Óvakodj a vízköpőtől!

Évszám
2010
Beküldő
Mitha

- Konkoly Nilé? - Ha egy lélegzetvétellel később néz fel, talán meg sem akad a szeme a zsúfolt asztalok közt sürgölődő kocsmárosnőn. Abban az esetben nyilván valamelyik közönséges felszolgálót inti oda magához, és vele értekezik az aznapi kínálatról, elszalasztva ily módon a lehetőséget, hogy szót váltson egy régi ismerőssel, és azt egy kellően alkalmatlan időpontban Dern orra alá dörgölje. A nőnek közelebb kellett lépnie, hogy a gyér lámpafényben felismerje. - Már Zsarátnok - javította ki aztán mosolyogva.

Aol ezen kissé megütközött, mert míg az, hogy tudják kicsoda is ő, kijárt neki - a földijeitől legalábbis mindenhol és akárhány esztendő távlatából -, a mosolyt nem tartotta megérdemeltnek. „Mit tesznek az évek..." - Ó, igen! - kapott észbe. - Hallottam róla. A bátyámnak majd' meghasadt belé a szíve. - Nem tudta megállni (és nem is akarta volna, hisz mivel tartozott akár Nilének, akár Dernnek), hogy hozzá ne tegye: - Különösen, hogy akinek az új nevedet köszönheted, egy időben a legjobb cimborája volt.

- Unatkozom - nyafogta Aol. - Különben is, minek jöttünk ezek közé?
-
Ezek a barátaim.
- Rossz személyekkel barátkozol. - Pillanatnyi tűnődés után arra jutott, ez általánosabb érvényű igazság annál, hogysem egyféle esetre korlátozza.
- Mindig a rossz dolgot csinálod.
- Úgy van - vágta rá Dern harciasan. Elege volt belőle, hogy a családjától, még annak legkisebb, legjelentéktelenebb tagjától is, folyvást ezt kell hallgatnia. - Te éppen ezért nem teszed soha azt, amit én. Akkor mit keresel most mégis itt velünk?
Elmagyarázni hosszú lett volna, a bátyjával valaha megértetni pedig amúgy is kétséges; hagyta inkább.

- Volt egy fa a folyóparton... Nem tudom, emlékszel-e rá.
- Mindenütt nőnek fák - mosolyodott el a fiú gúnyosan. Azon töprengett, megemlítse-e, hogy ő pusztán ételt kért, Nilé társaságát nem, aztán eszébe jutott, hogy hisz' mondta már, talán nem is egyszer.
- A víz fölé hajolt, és a törzsén tükröződött a hullámzás, a visszaverődő fény miatt. - Nilé összevonta a szemöldökét, mire csinos kis ráncok jelentek meg kétoldalt, az orra tövénél. - Nos, emlékszel?
A fiú megrázta a fejét. - Én nem szoktam oda járni, a folyóhoz. Az a szegények helye volt.
A nő felsóhajtott. - Persze, persze... Csak kérdeztem. - Aztán sokáig meredt maga elé némán, komor, szomorú arccal.
Aol figyelhette volna, ha akarja, de nem talált rajta semmi néznivalót. Soha nem tartotta Nilét szépnek, még csak különösebben érdekesnek sem, és hogy egyik tekintetben sem történt változás az évek alatt, azt réges-rég megállapította.
Emellett feltételezte, hogy a nő is ugyanilyen hamar végzett az ő szemrevételezésével, és elkönyvelte magában, hogy Kékmárvány Aol hajszálra olyan, amilyennek emlékezett rá: léha, beképzelt, önző.

Tudta, hogy idegesíti a lényt, ez azonban cseppet sem számított, elvégre a lény is idegesítette őt; és mivel Aolra soha senki nem foghatta rá, hogy kedves, előzékeny, vagy akár belátó volna, természetesen magát helyezte előtérbe, a saját kényelmét, a saját érdekeit. Ha a lénynek nem tetszik, hogy ő duzzog és elégedetlenkedik, és csak azért is magára vonja mindenki figyelmét, hát nyugodtan továbbállhat, kereshet új balfácánokat, akik hajlandóak lépre menni, belesétálni egy vízköpő álnok kelepcéjébe.
Óvakodj a vízköpőtől! Megcsal. Elveszejt. Így volt, persze, hogy így. Nem kellett megtapasztalni, hogy az ember tisztában legyen a kijelentés igazságával. Elvégre a tenger hullámzott, akkor is, ha az, aki a szárazföld belsejében élt ezt soha nem látta, a nap felkelt és lenyugodott a világ túlfelén is; a vízköpők pedig... a vízköpők azon az egyetlen héten, amikor a béklyóik megtörtek, szabadon garázdálkodtak, és igyekeztek minél több embert romlásba kergetni.

Óvakodj a vízköpőtől! Megcsal. Elveszejt. Mégis, Dern meg az ő drágalátos barátai (borzongva, iszonyodó kíváncsisággal ugyan, de) sereglettek a lény köré, ahelyett hogy szélsebesen elfutottak volna előle, ahogy a szülői intelmek számtalanszor a lelkükre kötötték.

- De. Egyszer voltál ott, emlékszem. - Olyan hirtelen és akkora eréllyel szólalt meg, hogy Aol, aki elmélázva figyelte az egyre sietősebben távozó vendégeket - a sötétedő égre kúszó Bíborhold űzte haza őket -, összerezzent ijedtében. - Az aratóünnepen, a Bíborhold ötödik napján.
- Igen, lehet. - Könnyedén ment visszazökkeni az unott fásultságba.
- Egészen biztos - erősködött a nő. - Éjszaka volt, és...
- Ha éjszaka volt, hogy láthattam volna, melyik az a fa, amin a napfény tükröződik?
Nilé tudomást sem vett a kötözködésről. - ... te voltál, te húztad ki Radot a vízből.
A fiú a homlokát ráncolta, mintha erősen gondolkozna. - Meghűltem, és az ágyat nyomtam hetekig... Valóban, amiatt történhetett.
- Megmentetted.
- Az alig rémlik. A gyógyszirupok íze annál inkább.

- Bűvös ereje van a Bíborhold fényének.
A csapatnyi gyerek, aki körülülte, ámuldozva, tátva felejtett szájjal hallgatta. Kivéve Aolt. Ő pontosan tudta, hogy egyedül a lény hangja bír bűvös erővel - emberekre is hatóval; mert az persze tagadhatatlan tény volt, hogy a Bíborhold sugarának érintésére megelevenedik a kő, az a furcsa, északról származó, amiből a székváros nagytemplomának vízköpőit faragták, és amit se azelőtt, se azóta nem bányászott és nem árult senki. A vízköpők ezen az egy héten előmásztak-lereppentek a csipkés tornyok rejtekéből, és éjszakáról-északára, míg csak a bíborhold el nem tűnt az égről, fáradhatatlanul rótták a város utcáit, hátha akad, aki óvatlanul nyitva felejtett egy ajtót vagy ablakot - vagy akárcsak fület, zárt ajtók és ablakok mögött is. Többnyire a városban portyáztak, de volt legalább egy, akit távolabbra csábított az emberek iránti oktalan bosszúvágy: idén történetesen éppen ide, az ő falujukba.

- Ha belegázolsz a folyóba, és megállsz azon a helyen, ahol a fény a fodrait simogatja, csak azt kell még megvárnod, hogy elcsituljon a víztükör, és ha akkor a szíved minden dobbanásával kívánod, egyszeriben odafenn találod magad.
- Odafenn? - Egyedül Dernben volt elég bátorság, hogy megszólítsa a vízköpőt.
- A Bíborhold roppant hegyei és zúgó óceánjai között, egy tündöklő palotában, amely hatalmasabb, mint...
Aol engedte, hogy a szavak egyszerűen átfolyannak rajta, hogy semmit ne fogjon fel belőlük, se a jelentésüket, se a dallamukat - legkevésbé az ígéretüket. A környezetére azonban nagyon is odafigyelt közben, így látta, hogy van egy szempár, ami kerekebbre tágul a többinél.


- Miért segítettél rajta?
- Miért ne tettem volna? - Aol világéletében remekül játszotta a meghökkentett. - Rad ostoba volt, felteszem még most is az. Az ostobák - természetükből adódóan - ostobaságokat művelnek, egyúttal pedig általában tökéletesen alkalmatlanok arra, hogy helyrehozzák a maguk (és mások) bolondságait.
- Te bezzeg... - jegyezte meg Nilé félig csipkelődve, félig bosszúsan.
- Én bezzeg... igen. Vagyis tulajdonképpen a kötelességemet teljesítettem az ostobák iránt... - Felsóhajtott. - Egyébként nem hiszem, hogy akkor bármi hasonlón gondolkodtam volna. Túl fiatal és túl riadt voltam hozzá. Csak... muszáj volt utána evickélnem, és kirángatom onnan a grabancánál fogva, mielőtt elragadja az sodrás. Muszáj... Valamiért, amit százféleképpen magyarázhatok, de megérteni úgysem fogok, mert idegen tőlem.
- Annyira talán mégsem - pendítette meg Nilé.
- De igen. Higgy nekem, kérlek! - Ez a „kérlek" viszont kioktatásnak, arcpirító pimaszságnak hangzott a szájából.
Nilé azonban nem sértődött meg, helyette váratlan kérdéssel állt elő: - Van szállásod éjszakára? Ha van is, nem ajánlom, hogy most nekiindulj. Gyere inkább! Vetek neked ágyat itt.

Nem sok falubeli gyerek volt kisebb nála. Rad szerencsére igen, különben nem bírta volna kihúzni, csak annyit ér el, hogy a fiú - a folyó - őt is magával rántja, le a mélybe, a holdbéli csodavilág helyett. Szívesen megkérdezte volna, Rad - éppen ő! -, mi a csudának vágyakozik oda, de nem kapott elég levegőt, hogy megszólaljon, mint ahogy egyelőre Rad sem lett volna képes válaszolni az esetleges faggatózásra.
Megpróbált felülni - nem ment, így be kellett érnie annyival, hogy a hátára hengeredjen. A Bíborhold az éjszakai ég zenitjén állt; kékhasú felhők úsztak felé, kisebbek-nagyobbak. Könnyű lett volna belefeledkezni lomha, álmosító mozgásukba... Milyen könnyű...
Ám elszáradt fűzfaág roppant, és ahogy Aol a hangra oldalra döntötte a fejét, látta, hogy a lény közeledik feléje (nem ment hát el, végig akarta nézni, ahogy Rad megkísérli beteljesíteni a hazug mesét). A vízköpő nem lopakodott - miért is lett volna szüksége rá? -, nem akadt még egy teremtménye a világnak, amely erőben és fürgeségben versenyre kelhetett volna vele; és bár a gyerekeket védte egyfajta kimondatlan egyezség, az abban foglalt - amúgy is képlékeny - szabályokat Aol már megszegte azzal, hogy a préda védelmére kelt: tettel is, nem pusztán szavakkal, nyíltan is, nem csak alakoskodással.

A föld megdobbant a lény talpa alatt; karnyújtásnyira volt mindössze, Aol tudta, hogy a következő lépéssel összezúzhatja őt. De hova szaladjon most már, és főképp hogyan, ha egyszer félelemtől bénultak a tagjai?

Odakint vízköpők se kő, se eleven lábai surrogtak és toppantak az utcák simára csiszolt burkolatán.
Nilé kitartóan dudorászott. Vajon azért-e, mert tudta, hogy Aol sem alszik, vagy azért mert biztos ugyan ne lehetett benne, de nem is túlzottan érdekelte? A fiú nem kérdezte meg, nem tartotta fontosnak. - Bíborfényben útra kelnek...
- Én nem félek tőlük - szakította félbe Aol olyan hévvel, mintha egy kényes, vitás kérdést akarna feltétlenül tisztázni. - Csakis a szavaikkal árthatnak, ám azok leperegnek rólam.
Nilé mintha a párnába fúrta volna az arcát, hogy elnyomja... Mit is? A kuncogását?! - Mulatsz rajtam?
- Mulatok.
- Pedig úgy igaz, ahogy mondtam - jelentette ki a fiú dacosan, aztán békülékeny hangra váltott. - Mindegy. Én sem hinném el, amit magamtól hallok, bár nem vagyok hazug... Tehát, ha innen nézzük, helyesen cselekszel.
- Ne csűrd-csavard! - figyelmeztette Nilé szigorúan. - Ezért nem igazodsz ki már te sem önmagadon.

Sötétbe borult a tisztás: a legkövérebb felhő elérte a holdat, elnyelve a bíborragyogást - a legjobbkor, nincs is ilyen szerencse; csak a horizont peremén araszoló másik hold tiszta, ártalmatlan ezüstfénye maradt.
A vízköpő felemelt lábbal dermedt kővé. Komikus látványt nyújtott, Aol kellőképpen sajnálta is, hogy nem oszthatja meg senkivel, Radot leszámítva. Nehézkesen feltápászkodott, és levetette a ruháit - könnyebb is volt nélkülük, mert a felszívott víztől súlyosak lettek, akadályozták a mozgásban. - Kell a te inged is... meg talán még a nadrágod - szólt oda Radnak, miközben a saját, drága holmijait már a vízköpőre terítette, betakarva a fejét, a szárnyát, a kezeit, hogy sehol ne érje a hamarosan előbukkanó Bíborhold fénye.

Sehol és soha többé. El is kell majd rejteniük tehát, bármilyen nagy feladat az kettejüknek - két ilyen nyámnyila tökmagnak, ahogy Dern mondaná. Mialatt ő ezen morfondírozott, Rad kibújt az ingéből és odahozta neki. - És most? - firtatta sürgetően. Egyszerre vacogott a hidegtől és a rémülettől, össze-összekoccantak a fogai.

- Most el kell rejtenünk, hogy ne térhessen vissza a templomhoz, sőt, hogy egyáltalán ne láthassa a Bíborholdat, meg az sem őt. - A válla felett Radra pillantott. - Gondolom, egyetértesz.

- Engem nem zavar. - Aol vállat is vont, miközben ezt bizonygatta, de Nilé a sötétben nem láthatta a mozdulatot. - Téged pedig csak az bánt, hogy így te sem igazodhatsz ki rajtam. Ami viszont nekem nagyon is megfelel.
A nő hosszan hallgatott. - Emlékszem, hogy beszélt az a vízköpő.
- Úgy, mint én?
- Úgy, mint te - a párna szövetének hangja bólogatásra utalt -; hogy ne hagyjon nyugtot többé, amit mondott.
- Mi nyugtalanítót mondtam?
- Mi nem volt az abban, amit mondtál?
- Egyedül te tudhatod - felelte a fiú komolyan.

Nilé felnevetett, és megint rákezdte: - Óvakodj a vízköpőtől...