Öt pohár víz

Évszám
2010
Beküldő
mbujaki
1.

Mikor a portás kaput nyitott, rosszalló tekintetéből Márk rögtön sejtette, hogy többet késett a kelleténél. Ez nem olyan, mint a többi – gondolta ugyanis. – Nem förmed rád csak azért, mert koszos vagy, vagy a kisebbség miatt. Mivel azonban késő volt, és nem számított több érkezőre, kényelembe helyezte magát mély szolgálati foteljében: innen kelt fel kényszerűen, azonnal gerjedő haraggal.<--break-> Mindezt egy lusta kölyök miatt, véli leolvasni tekintetéről az író.

A fiú az osztályterembe érve szeme sarkából figyelte tanárját, aki biztosította: be fogja írni az igazolatlan órát. Márk leült, és alaposan megdörzsölte immár súlytalan jobb vállát. (Végre akadt némi ideje, hogy odafigyeljen a fájdalomra. Az egyik zsák hajnalban mélyebbre húzta, mint ahogy számíthatott rá.) Előkészítette füzetét, egy darabig szomszédja jegyzeteit másolta, majd írta, amit a katedra felől hallott, s közben ide-oda mozgatta lábát, hogy mackónadrágja zsebén át újra-és újra combjához ütődjenek a pénzérmék. Ekkor mindig megnyugodott, majd a következő pillanatban ismét megijedt, és újra megrázta térdét. Megvannak – gondolta. Nyugi, tesó! Megvan mind!
Az ebédszünetben magához hívatta az osztályfőnök. Márk kelletlenül kereste fel a tanár irodáját, hiszen rendre, adandó alkalommal mindjárt rohant, hogy elsők közt érjen az ebédlőbe, és kedve szerint kétszer, akár háromszor is maradjon ideje repetát kérni. Nem volt azonban mit tenni: egy ideje nyilvánvalóvá vált, hogy Lili néni nap-mint nap sokat tesz azért, hogy Márk sorozatos késései felett szemet hunyjon az igazgatóság.

Ott állt tehát, szemben az osztályfőnök, mögötte az utcára néző ablak, Márk mögött a csukott ajtó; zárva: láthatatlan lakattal bent tartva a kicsapás soha ki nem szabaduló lehetőségét. A tanárnő sokadszorra idézett a szabályzatból, és mogorván ecsetelte, hogy ha ő nincs, akkor Márk sincs, s hogy efelől egészen nyugodt lehet. Márk mozdulatlanul állt, és – az osztályfőnök szavait elengedve füle mellett – a rézkilincsre gondolt; a következő mondat ébresztette fel:

- Csakugyan dolgozol, Márkó? Tényleg ezért késel reggelente?
Lili néni rövid szünetet tartott, jelentőségteljesen nézte a fiút, majd aggodalmat erőltetett hangjára:
- Dolgozol. Hajnalonként, igazam van?

Nem érkezett válasz.
- Márk?
Ne mondj semmit, tesó! Sanyi bá’ kinyír, ha kiderül! – mondta magában a fiú.
- Anyukád tud róla? Ő mondja, hogy dolgoznod kell? Az anyukád?

A fiú félrenézett, fejét félredöntötte, és állához emelte sajgó jobb vállát.
Lili néni szelíden nézett a fiúra. Micsoda hárpia! – gondolta Márk. – Játszod a megmentőt. Mit akarsz még? Mivel akarsz már megalázni?
- Márkó! Ha dolgozol, ha nem… ha cipeled azokat a zsákokat annak a traktorosnak, ha nem… ha anyád kényszerít, ha nem – és közelebb lépett a nálánál jóval magasabb fiúhoz –; vigyázz ezekkel a késésekkel, mert komolyan el fognak tanácsolni. – Várt egy keveset, Márk fejmozdulatára viszontbólintott, majd íróasztala felé hátrált. – Úgyhogy nagyon vigyázz, fiam, mert legközelebb az igazgatóval a hátamban kell, hogy beszéljek veled! – Szemével az ajtó felé nézett. – Szaladj ebédelni!

Márk elfordította a kulcsot, és kilépett. Zaklatottan, de fellélegezve. Nyomás kajálni!
A következő óra felénél esett be. Hátradőlt, és elégedetten megsimogatta hasfalát: kétszer telepakoltatta az öblös tányért.

Úgy döntött, nem várja meg, hogy osztálytársai letámadják kérdéseikkel, és a csengőt meghallva azonnal kirohan az udvarra. Ha utána mennek, akkor talán kíváncsiak annyira az osztályfőnökkel való diskurzusára, hogy megkínálják egy szál cigarettával.
Pontosan így történt. Hárman-négyen gyűltek köré. Dávid, a legizgágább közülük kérés nélkül nyújtotta az olcsó dohányt Márk felé. A Dávid mögött álló cigányfiú vállával próbált átvágni a Márk és közte álló kétfős sorfalon, nyakát nyújtóztatva. Egy darabig az ő – András – családja és Márké szomszédok voltak, nemrég azonban elköltöztek, mondván: kinőttük már a putrit, ideje a városba mozdulni. Ez a mentalitás később az egész családban felsőbbrendű érzést serkentett, egyhamar a magyar,- sőt, az európai cigánysághoz képest is így mérték magukat: fehérebb a fehérnél az ész, színesebb a színesnél a szív dolgaiban.

- Na és, mit akart az ofő? – Dávid szólalt meg először.
- Semmit.
- Semmit, aha! Semmit. Na, add vissza a cigim!
- Nesze, ha kedved van hozzá – tartotta oda Márk a végén nyálfoltos szálat.
Mindnyájan nevettek.

- Az igazolatlanok miatt hívott be.
- Ja, mondjuk ezt sejtettük. De mit mondott?
- Hát, hogy ne késsek.
- Jó, de nem mondta, hogy ki fognak csapni, vagy ilyesmi?
- Mondott ilyesmit. De mindig mondja.
- Ja. Most már szinte hetente behív magához. És mindig ezt mondja?
- Mostanában egyre többször.
- Márk, kérdezhetek valamit?
Márk bólintott. Dávid egészen közel hajolt, és bár mosolygott, komolyabban gondolta a kérdést, mint ahogy azt mutatni igyekezett osztálytársai előtt:
- Miért nem tudsz, süsd meg, időben bejönni?
A többiek nevettek; Márk mosolygott, és Andrásra pillantott. A fiú ugyanúgy meresztette hosszú nyakát, de másfelé nézett, feltűnően másfelé – gondolta Márk. – Ilyen látványosan csak az nem néz ide, aki nem akarja, hogy valami elterelje a figyelmét, úgy sasol. Megrántotta vállát, épp úgy, ahogy az osztályfőnök előtt, és igyekezett megtartani a halovány mosolyt.

Dávid nem hagyta annyiban:
- Jó, most nem viccből kérdezem: tehetek valamit azért, hogy időben be tudjál érni? – És még közelebb hajolt. – Segíthetek valamit, Márk?
- Nem, kösz. Jó fej vagy.
- Azt mondod, nem tudok semmit tenni, amivel segítenék, hogy időben beérjél a suliba?
- Semmit nem tudsz tenni. Ez van. Kész!

Még álltak, és néztek egymásra egy hosszú másodperc erejéig. Dávid egyértelműen valami titkot fürkészett Márk koromfekete szembogara mögött. Olyan éles és fájó terhet szuggeráló tekintet volt ez, hogy Márk kénytelen-kelletlen elfordította a fejét. Ekkor vette észre, hogy András felváltva néz Dávidra, és őrá: Márkra; türelmetlenül, idegesen, mintha szólni készülne.
Márk szeretett volna kifordulni az osztálytársak és az iskolafal gyűrűjéből, de András az első, tétova mozdulatra, indulatot sejtető hangon kérdezte:

- Nem azért késel mindig, mert iskola előtt dolgozol?

Márkot nem érte felkészületlenül a kérdés. Nem rég látta, amint egy nő, akiről tudni vélte, hogy András anyjával közeli ismerősök, a szomszédos faluban, ahol hősünk tanítás után vásárolni szokott, alaposan megnézi őt, ahogy aprópénzzel fizet, és gyorsan távozik. Tudta, hogy emiatt beleköthet András, de remélte, hogy a közös ősök keltette szolidaritás utolsó visszhangjai megálljt parancsolnak az osztálytársnak. Tévedett.
Tudta, hogy egyszerűen faképnél kellene hagynia a fiúcsoportot, de nem volt ereje felülkerekedni dühén.

- Mi van? – kérdezte.
- Dolgozol minden reggel, nem? Ezért késel minden reggel, nem?
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Nem?
- Honnan veszed ezt?
- Anyám mondta. Na? Valakit ismer, aki látott a faluban, ahogy zsákokat cipelsz. Na?
- Ki az?
- Anyám barátnője. És látott csokit is venni falun. Na?
- Hát az anyád barátnője nem tudom, hogy mit látott, de hogy nem engem, az biztos. Vagy ferde szemű az, vagy hazudik.

A sértés nem hatott. András folytatta:

- És nem csak csokit vettél, még kólát is.
- Persze. Meg kocsit.
- Miből vetted, ha egy másik pólóra nem telik? – És András Márk koszos, szakadt pulóverére felé bökött.
- Ez pulcsi.
- Pulcsi, ja, tudom. Na? Mióta év eleje, ebben vagy. Miből van akkor a csoki meg a kóla? Na? Csak nem abból, hogy zsákokat cipelsz az öreg Sanyinak?

Márk ránézett a pulóverére. Valóban koszos volt, és szakadt egy-két helyen. De pulcsi: meleg, és kényelmes.

- Igaz ez, Márkó? – Ez Dávid hangja volt.
Márk megrántotta vállát. András sietett válaszolni helyette:
- Na! Én nem tudom, hogy igaz-e, de ha igaz, akkor vehetnél cigit csoki helyett, meg kóla helyett, minthogy minket lejmolj le minden nap. Na? – Nem jött választ. – Vagy szappant, Márkóka. Vagy mosóport. Én is cigány vagyok, mégse jövök iskolába földestül, na!

Márk ezúttal sem reagált, egyetlen gesztust leszámítva. Az olvasó jól sejti, mi az, ám ezúttal hősünk látni hitte, ahogyan az őt félkörbe záró osztálytársak leutánozzák a mozdulatot; úgy tetszett, köztük a leglátványosabban András ugrott fel, hogy válla minél magasabban tetőzzék.


2.

Ez a kép kísértette Márkot végig a hosszú volánúton, át a városon, egészen az övével szomszédos faluig. Egy itteni kisboltban vásárol minden délután – ezúttal zsemlét és valami felvágottat –, minek utána a két település közti kilométeres útszakaszon sétál, egészen hazáig.
Otthon anyja fogadta; idegenkedve üdvözölték egymást. A nő készülődött, rongyos felsőt és csinos kardigánt öltött, testhezálló farmert és tiszta cipőt húzott. Két fülcimpáját vastag aranykarika nyújtotta, nyakláncán feszület díszelgett.

Nem szóltak egymáshoz. Az anya, amikor elindult, visszaszólt az ajtóból:

- Ne felejts az öcsédért menni! Nincs kaja, este itasd meg vízzel, lakjon jól, aztán fektesd le! Éjszaka jövök, ki ne zárjatok megint! Hallod? Na, jó éjszakát!
Márk egyedül maradt. Amikor becsukta az ajtót, nagyot csapott rá mérgében. Egy ideje sejti, hogy édesanyja sokat költ olyas kincsekre, melyek árából többnapi ennivalóra is futná. Új kardigán? – morogta, miközben levetett pulóverét vizslatta. Felkapott egy rozoga vödröt, és az udvaron félig töltötte homokkal. A fürdőben, félmeztelenül állva a nagytükör előtt, markával erősen pulóverébe dörzsölte a földet, majd vízzel alaposan kiöblögette, és kiakasztotta a hidegbe száradni.

Nem sokkal később a konyhai asztalnál ült, leckéjét írta. Idegesen próbált verset memorizálni, matematikai egyenleteket megoldani, idegen nyelvű szavakat agyába vésni. Tanult, és tanult.
Aztán kopogtak, az ajtó kinyílt, és valaki belépett. Márk kedvesen csengő vékony hangot hallott:
- Márkó! – Ez az öccse.
Márk felállt, üdvözölte a fiút és kezet nyújtott a szomszédnak, aki a gyerek mögött lépett be az ajtón.
- Csókolom!
- Szevasz. Anyád?
- Elment valahova. Nem tudom. Minden rendben volt?
- Ó, mint mindig! Na, akkor én mennék is! – A szomszéd állt, és jelentőségteljesen nézett Márkra.
A fiú azonnal zsebébe nyúlt, elővette a maradék pénzt nadrágjából, és nyitott tenyerét felfelé tartva előrenyújtotta. Hamarosan a levegőbe markolva szorította ökölbe ujjait.

A csukott ajtónak hátat fordítva végignézett a lakáson. Öccse kacéran nézett rá, mintha valamilyen világcsíny elől menekültek volna meg. Végre együtt, kettesben!
Márk leültette öccsét az asztalhoz, elővetette vele füzeteit, tankönyveit, és sorban átvettek minden anyagot, minden szót és számot, amivel csak dolguk akadt az egyes leckékben.

Soká végeztek, jóval sötétedés után.
- Most eredj mosakodni! Törülközzél és öltözzél fel, aztán gyere a konyhába! – Mondta Márk, egy apa szigorával, s egy anya gyengédségével.
Apább az apánál az ész, anyább az anyánál a szív dolgaiban – gondolta. Míg öccse a fürdőben piszmogott, a fiú gondosan bepakolta mindkettejük táskáját a másnapi óráknak megfelelően, letörölgette az asztalt, elővette a délután vásárolt zsemlét és felvágottat, és két szendvicset készített, melyeket egy tányérra rakott. Ezután leült az egyik székre, és várt.

Öccsének felcsillant a szeme, amint meglátta a tányért a konyhaajtó helyéről. Hóhó! – kiáltotta, és leült az asztalhoz, majd bátyjára nézett, aki lelkesen bólogatott felé, így hát megragadta az egyik zsemlét, és nagyot harapott belőle.
Csámcsogott, cuppogott, és teli szájjal kérdezte:
- Márkó, csoki nem lesz máma?
Márk felnevetett:

- Nem lehet minden nap csokit enni, öcskös!
- Pedig de jó volna!
Mindketten kacagtak, aztán a gyerek egyre nagyobbakat és nagyobbakat harapott. Kisvártatva újra megszólalt:
- Márkó, ez mennyi pohár víz?
- Ez?
- Igen, ez a két szendvics… ez mennyi pohár víznek elég?
- Ez, öcskös?
Márk nagy lendülettel széttárta karjait, és hangosan válaszolt, szinte kiáltott:

- Ez legalább öt pohár víz, ha nem több!
Öccsének elkerekedett a szeme. Régebben maximum három pohár vizet tudott meginni lefekvés előtt, amikor Márkkal azt játszották, ki bír többet lehajtani egymás után.
- Öt pohár! – Ismételte bátyja hangsúlyán a választ, és újabb lendületet véve nekiesett a másik zsömlének is.
Márk nagy örömmel nézte végig, ahogy az utolsó morzsák is eltűnnek a tányérról. Ahogy ültek, némán, és könyökén támaszkodva ráeszmélt, hogy a válla még mindig sajog, egyszerre mérhetetlen fáradtság vett rajta erőt, és hirtelen alig várta, hogy végre ágyba kerülhessen.