnek. Vajon miért? Nem elemi udvariassági szabály, hogy ilyen helyzetben a versenytársak gratulálnak a legjobb alkotás szerzőjének? Az, hogy én miért nem gratuláltam a győztesnek, immár egyértelművé vált, gondolom.

Én azért írtam le a véleményemet, mert észrevettem egy helyzetet, amely helyzetet a szerkesztőnek és a zsűrinek is észre kellett volna venni. Az Ön és a szerkesztő kolléganője reagálásából viszont az derül ki, hogy egyáltalán nem így ítélik meg a kialakult szituációt, mint én. Egyáltalán nem azt gondolják, hogy azért van a hallgatás ebben a témában, mert a versenytársak igazságérzetét sérti a zsűri ítélete. Úgy regáltak, mintha kizárólag csak rólam szólna a történet, (hiszen mindig vannak olyanok, akik nem értenek egyet a döntéssel). Ön szerint miért hallgatnak a többiek? Nem érdekes szituáció, az "Erénynek erejével" című pályázat eredményhirdetése után az erényről történeteket szövő intelligens művészpalánták nem gratulálnak a győztesnek. Eltemetjük magunkat a saját kis meséink világába, és nem veszük észre, hogy mi történik a valóságban? 

Nem! Nem értetek önnel egyet abban, hogy az lenne a cél, hogy egyre jobb történetek szülessenek. Születtek már jó történetek, és mi még sem lettünk jobbak. Inkább az lenne a cél, hogy próbáljunk meg látni. Először mi magunk próbáljunk meg látni, hogy esélyünk legyen a művészi láttatásra.  

Nos, úgy látszik, egy valós élethelyzet megítélésében is különbözően látunk, nem csoda tehát, ha az irodalom területén is eltérően vélekedünk az igényességről, művészetről.

Egyébként megértem az Ön helyzetét, hogy nehéz dolga volt, és elismerésem a munkájáért, bizonyára nem kis munka ennyi pályaművet átnézni, és véleményezni.

Remélem, építő célú véleménynek minősíti a nagyok dolgába való belebeszélésémet, és nem öncélú figyelemfelkeltésnek, vagy lejáratási kísérletnek.

Üdvözlettel: Mészáros Tamás

Maminti! Ne értek egyet

Maminti! Ne értek egyet veled!

Az imént még akartam írni, hogy "ezt a történetet, csak cigány főhőssel lehetett megírni". Egy mélyszegénységben élő MAGYAR anya, azért, mert mélyszegénységben él, NEM hanyagolja el a gyerekét. Nem itatja vízzel, h. "jóllakjon", miközben ő drága ruhákat, (v. bármit) vesz. Ez tipikus cigány mentalitás. Mikor csillogó blúz van az asszonyon, meg 6 kiló festék, a lábán meg szakadt, koszos papucs. Mikor megjön a segély, akkor buli van, a gyerek meg éhezik egész hónapban. (Egyszerűen nem tudják kezelni a pénzt. Csak sírnak, h. nincs, meg adjon az állam többet, de van DVD, a putrin is kinn a parabola, a pizzás fiú remegve viszi a rendelést, ha buli van, zenekart fizetnek, apuka egész nap a játékgépet veri, stb. A házat ingyen kapják, v. önkényesen foglalják el, utána lelakják. Hidd el, a magyar minimálbérből élő családok nem vesznek olyan luxustárgyakat, mint a cigányok. A múltkor az egyik ismerős cigány család azért dobta ki az egy éve vett sz.gépet, mert "megette a vírus". Aztán vettek másikat. A gyerekük meg szó szerint csupaszon jár.) És még azért is küzdeni kell velük, h. oviba hozzák a gyereküket, pedig ott legalább kapna enni. Arról nem is beszélve, h. ha kimarad az óvodai nevelés, eleve hátránnyal indul iskolába. Mennyi pénzt ölt már beléjük az állam. Már pénzt adnak nekik csak azért, h. óvodába, iskolába vigyék a gyerekeket, de így sem hozzák!

Nem, ezt csak így lehetett megírni.

 

vélemény

"A történet első fele, amely az iskolában játszódik, nem kelt pozitív érzéseket, képzeteket a főhős iránt. Kicsit idegenkedve olvassuk, mintha mi is ott lennénk az iskolában, és mi sem értenénk (hiszen tényleg nem érjük), hogy hová is tegyük Márk késéseit. Ellenszenvesnek érzi az olvasó a dacot, a nyilvánvaló hazugságokat. Ha azonban nem keltené bennünk ezeket az érzéseket - az előítéleteket is felborzolóan -, akkor nem lenne annyira hatásos a vége. Nem járnánk be egy ívet a belátásban, csupán az lenne minden, aminek látszott, és nem a mögötte meghúzódó valóság."

 

Ahogy Edit is kifejtette ellenszenves a főhős az elején, viszont amit furcsának találok, "nem értjük Márk késéseit"? Hiszen rögtön, a történet elején kiderül, hogy azért késik, mert dolgozni jár reggelente, iskola előtt. Azért sem lesz ellenszenves, mert hazudik v. dacos, hiszen azért hazudik, hogy megvédje magát, hogy ne veszítse el a munkáját. Ha egy gyerek dolgozni jár iskola előtt, azt biztos "muszájból" teszi, tehát nem ellenszenvet kellene érezni iránta, (hazugság ide, v. oda), hanem sajnálatot. Még ha magának is venné a csokit, kólát, olyan nagy bűn, h. letagadja? Egy gyerekről van szó, evidens, h. csokit és kólát vesz a pénzén. Főleg, azért a pénzér, amiért, mint már kiderült, szintén rögtön az elején, kutya keményen megdolgozott. (a zsák ma jobban húzta a vállát, ha jól emlékszem)

Miért érzünk mégis ellenszenvet iránta? :-) "az előítéleteket is felborzolóan"

Egyszerű, azért, mert cigány.

Mert a cigányokkal kapcsolatban, a cigány mentalitással kapcsolatban sokaknak nincs jó tapasztalata. Itt B-A-Z megyében különösen nincs. Nyugat M.o. más, a határ mentén főleg. Fennáll ott is a bűnözés, uzsora, fenyegetik a magyarokat, de nem rongyokban járnak a gyerekeik, és nem éheznek. Itt igen. És ez "a" döbbenet. És ezért jó ez az írás. Mert hiába volt ellenszenves végig a főhős, és hiába bosszankodtam az írás hibáin... a kifejezéseken... mert a végén ott van az a gyerek, aki úgy tud megenni két zsemlét, hogy az egyhamar nem megy ki az ember fejéből.

 

szegény sorsú családok

Ebben a történetben szerintem nincs feltétlenül szerepe annak, hogy cigánycsalád szerepel benne. Biztos vagyok abban, hogy az elbírálásánál sem ez döntött, hanem a minősége. Ha átalakítanád magadban úgy, hogy egy szegény sorsú magyar családban játszódna, abszolút megállná a helyét. (Nem hiszem, hogy csak én ismerek ilyen szituációban élő, nem cigány embereket.) Tehát én itt semmiképpen nem kárhoztatnám a pozitív diszkriminációt...

Üdv maminti

Kedves Tamás! Sajnálattal

Kedves Tamás!

Sajnálattal olvastam, hogy tetszését nem nyerte el a győztes pályamű és azt, hogy személyesen nem találkoztunk az eredményhirdetésen.

Bizonyára megérti, hogy mennyire nehéz ennyi különböző műfajú és terjedelmű írás közül kiválasztani a legjobbakat. Egyszerre méltatni a formát, és a formát életre keltő lényeget. Ezért a pályaművek elbírálása több szakaszban, több szempont szerint történt. Szerettük volna a helyén kezelni az érzelmi benyomásokat, az objektív, mérhető dolgokat és a művek gondolati mélységét.

Az eredményhirdetésen bemutatott táblázat, egy szakasza volt az értékelésnek. Hasonlóan, mint amikor egy problémát, nehézséget akar megoldani az ember, a rendelkezésére álló tényekből, elemez. Ez egyfajta gondolkodásmód, és a teljességnek legfeljebb a felét adja ki.

A másik mód, hogy szintetizálunk, összegzünk és egy távolabbi nézőpontról igyekszünk ránézni ugyanarra. A sakkozók is gyakran alkalmazzák ezt a módszert, amikor már túlságosan belemennek a részletekbe.

Irodalomórákon az elemzéseknél is gyakran felhördül az éleslátású, érzékeny és persze a lusta diák is (akinek kapóra jön), hogy honnan gondolja azt a tanár! Hiszen művészetről van szó, ami először elbűvöl, magával ragad a szépségével és utána kezdjük el nézni, hogy de miről is szól ez az egész! A csoda megtörtént, az üzenetet a művész átadta.

Pályázatunk talán legfontosabb szempontja, hogy a forma mögött legyen üzenet. Ebből a szempontból a győztes pályamű kiemelkedő volt, szívbe markoló története olyan hatást ért el, ami gondolkodásra, sztereotípái felülértékelésére hívta az olvasót. Erre a történetre mondják, hogy el tudom hinni.

A szép forma ugyancsak fontos, elsősorban az írónak, aki szeretne valamit átadni, de valljuk meg őszintén, a formai hibák javíthatóak, a szívbéliek nehezebben. Javaslom, hogy ahol úgy látta, mint tapasztalt, öreg róka, hogy az író stilisztikai vagy egyéb formai hibát ejtett, mutasson rá és javasoljon egy frappánsabb megfogalmazást. El tudom képzelni, hogy az író is tanulna belőle. Célunk, hogy egyre jobb és jobb történetek szülessenek.

Az pedig, hogy győztesünk – fiatal kora ellenére – a rossz meglátása mellett, el tudja képzelni a jót, példaértékű mindannyiunk számára. Főhőse nem menekül el egy álomvilágba, elhallgatott, elkent érzelmi fátylak mögé, hanem a maga eszközeivel, saját erejére támaszkodva oldja meg a helyzetet, ami szintén példás.

Üdvözlettel:

Kovács M. Balázs

a zsűri elnöke 

véleményem

Bodzaviráglány

Gondolom azért vannak benne nyelvhelyességi hibák és magyartalan mondatok, mert az író természetessé akarta tenni a beszélgetéseket. Én sem szoktam ezt alkalmazni, még ha tudom is, h. senki sem beszél olyan tökéletesen, ahogy leírom, de engem zavarna, ha nem fogalmaznék tisztán, és esetleg a rossz fogalmazást erősíteném az olvasókban. Gyerekeknél, főleg nem szeretném.

(A helyesírás ellenőrző is egy nagyszerű találmány. Nekem utóbbi időben nagyon sokat romlott a helyesírásom, mióta a neten olvasok. Ahogy gyerekkoromban "rám ragadt" a jó helyesírás a regények olvasása közben, és sose kinlódtam azzal, h. szabályokat magoljak be, (főleg, mert értelmét sem láttam: némelyik szabály ugyanannyi "kivételt" sorolt fel, mint ahány szó a szabályba esett) most ugyanúgy ragad rám a rossz helyesírás, ahogy a netes cikkeket, írásokat olvasgatom.

(pl. "igazgatóval a hátamban" - én ezt nem tudnám így hagyni, pedig, miért ne beszélne így egy pedagógus...még rosszabbul is szoktak. :-))

 

A történet valóban szép, még szebb lenne, ha igaz lenne. Nekem talán csak ez szúrt szemet, hogy ha reális vagyok, akkor ez a történet a "mese" kategóriába tartozik, de ez már más téma.

Ezt viszont nem értem. Milyen gesztust akart leírni az író?

Egyezményes jelek:

-középső ujj felmutatása

-hüvelykujj lefelé tartva

Erre kiváncsi lennék, mi ez?

"Márk ezúttal sem reagált, egyetlen gesztust leszámítva. Az olvasó jól sejti, mi az, ám ezúttal hősünk látni hitte, ahogyan az őt félkörbe záró osztálytársak leutánozzák a mozdulatot; úgy tetszett, köztük a leglátványosabban András ugrott fel, hogy válla minél magasabban tetőzzék."

A zsűri értékelése: Öt pohár víz

Kedves Márton!

  • A történet rendkívül egyszerű - de sokszor csak nagyon átgondoltan lehet úgy megírni valamit, hogy az egyszerűnek hasson. Amitől azonban érdekessé válik, az a belső feszültség: nem tudjuk, hogy a fiúnak miért kell reggelente dolgoznia. Ez a titok egészen a legvégéig lappang, és drámai hatást kelt, hogy sosem tudhatjuk, a történet merrefelé veszi az irányt.
  • Címadás: művészi időzítéssel a történet végén telik meg tartalommal a cím, és jelképessé is válik. Ezt a csattanót nem felejti el egyhamar az olvasó, hiszen szívbemarkoló a fordulat.
  • Kicsiben tud megmutatni egy egész sorsot. Néhány jeleneten keresztül láttatja a múltat és a jövőt. A sűrítés eszközét használva a történet végig nagyon élő marad, olvastatja magát.
  • A történet első fele, amely az iskolában játszódik, nem kelt pozitív érzéseket, képzeteket a főhős iránt. Kicsit idegenkedve olvassuk, mintha mi is ott lennénk az iskolában, és mi sem értenénk (hiszen tényleg nem érjük), hogy hová is tegyük Márk késéseit. Ellenszenvesnek érzi az olvasó a dacot, a nyilvánvaló hazugságokat. Ha azonban nem keltené bennünk ezeket az érzéseket - az előítéleteket is felborzolóan -, akkor nem lenne annyira hatásos a vége. Nem járnánk be egy ívet a belátásban, csupán az lenne minden, aminek látszott, és nem a mögötte meghúzódó valóság.
  • Egy nyers, durva világgal találkozunk itt, amely azonban mégis hordoz némi rokonszenvet a főhős iránt, aki éppen a titka miatt nem tud föloldódni ebben a környezetben. A többiek csak a látszatból tudnak ítélni: csokit vesz, kólát, miközben rongyokban jár. Olyan, mintha urizálna. Az író remekül épít a sztereotípiákra, amelyek felébredhetnek az olvasóban.
  • Felvetődött, hogy talán nem kellett volna kétfelé vágni számmal a két részt, megérzi a váltást amúgy is az olvasó.
  • Ahogy Márk röviden beszél az anyjával, abban a pár mondatban benne van egy egész sors. Jó is, hogy csak futólag tűnik fel az anya, hiszen a képzeletünk bőven kitölti a nő jellemét. Elegáns, ahogy a szerző csak érzékelteti a rosszat, a lealacsonyítót, és nem rántja bele az olvasó tudatát. Épp ez a nézőponti tisztaság az írás egyik nagy erénye! A használt eszközök és mennyiségük nem önmagukért valók, hanem a történet logikáját követik, és alá vannak rendelve a kifejezni szánt erkölcsi erőnek.
  • Ülnek a találó, elgondolkodtató képek és párhuzamok: „fehérebb a fehérnél az ész, színesebb a színesnél a szív dolgaiban"; „Apább az apánál az ész, anyább az anyánál a szív dolgaiban".
  • Ahogy elmegy az anya, megint új világ kezdődik. Márk mos, leckét ír, nyelvet tanul. Jön a szomszéd, aki vigyázott a gyerekre - nem egészen önzetlenül. Ha mástól nem, ettől már igen kellemetlenül érzi magát az olvasó: az írói csavar miatt ezt a gyereket félreismertük. És milyen jó, hogy így van! Mert ez a helyzet lehetőséget teremt arra, hogy mi is ártatlanra vetkőzzünk, és tisztán, nyílt szívvel befogadjuk az igazi okokat és jellemet. Ezért nem kellett az írónak, az idei történet- és mesepályázat győztesének, sok szót vesztegetnie a jellemrajzra, mert olyan lelki környezetet volt képes teremteni, hogy Márk tetteiből gyönyörűen kiolvashatóak a motivációi. Nem kell kimondani a szeretet szót, nem kell önzetlen jelzővel cicomázni, mégis átütő erővel érezzük, sőt tudjuk - ez az! Ez példa.
  • Az öt pohár víz értelme annyira hatásos, annyira ügyesen van megírva, hogy ezt olvasni-hallani kell. Mint egy üres poharat, megtölti a szerző tartalommal (az élet vizével :-), behatol a lélekbe az igazsága. Sok nagy író emlegette már, hogy oly ritkán sikerül az embernek valami olyat írnia, amely az olvasóban ennyire mélyen megmarad. Az írónak - most már tudjuk is, Bujáki Mártonnak - sikerült.
  • Ez a történet a zsűri szerint azért remek, mert megmutatja, hogy igazán senki sem ismeri a saját erkölcsi erejét, amíg kutyaszorítóba, válságba nem kerül, de akiben van rejtett szívtartalék, mindig megtalálja a módját annak, hogy felülkerekedjen a körülményeken.

Szeretettel gratulálunk!

A zsűri

 

Nagyon szerettem volna

Nagyon szerettem volna hasonló eredményt elérni. Hálásan köszönöm - én köszönöm!

Köszönöm, Mesiko,

Köszönöm, Mesiko, remélem, a reggel után az egész nap is jól teljt!

köszönöm

szívszorító történet! és nagyon életszagú, de nem szájbarágós stílusban, mintha egy riportkönyv része lenne! Jó volt olvasni!

Adj egy ötöst!

Nagyon jó volt olvasni ezt a történetet így kora reggel. A főhősöd tényleg példát mutat emberségből és testvéri szeretetből. Gratulálok, profi munka, 5*

Mi köszönjük:)

Nagyon kedves sorok, nem is igen tudok mást mondani. Hálásan köszönöm!

Nagyon köszönöm

Nem tudom, hogy a tapasztalásos-beleérzős kérdés választ igénylő-e, úgyhogy csak annyit mondok, valahol valakivel biztosan történt már hasonló. Nagyon köszönöm!

Mondhatnám "profi"

Mondhatnám "profi" ez a történet, ami a megírást illeti, de nem is való ide ez a jelző, mert többről van szó. Egyrészt nagyon jól adsz vissza hangulatokat, hangokat, helyzeteket (például ilyen az iskolaudvaron beszélgető srácok jelenete), másrészt értelem és érzelem olyan jó arányérzékkel van itt elhelyezve, hogy valóban emlékezetes írás született, amelynek van "lelke".

Köszönjük:)

Mélyebbnél mélyebb, világosabbnál világosabb

Elismerésem a csattanóért. Mármint azon töprengtem olvasás közben, hogy jön ide az öt pohár víz. Frappáns! Szerettem az írásod stílusát is. Külön szerettem a szív és az ész dolgaira vonatkozó elegáns nyelvi ötletet. Elevenek a szereplők is, nem is tudom, hogy látom, vagy inkább érzem őket. Eltöprengtem, hogy a sok jól gördülő sor vajon beleérző képesség kérdése vagy tapasztalaté. Hát, bármelyik is, gratulálok!

Köszönöm

Őszintén: hasonló volt a célom.

Hűség

Ez a mese számomra jó példa arra, hogy a szinte feloldhatatlannak tűnő problémákat hogyan képes a maga szintjén, a maga eszközeivel – ha nem is megoldani, de – elviselhetővé tenni egy gyermek, úgy, hogy végig hű marad önmagához.