Az energiát nem a hibák elleni harcra kell összpontosítani, hanem az erények megerősítésére. A példa a legjobb tanítási eszköz : mutatni kell , nem pedig követelni .
Az első gondolatom az volt, hogy a bátyámról írok, aki egy különleges, fantasztikus ember volt. Arról szólt volna az írás, hogy a gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Ő erre nagyon jó példa lett volna, hiszen a 18 éves csinos sportos srácnál elindult egy gerincbetegség, aminek a lefolyása nagyon agresszív és gyors volt, de Ő családot alapított, gyermekeket nevelt, ellátta a háztartást, még mielőtt meghalt betegen is járta a hegyeket, gyűjtötte a számára oly fontos ásványait (amikben sok más ember is gyönyörködhetett). Szerkesztette a Zemplén újságot és írt rendületlenül.( Mindig abban bízott, hogy egyszer majd felfedezik.)
Mégis meggondoltam magam, mivel a mai pofonjaim ismét megkérdőjelezték számomra, hogy a jó példa valóban jó tanítási eszköz-e? Így más címet választottam. Bár a tapasztalataim nem ezt mutatják, de mégis hiszek abban, hogy a jó példa ha nem is követik, de nyomot hagy, elgondolkodtat, tehát mindenképpen megmozgatja az emberek agyát, akár így, akár úgy.
Ismét felteszem a kérdést. Jó-e a jó példa mutatása?
És fölteszem a következő kérdést.
Kinek mi a jó? A jelenlegi „feje tetejére állt világban” mi az érték, mi a jó, a követni való?
Gondoljunk a kis hercegre. Mi az ami a felnőtteket érdekli? Milyen háza van? Mennyi pénze van? Most még azt is hozzátenném milyen autója van, ki a szeretője, milyen vállalkozása van, kik a befolyásos barátai és így tovább. Ha úgy gondolod, jó példával jársz elöl, mert teli vagy szeretettel másokon való segíteni akarással, emberséggel, akkor sajnos számítanod kell rá, hogy megmosolyognak az emberek. Én úgy élek ahogy JÓNAK gondolom, bár néha kicsit szégyenlem magam miatta. Kicsit rossz érzés, mikor összesúgnak a hátam mögött. Nevetségesnek érzem magam. Elgondolkodom rajta, hogy valóban az a jó az a szép, az érték amit én gondolok. Keresem magamban a hibát. Az embereknek nagyon sok -féle a példaképük, nem biztos, hogy azt példának látják, amit te mutatsz. Lehet, hogy éppen csak kis hülyének gondolnak. 53 éves vagyok, van 2 diplomám, egy szakvizsgám, szereztem egy doktorit, van három szép okos gyermekem ( szerintem nagyon JÓ gyerekek), 30 éves házas vagyok, van házam, szép autóm és úgy gondolom koromhoz képest még jól is tartom magam. Tehát mindenem megvan ahhoz, hogy felnézzenek rám, de rajtam inkább mosolyognak. Néha úgy érzem, mintha kicsit infantilis lennék, néha úgy érzem, hogy bárcsak tudnék megváltozni, komoly ember lenni, de a következő pillanatban már ismét önmagam adom. Talán sok mesét olvastam gyermekkoromban, ahol mindig a jó nyerte el méltó jutalmát. Én sem panaszkodom, mert amire szükségem van megvan és azért szeretnek az emberek, sok barátom van meg is találom a hozzám hasonlókat és elmondhatom, hogy ugyan nem mi vagyunk az átlag, de sokan vagyunk! Hatodikos koromig templomba járó meseolvasó kislány voltam. Visszahúzódó, vékony, beteges és szégyenlős. Nagyon sokat olvastunk a bátyámmal , fillérenként gyűjtöttük a pénzünket , hogy könyvet tudjunk vásárolni . Ferkó már akkor is az igazság bajnoka volt, amiért sokszor megverték. A későbbiek során sajnos elkerültünk egymás mellől, hiszen Ő nagyon okos volt és kiválogatták néhány gyerekkel egy tehetséggondozó iskolába. Én otthon maradtam a nagymamánál, anyukám pedig új férjével elköltözött. Az én életem ment továbbra a legsimábban a nagyiéknál , akik nagyon kedvesek, voltak, segítették az elesetteket, béke és kedvesség uralkodott az otthonunkban. Szegény Anyukám nehezen vette fel a lépést. Küszködött újdonsült férjével , de a bátyám sem tudott alkalmazkodni a sok vagány gazdag gyerekhez, szinte megvadult. Az én békeéveimnek is vége lett miután Anyukámékhoz költöztem. Anya próbálkozott új kapcsolatokkal, hiszen nagyon hamar elvált az apánktól. Sajnos most is rosszul választott, de nem hibáztatom, hogy nem adta fel, hiszen gyermekkorában nagyon sok megaláztatás érte. Majd mikor férjhez ment, az sem sikerült, apám is sérül volt. A háborúban elvesztette szüleit, alkoholista lett. Anyukám mindig megbocsátott, akkor mindig született egy gyermek és utána újra minden a régi lett. Azt hiszem akkor omlott össze Anyukám először, mikor a halott gyermekét a karjaiban kellett hazavinnie vonaton. Csodálom, hogy kibírta. Kereste az örömét a vidámságot, de nem nagyon találta. A mostohám 14 évvel volt idősebb Anyukámnál,de mindenkivel kikezdett, még velem is, de nem mertem elmondani Anyukámnak. Próbált rászoktatni italra, cigire, ígért biciklit, de én rendíthetetlen voltam, jó kislány voltam Anyukám mindig dolgozott, a mostohámat kerültem, a bátyám akkoriban vert, de én nem keseredtem el. Nem csavarogtam, nem fiúztam, nem próbálkoztam itallal, hanem a középiskolában, ahová jártam, iskolai közösségeket kovácsoltam, sportoltam, az utcában gyermekekre vigyáztam, próbáltam minden jót szeretetet törődést ( amire lehet, hogy éppen én vágytam) átadni másoknak. Büszke voltam rá, hogy én jó kislány vagyok. Az iskolában is igyekeztem példát mutatni. Jó tanuló jó sportoló szervező titkár. A barátnőim szülei azt szerették volna, ha az ő kislányuk is olyan lenne, mint én. Jól éreztem magam ebben a szerepben. Alig vártam, hogy kezdődjön az iskola. Egyetlen kitűnő érettségi az évfolyamban, majd sikertelen felvételi az egyetemen. Dolgozni kezdtem, kórházban. Rengeteg szomorúságot láttam, sokat vigasztaltam az embereket, akik nagyon megszerettek. Mindent elmond a betegek reggeli sóhaja, „ jaj de jó nővérke, hogy megint maga van szolgálatban”.
Mindig úgy törődtem a betegekkel, ahogy szerettem volna ha velem, vagy a családtagjaimmal törődnek. Persze voltak rajongóim, mint minden csinos fiatal lánynak nem csak a betegek, az orvosok között is. Volt olyan professzor akitől mindennap kaptam egy könyvet, mivel én voltam a legmosolygósabb nővérke. Persze mikor megpróbált szobára vinni , úgy menekültem el , mint egy szégyenlős gyerek. A kolléganőim is kedveltek, katéterszakértőnek hívtak . De tudtam, hogy ez csak azért van, mert Ők utáltak katéterezni. Egy alkalommal viszont eljátszottam a bizalmukat, ami soha nem is tért vissza irányomban, de nem sok időt töltöttem már utána a klinikán, hiszen fölvettek az egyetemre. Elmesélem a történetet. Nagyon kedves kolléganőm rossz inzulint adott be a kismamának, de hála istennek (szerinte) rögtön észrevette és beadta a jót is. Én persze azonnal a helyzet helyes megoldásán gondolkodtam. Szóltam az osztályos orvosnak, hogy helyezzük biosztátorra a kismamát nehogy hypoxiás legyen a baba és baja essen, hiszen ez a hölgy már négyszer elvetélt és szinte mindenről lemondott, csak hogy egészséges gyermeket szülhessen. Ezután árulóként kezeltek, nem szóltak hozzám. Kíváncsi lennék, ha Ők lettek volna a kismama helyében minek örültek volna jobban, ha nem derül ki, hogy a nővér hibázott, vagy ha a kisbabájuk egészségesen jön a világra, annyi szenvedés és lemondás után. Ezek után, hogy sok felnőttel dolgoztam együtt, láttam másoknak mi az érték, én is próbáltam két lábon állni és az elvárásoknak megfelelni. Ez ment is addig, amíg meg nem szültem a gyermekeimet és otthon nem maradtam GYES-en. Kezdtem újra a régi lenni. Gyermekeimnek igyekeztem mindig a jó példát mutatni szeretetből, törődésből, kedvességből. Ez oly annyira unalmas volt, hogy a csillogó villogó, vagány egyetemista lányból egy igazi anyuka lettem. A férjem, megcsalt, a szomszédok megmosolyogtak, viszont a segítőkészségemet, odaadásomat, azért mindenki kihasználta. Nem mondom, hogy jól esett, de azt sem, hogy kedvem szegte. Kaptam 1-2 pofont, de a gyönyörű , kedves, okos gyermekeim, mindenért kárpótoltak. Nem váltam el, mondván, hogy a gyermekeknek gyökerekre, családra van szüksége. Akkor megalkuvásnak gondoltam, de mostanra beigazolódott, hogy ez volt a jó. A férjem most 54 évesen kezd el értékelni, a gyermekeinknek itt a biztos családi háttér ami számomra a legfontosabb. Nem csak a mi gyermekeinknek, hanem sok más gyermeknek is otthont adtunk, életük válságos helyzeteiben. Egy fontos : a gyermekeim nem mosolyognak meg érte, hogy ilyen vagyok, sőt szeretnek érte. Ők ezt a példát fogják tovább vinni, sőt sok más gyerek is aki mi családunkban érezte jól magát, sőt azok is akikkel felnőttként kerültünk kapcsolatba és átvett az én odaadásomból. Bár azt most sem tudom, hogy jó lesz-e nekik, hátrányukra vagy előnyükre válik. Nem volt hiábavaló a példamutatásom. Gondolok néha a temetésemre, milyen sokan lesznek ott és bár mosolyogtak rajtam, de szerettek és biztosan hiányozni fogok nekik. Biztos gondolnak majd rám, mikor helytelenül cselekednek (- Anna biztos máshogy csinálta volna). Valóban jó dolog a példát mutatni, de nem biztos, hogy pont arra a példára fogékonyak az emberek. Mindenkinek más a példaképe. Van akinek a jó, van akinek a gazdag, van akinek , a vagány. Mégis azt mondom , hogy szükség van a jó példa mutatására. Vannak gyerekek, fiatalok, bizonytalanok, akik fogékonyak és vágynak a jóságra, a szeretetre, szeretnék élvezni a természeti szépségeket, a közösség erejét és szeretetét. Nem hagyják majd, hogy kihaljon ebből az anyagias világból az egymás iránti tisztelet, az elesettek és rászorulók segítése iránti igény. Fontos lenne, hogy a kommunikáció ebbe az irányba haladjon az iskolákban, a rádióban, a televízióban . Be kellene vonni a civilszervezeteket, ifjúsági szervezeteket egyházakat. Fontos a közösség nevelő ereje, az egyenjogúság a betegek egyenrangú elfogadása, a szegények segítése, az öregek gondozása, az elesettek, a csalódottak felemelése, a családok szerepének erősítése. A médiában is ezt kellene hirdetni. Fel kell világosítani az embereket hová fordulhatnak a nap 24 órájában , ha kétségbeesettek és tanácstalanok, mikor úgy érzik, hogy összecsaptak a hullámok a fejük fölött és nincs segítség. Ezeket a közösségeket hirdetni kellene, támogatni, elismerni, elfogadni. A jó példát mutatni kell, de szükség van rá, hogy különböző fórumokon meg is erősítsék, hogy ez a jó példa. Ezeket mintaként állítani, megjutalmazni, hogy lássák valóban érdemes jónak lenni. Meg kell mutatni, milyen eredménye lehet az összefogásnak. Ha összefogunk egy jó cél érdekében, az előre vihetné az egész világot. Főleg a fiatalok számára fontos, hogy az örömöt a való életben a természetben, az emberi közösségekben találják meg. Ne legyen szükségük pótcselekvésekre és „pótszerekre” . Minél többen vállaljuk fel és hirdetjük mi a jó, annál többen csatlakoznak hozzánk, hiszen jónak lenni jó!