Párácskák

Álltam a patak közelében egy január-végi hideg, kissé ködös vasárnapon. A napsugarak bágyadtan erőlködtek, hogy áttörjenek a felhőkön keresztül. A munkaidő végeztével a buszra várakoztam. Hm...furcsa..,már többször észrevettem magamon, hogy mindig olyankor jönnek a gondolatok, amikor egyedül vagyok, és várakozom.Talán jobban belemerülök az apró részletekbe.

Még a munkahelyi dolgok kavarogtak a fejemben: azoknak a gyermekeknek a sorsa, akikkel nap, mint nap találkozom a munkám során. Akik arra „ítéltettek", hogy az állam nevelje őket, mert valamilyen oknál fogva kikerültek a szegényes - de számukra mégis az igazi - családi légkörből.  -  Tetszik tudni, az én anyám olyan finom pampuskát tud csinálni!  - szokták emlegetni.  Már akinek van kire emlékezni. Sajnos hosszú-hosszú reményteli várakozás után sokszor az emlék is odavész.

Miközben így futtattam a gondolatokat, fáztam, és sétáltam fel-alá a megállóban. A közelemben egy patakocska csörgedezett a medrében. Különös volt most ez a patak. Mintha gyorsabban sietne, mint általában. Szinte mindennap látom. Óh - jutott eszembe mosolyogva - hiszen a patak már érzi a Tavaszt! A hegyekben leolvadt, felgyülemlett hó most kissé felduzzasztotta, s azért igyekezett tovább folyni, hogy kényelmesen elférjen a medrében. 

A meder szélét sűrűn benőtte a gaz, a fű, odébb a nádas is. Az elszáradt növényeket belepte a dér, s a rátelepedett dértől elnehezült fűszálak fáradtan hajoltak a patak vize fölé. De a patak nem volt fáradt, sietett lefelé. Néhol egy-egy kisebb faágat magával ragadott, majd kisodorta a part széléhez, ahol az ág megakadt egy fűcsomóban. A víz viszonylag tiszta volt, de nem lehetett az aljáig látni. Föntebb, pár méterre tőlem egy pici vízlépcső is volt, még odébb egy keskeny, de viszonylag erősnek tűnő hidacska vezetett át a patakon. Azon át szoktak közlekedni azok az emberek, akik a patak túloldalán laknak, fönt a lankás domboldalakon.

Ebben a nem túlságosan barátságos időben, ott a patak közelében mégis volt valami titokzatos! Varázslatos! Mintha én is egy elárvult kisgyermek lennék egy sejtelmes, titokzatos mese kapujában,ahová félve merek belépni. Mint azok a kislányok annak idején az otthonba. De mégis bemerészkedtem.

A víz sebesen szaladt, csobogott, és a patak fölött szállongó sűrű vízpárák elkezdték tündéri játékukat: kacagva,kuncogva kavarogtak föl, az ég felé. Mintha fogócskáztak volna egymással, a nevetésük pedig visszhangzott a hűvös szélben. Olyanok voltak, mint a pajkos kisgyerekek: hófehér gyermek-angyalkák.  Időnként összegabalyodtak, majd ismét szétváltak. Egyikük kisebb volt, és fürgébben szállt fölfelé, másikuk nagyobbacska, kissé lomhábban ment társai után. Követte őket egy még termetesebb, ő lehetett az édesanyjuk.

- Kicsikéim, ne széledjetek szanaszét, és vigyázzatok egymásra! - mondta nekik-  De ők nem hallgattak a jó szóra, huncutul mosolyogva szálltak tovább.

Aztán megláttam egy gyöngécske, kicsiny párácskát. Olyan védtelen, bátortalan, félszeg volt szegényke! Próbálta beérni testvéreit, de ő nem volt olyan ügyes, mint a többiek.

- Várjatok meg kérlek! Ne hagyjatok itt! - kiáltott könyörgően utánuk.

Már-már lefelé biggyedt a szája a kicsi párácskának, a szeme könnybe lábadt, de a kigördülő könnycsepp hófehér arcocskájára fagyott. Édesanyja türelmesen megvárta, s végül utolérték a többieket. Vigyázott a gyermekeire, gondjukat viselte.

- Bárcsak azokról a kislányokról is az édesanyjuk gondoskodhatna!

A nap elbújt a ködös felhők mögé, néhány hópihe kezdett szállingózni. Egy pici, csillogó pihe az arcomra hullott: annak a szomorú, kicsi párácskának a megfagyott könnycseppje. Valcsikáé, aki ott sírdogál időnként az anyukája után az otthonban.

A vízpárák egyre sűrűbben keringtek a patak fölött, és szálltak tovább fölfelé, hogy majd a magasban ismét összetalálkozzanak.

Hazaérkeztem.

Azóta a ködös, borongós vasárnap óta eltelt pár hét, és eltelt néhány alkalom, várakozás a patakparton. Az idő enyhébb lett, a köd felszállt, a Nap is kisütött.

Végre közeleg a Tavasz!

Néztem ki az ablakomon, messze a patak irányába. Az ablakomban gyönyörűen kivirított az Amarilis, amit gondosan teleltettem, ápoltam. Bámultam a kék eget, és a bárányfelhőket.

- Vajon hol lehet most az a szomorú szemű párácska? Ott van a közöttük? Talán már nem is szomorú, hiszen odafönt egy nagy családban él, testvéreivel, szeretteivel együtt, egy hatalmas, sűrű, hófehér felhőgomollyá válva, mely békésen kúszik odafönt.

Egyszer, talán majd újra látom a gyönge kis párácskát és társait a patak fölött.

Egyszer, talán azok a kislányok is hazamehetnek. Talán....