Kamasz fiú voltam, amikor elbeszélték nekem ezt a történetet. Bolond idők jártak. A völgy, ahol éltem, a feje tetején állt, és harci lázban égett. Egy olyan háborúba készülődtünk, melyet a szabadságért vívtak. De háborúnak csak háború volt, kegyetlen, kemény háború. Akkoriban még nemigen tudtuk, mi is vár ránk, egyszerűen csak örültünk, hogy zsenge korunk ellenére minket is besoroztak a leendő hősök közé. A kezdeti lelkesedést azonban csakhamar elkeseredés váltotta fel: kemény volt a kiképzés, nem gyerekeknek való. Néhány heti keserves szenvedés után így szólt hozzám a kapitányom:
- Fiam , neked nincs helyed a harcban. Te nem fogsz ellenséget ölni, ebben bizonyos vagyok.
- Nem elég erős a karom? – kérdeztem.
- A karod elég erős lenne – mondta a kapitány – de nincs önbizalmad az öléshez. Nem leszel katona. Csak púp vagy a hátunkon. Eredj haza, ne lábatlankodj itt, van elég bajunk nélküled is.
Megsemmisülve kullogtam a sátram felé, hogy összeszedjem a holmijaimat.
- Hát te, fiam, mireföl lógatod az orrodat? – szólt rám egy idősebb közkatona, akit Dimornak hívtak. Elbeszéltem neki, hogy csak kolonc vagyok a felszabadítók seregén, és kiebrudaltak.
- Rá se ránts – mondta Dimor – jól jegyezd meg: nem bizonyos az, hogy a legnagyobb karddal vagdalkozó a legigazibb hős. S az sem bizonyos, hogy a felszabadító sereg nem tudná hasznodat látni.
- Mi hasznom lenne itt, ha nem a kardforgatás? – kérdeztem csüggedten.
- Talán eszedbe jut valami – vélekedett Dimor, és megveregette maga mellett a földet, hogy üljek le mellé a kihúnyó tábortűzhöz, melyen jókora gombafejeket sütögetett – de addig is elmondok neked egy történetet, ami a Fekete hegyeken túl, a Napraforgó völgyében esett meg nagyon, nagyon régen.
Álljon hát itt Dimor története Derágorról, a Nagy Fennsík lovasainak vezéréről, és Felinről, a Napraforgóvölgyi fiúcskáról, aki nagy harcos akart lenni, de helyette hős lett.
Több száz éve is annak, hogy a Napraforgó völgyét lerohanta az Eső völgye gazdag termőföldjeiért. A néptől elvették a bőséges termést, amit verejtékükkel, kezük munkájával termeltek meg. Az emberek éheztek, mert az ellenség élte fel az ennivaló javát. Végül fellázadtak, de a hódítók erősebb ek voltak. Ekkor azonban a Napraforgó Völgyével határos Nagy Fennsík országa, aki mindig szövetségesként állt szomszédai mellett, elküldte legerősebb lovasait a bajba került nép megsegítésére. A fennsík vitézei nehézség nélkül kiverték az ellenséget a Napraforgó völgyéből. A legdicsőbb csapata Derágornak volt, a híres lovaskapitánynak. Bárhová fordultak, a nép felszabadítóként ünnepelte őket, és napraforgóvirággal szórta tele az utat, amelyen jártak. Egy tóparti kis falucskában azután fiatal suhanc állt meg Derágor vezér pompás harci ménje mellett.
- Uram – kiáltott fel a kis termetű fiú a magasba a vezérnek.
- Mi ez a madárcsiripelés? – nézett körül Derágor csodálkozva. Lovas katonái, akik körülvették, felnevettek. A suhanc azonban nem tágított.
- Derágor uram! – kiabált fölfelé – hallgass meg, kérlek!
- Mi az óhajod, kis veréb? – kérdezte fölényesen Derágor.
- Az én nevem Felin – szólt a legény – és árva fiú vagyok, minthogy szüleimet lemészárolták a harcokban. Uram, amióta betetted lábad a völgyünkbe, nekem más vágyam sincs, mint hogy téged szolgáljalak, és az oldaladon küzdjek népem szabadságáért.
- Aztán értesz valamihez, te tacskó? – kérdezte Derágor a magas lóról.
- Hogyne – bólogatott bőszen Felin – remekül értek a ruhakészítéshez!
A vitézek a hasukat fogták nevettükben.
- No az derék – vigyorgott Derágor is – és még mihez?
- Nagyon jól főzök – bökte ki Felin hetykén. A vitézek a könnyüket törölgették a szép napraforgóvölgyi lányoktól kapott keszkenőkkel, úgy hahotáztak.
- Még derekabb – vélekedett Derágor – és még ezen kívül milyen tudományod van?
- Én gyűjtöm a legfinomabb mézet egész Kukoricavölgyben – mondta Felin leplezetlen büszkeséggel. A harcosok majd’ lefordultak a lovukról, úgy rázta őket a kacagás. Derágor ráförmedt a mihaszna kölyökre, hogy tisztuljon a lovasok útjából, Felin azonban addig-addig erősködött, míg Derágor kötélnek nem állt. Kapott Felin egy rozoga, vén gebét, meg egy csorba, csálé karodcskát, és parancsba adták neki, hogy húzza meg magát szerényen, ha harcra kerül a sor. Így történt, hogy Felin csatlakozott Nagy Fennsík lovasaihoz, és bárhová vágtattak, ott poroszkált a nyomukban. Hanem abban nem volt köszönet. Derágor gyorsan megbánta, hogy magukkal hozták ezt a makacs gyereket, és folyton azon munkálkodott, hogy elvadítsa maguktól. Mindig szidta, becsmérelte, büntette, vele tisztíttatta a többi harcos csizmáját, mindig neki kellett legkorábban kelnie és legkésőbb nyugovóra térnie, és egész nap azt hallgatta, hogy nem elég gyors, nem elég erős, nem elég ügyes, egyáltalán, csak kolonc a hős lovascsapat nyakán. Felin azonban kitartott.
- Ki tudja, mikor lesz rám szükség – gondolta mindig, amikor erőt vett rajta a vágy, hogy faképnél hagyja zsarnok parancsnokát, és a fennhéjázó vitézeket, akiknek soha nem volt egy jó szavuk sem hozzá – Ki tudja, mikor lesz rám szükség – gondolta makacsul, és maradt, tűrte tovább a nehéz tábori napokat.
Derágor tökéletes hadvezér volt, egyetlen gyengeséget leszámítva: el nem tudta képzelni, hogy katonái közül bárki is képes lenne arra, hogy elárulja. Egy napon mégis ez történt. Egy kém árulásának köszönhetően csúnya kutyaszorítóba került a hős sereg egy erdőben. A felderítők mind azzal tértek vissza, hogy az erdőt körülzárta az ellenség, vagy vissza se tértek. A helyzet reménytelennek tűnt. Hatalmas túlerő várakozott rájuk odakint. Lassan lement a nap, és rájuk borult az éjjel. Biztosak lehettek abban, hogy amint másnap kivilágosodik, ellenfeleik körülkerítik őket, és rajtuk ütnek az erdőben. Derárgor végül úgy határozott, hogy hajnalhasadtával kitörnek a sűrűségből, és ha kell, hősi halált halnak. Nehéz éjszaka köszöntött rájuk. A vitézek komor képpel fényesítgették kardjukat, csutakolták paripáikat. Búcsúztak az élettől. Egyedül Felin törte a fejét lázasan.
- Uram – mondta végül Derágornak – még megmenekülhetünk! Van egy tervem!
- Én és az embereim nem féljük a halált – közölte vele Derágor hidegen és büszkén – nem hátrálunk meg a végső harc elől.
- Nehéz dolog, ha valakit elárulnak, uram – mondta Felin bátran – de ennyire talán mégsem kellene megsértődni a világra. Halj meg hősként, ha úgy kívánod. Én azonban megmentem azokat a társaimat, akik viszont akarják még látni a családjukat!
Azzal buzgón nekiindult a tábornak. Fél óra sem telt bele, hatalmas tűz égett rongyos kis sátra előtt, és a tűzön jókora üstben patakvíz zubogott. A vitézek csodálkozva nézték, hogy Felin két marokkal szórja bele az éretlen zöld diót, amit a környéken gyűjtött össze a fák alól. Ebbe a sötéten bugyogó lébe beledobta katonazubbonyát, és egy kis idő múlva, csodák csodájára, a szürke egyenruha sötétbarna volt, mint a dió leve,éppen olyan színű, mint az esővölgyi harcosok mentéje. Amikor megszáradt a kabát a lobogó tűz felett, Felin határozott mozdulatokkal feltépte a varrásokat, majd újból összevarrta erős tűvel és cérnával, mígnem a szabása is megszólalásig olyan nem lett, mint az ellenfél ruhájának. Lett nagy tolongás az üst körül! A vitézek egyre hajigálták szürke ruhadarabjaikat bele a sötét főzetbe, majd oly nagy buzgalommal szorgoskodtak a tűvel és a cérnával a tábortűz fényénél, Felin vezénylete alatt, mint az újdonsült menyecskék. Mielőtt kialudt az utolsó csillag az égen a fák fekete lombjai között, az utolsó kabát is elkészült. Derágor kapitányé volt.
- Micsoda szégyen – dörmögte hatalmas bajsza alatt – ilyen olcsó kis trükkel kicselezni a halált, és elbújni a kihívás elől! Jegyzezd meg, fiú, hogy csak az embereim életéért vagyok hajlandó elviselni ezt a megaláztatást – fordult Felinhez. Felin már hozzászokott a szapuláshoz, azonban titokban remélte, hogy a parancsnok ezegyszer megdicséri. Reménye szertefoszlott.
Akárhogyan is, amikor a barna kabátba bújtatott csapat kimasírozott a rengetegből, ott egy esővölgyi különítmény szívélyesen fogadta őket.
- Nem sikerült a nyomukra bukkanni? – kérdezte az ellenfél parancsnoka Derágort.
- Az erdő másik felén lesznek a kutyák – vélekedett Derágor.
- Ej, hisz errefelé láttuk a tábortüzük füstjét – vakarta a fejét az esővölgyi.
- Kitanult gazemberek ezek – csóválta a fejét Derágor.
- Sebaj! Odaát egyenesen a legerősebb osztag karjaiba fognak sétálni – vont vállat az esővölgyi.
- Ideje már átküldeni őket a másvilágra – bólogatott Derágor – amennyi borsot az orrunk alá törtek.
Ebben maradtak. Ideje volt tovább állni. Amint kikerültek a látótérből, jól megsarkantyúzták a lovakat, és elviharzottak, de még poros nyomuk sem maradt. Mire az esővölgyiek rájöttek, hogy lóvá tették őket, Derágor csapata már messze járt.
Hanem vágtattak hosszú, keserves órákon keresztül a kietlen tájon. Bármerre is jártak, felperzselt földek, elhagyott tanyák keresztezték útjukat. Ha pedig szembejött egy-egy falu, kihalt volt, és egy búzaszem, egy naposcsibe nem sok, de annyi eleség sem akadt, hogy napok óta üres gyomrukat legalább részben megtölthessék. Estére már legyengültek és fáradtak,levertek voltak, pedig lehetett tartani attól, hogy ellenséges katonák bukkannak fel itt-ott, akikkel meg kell ütközni. Éjszakára egy kis lugasba értek. Ott felriasztottak egy vaddisznócsordát, és valamelyik harcosnak volt annyi lélekjelenléte, hogy íját villámgyorsan kifeszítve leterítsen egy menekülő vadat. Hanem olyan gyenge kismalac volt, akinek a húsa három embert sem lakatott volna jól. Már-már azon voltak, sorsot húznak, hogy kik lesznek a szerencsés kevesek, akik ehetnek egy falásnyi húst, amikor Felin közbeszólt.
- Nem én lennék napraforgóvölgyi Felin, ha hagynám, hogy a csapat fele korgó gyomorral térjen nyugovóra. Elő az üstöt, és nagy tüzet rakjatok.
- Nem árulja el a tűz a helyzetünket? – aggodalmaskodott Vid, Derágor első embere.
- Inkább ütközzünk meg az ellenséggel tele hassal, mint hogy bujkáljunk előlük kopogó szemmel – vélekedett Felin.
- Azt a torkos mindenségit – mondta Derágor megvetően. Azonban amikor látta vitézeinek kiéhezett tekintetét, végül mégis bólintott.
Felin rögtön ugrott, és bevette magát a fák közé. Amikor visszajött, köpenye tele volt mindenféle növénnyel, gombával, virággal, gumóval.
- Ez mind ehető? – képedtek el a katonák.
- Nem csak ehetőek, de finomak is – világosította fel őket Felin – amikor elorozták a termésünket, kénytelenek voltunk azt enni, amit találtunk. Akkor fedeztük fel, mennyi kincset rejt egy egyszerű rét, vagy kis erdő. Meglátjátok, így meg fogja tölteni a kondért az az egy kismalac, csak győzzétek megenni.
Úgy lett. Pompás ragut főztek, és mindenki sajkájába jutott bőséggel. Az összes katona jóllakott, egytől egyig, megnyalták mind a tíz ujjukat, kitunkolták az üstöt kukoricalepénnyel, és olyan jó kedvük kerekedett, hogy víg nótázásba kezdtek.
- Micsoda fegyelmezetlenség – dörmögte Derágor hű jobbkezének, Vidnek – még majd jól rajtunk ütnek.
- Fene tudja, uram – felelte Vid – most, hogy teli van a gyomrom egy jó vacsora után, ilyen vidám ének szól körülöttem, és a bajtársaim között lehetek, úgy érzem, hadra tudnék kelni az egész világgal, és nem lenne, ki legyőzne.
Így azután Derágor serege – hála Felinnek – új erőre kapott, s ezt az erőt igen derekasan fel is használták, amikor másnap a környék nagy részét megtisztították a portyázó esővölgyiektől.
Kalandozásaik során csakhamar elértek egy óriási mezőre. A mezőn mérgessárga virágok rikítottak, körülöttük pedig hatalmas volt a zsongás: vadméhek rajzottak a kései virágok körül.
- Átvágunk – mondta Derágor – napnyugtára el kell érnünk egy faluba, igyekeznünk kell.
- Nem addig, uram – szólt közbe Felin – nem tanácsos keresztülvágni ezen a réten. Ezek a méhek ártalmatlannak tűnnek, de valójában nagyon is veszélyesek. Higgy nekem! Kerüljük ki őket!
- Ennél nagyobb ostobaságot még életemben nem hallottam – közölte Derágor – hiszen ezek csak kis zümmögő, idegesítő rovarok, akárcsak te! Mit árthatnának? Átkelünk!
Felin azonban addig rimánkodott, hogy ne vezesse bele az egész csapatot a vadméhek közé, míg Derágor beadta a derekát. Leugrott a lováról, és nyakon ragadta Felint.
- Jól van, hát akkor most bejössz szépen velem, és bebizonyítjuk, hogy ezek ártalmatlan muslicák csupán. Száz csatában is megfordultunk, éppen méhecskék elől futamodjunk meg? Hisz megölne a szégyen.
- Megölhet a büszkeséged is, uram – mondta Felin halkan.
- Badar beszéd! Indíts előre, vagy rácsapok a hátsó fertályodra a kardlappal, hogy igyekezetre sarkalljalak!
Így Derágor és Felin lassan belépdeltek a méhektől lüktető, zúgó mezőre.
- Óvatosan – suttogta Felin, ahogy óvakodott előre, a nagy Derágor azonban rá se rántott, ment előre peckesen és dühödten, hogy ilyen cirkuszt kell csinálnia néhány rovarért. Felin érezte, hogy máris méhek telepednek a vállára és a hajára, lúdbőrös lett, ahogy belezümmögtek a fülébe. Lábszárán már meg is érzett néhány égető csípést. A csapattársaik feszülten figyelték őket a rét pereméről. Jócskán bent jártak már, amikor egy kövér méh végül rátelepedett Derágor nyakára, és hosszú fullánkját egyenesen beszúrta a bőre alá.
- Uram – kiáltott fel Felin rémülten.
- Szúnyogcsípés – vont vállat Derágor, agyoncsapva a szemtelen méhet. Néhány lépés után azonban dülöngélni kezdett, majd lerogyott. Ajkai megduzzadtak, szeme bevörösödött és könnyezett, végül fulladozni kezdett. Felin látta, hogy többen idegesen megmozdulnak a társai közül, hogy berohanjanak segíteni.
- Senki ne jöjjön közelebb! – kiáltotta, miközben lassan őt is ellepték a méhek. Derágor lassan eszméletét vesztette, és félő volt, hogy belepusztul a mérges csípésbe. Felin igyekezett a vállára venni a magas, csupa izom, páncélinges Derágort. Emberfeletti erőfeszítéssel, kivörösödött arccal húzta őt kifelé a vadméhek zúgó kavalkádjából. Közben érezte, hogy csípések borítják el szabadon lévő, verejtékező bőrét. Minden mozdulat maga volt a kínszenvedés. Társai már-már könnyek között bátorították és biztatták, hogy tartson ki. Végül kiért hozzájuk, vállán az óriási Derágorral, akiben úgy tűnt, már nincs semmi élet. Társai karjaikba vették, Derágort is lefektették a fűre.
- Gyorsan – suttogta Felin lázasan, felugrott, és keresgélni kezdett a fűben a gizgazok között. Leszakított egy smaragdzöld levelű, fehér virágú gyomnak kinéző növényt, szirmait Derágor szájába tuszkolta, leveleit összezúzta, és beledörzsölte a vöröslő, duzzadt csípésbe Derágor nyakán, majd hártatántorodott, és elvesztette az eszméletét.
Dimor itt abbahagyta a történetet, valószínűleg azért, mert kellőképpen megpirult a gombája. Jókorát harapott belőle, és élvezettel csámcsogott.
- És? – támadtam rá – mi lett utána?
- Mi lett volna? – kérdezte nagyot nyelve – Felin egy órán belül felébredt. Szokása volt, hogy méz után kutatott vadméhek odvaiban, hozzászokott a csípéseikhez. Derágor már több ideig lábadozott. Beletelt két napba is, mire lábra állt. Hanem amikor lábra állt, egykettőre kiűzte az ellenséget a szövetségesek földjéről egyszer és mindenkorra. Na.
Dimor tovább falatozott.
- Hát ennyi? – kérdeztem felháborodva – de hát mi volt azután?
- Úgy tartja a hagyomány – folytatta Dimor rágás közben – hogy Derágor felajánlotta Felinnek, hogy álljon katonái közé, és tartson vele haza, a Nagy Fennsíkra. Földet, vagyonkát ígért neki. Felin azonban megrázta a fejét.
- Sokat tanultam tőled, Derágor uram – mondta – de mindenekelőtt azt, hogy engem nem harcosnak teremtettek. Jó helyem lesz nekem idehaza, a Napraforgó völgyében. És már az unokáimnak is van mit mesélnem. Békében szeretném leélni az életemet.
Derágor csak bólintott nagy komoran. De azután – így mesélik – egy egész rövidke pillanatra a keblére ölelte a kis legényt. Szó nélkül fogta a legfényesebb kitüntetését, és Felin sovány mellére biggyesztette. Azzal hátat fordult, és otthagyta Felint örökre. Bajtársai egyenként megölelték, és megveregették a hátát, úgy búcsúztak. Azután meg azt mondják, boldog életet élt. Ennyi a történet. Na, fiam? Jobb lett a kedved?
Igen, jobb lett a kedvem. Ha nem is nagyon, de egy kicsit. Elgondolkodtam. Sokat törtem a fejem, míg végül elhatározásra jutottam. Úgy okoskodtam, ha az ölésre alkalmatlan vagyok, talán nagyon is jól beválok az ölés ellenkezőjében. Másnap elmentem az ispotályba. Ott odaálltam az öreg gyógyító elé, és megkértem, fogadjon szolgálatába. Örömmel fogadott. Mindenhol, ahol pusztítás van, kell lennie gyógyításnak is. Mindenhol, ahol embertelenség van, kell lennie segítségnek. Ha nem ölhetek, hát gyógyítani fogok. Elhatároztam, hogy meggyógyítom, amit a fegyverek széjjeltéptek, a kardok kihasítottak, a nyílvesszők átütöttek, és ha csak lehet, életet mentek ott, ahol életek pusztulnak el. Még akkor is, ha nem lesz fényes páncélom, díszes markolatú kardom, és tetteimet nem tartják majd számon nagy hadvezérek és a lovagregények. S ha csak egy életet megmenthetek, ha csak egy ember kínjait enyhíteni tudom majd, lesz értelme az élethosszig tartó törekvéseimnek. Felin története megtanította nekem, hogy nem lehet mindenki harcos. De hős lehet mindenkiből.