Az elfogadás kényelmes érzés, még akkor is, ha a halálról van szó. A küzdelem vége egy olyan valóságba enged be, ahol megpihenhetünk. Egy magamfajta, végső stádiumban lévő rákos, hatvanöt éves férfi pedig megengedheti magának ezt a luxust. Egy merengős délután a teraszon a kertet szemlélve más értelmet nyer a halál árnyékának völgyében, mint egy amúgy unalmas vasárnapon. Izgalmas bizsergés hatott át, hiszen az addig félelmetes ismeretlen immáron elvesztette sötét voltát. Annyi minden futott át az agyamon aznap, de lényeg csak ennyi: elfogadtam a halált.
A közelgő nyár melegében egy hűs limonádét iszogattam, amikor egyszer csak egy ifjú hölgy lépett a teraszra. Falun nem meglepő, ha csak úgy besétál valaki az udvarra, hiszen nem zárjuk a külső kapukat. A lány viszont meglepett, hiszen még soha életemben nem láttam őt. Rám mosolygott, füle mögé fésülte az egyik szőke hajtincsét, majd mellém ült.
- Jó napot kívánok! - köszöntött úgy, mint ismerős idős rokont.
- Kezét csókolom, kisasszony - üdvözöltem. - Miben segíthetek?
Mogorván odapörkölhettem volna, hogy mégis milyen jogon sétál csak úgy be az udvaromba, viszont a „minden-mindegy" állapotom arra sarkallt, hogy ettől eltekintsek.
- Azért vagyok itt, hogy elmondjam az igazat - mondta különös természetességgel, közben a tekintetemet fürkészte.
- Maga valamiféle hittérítő? Jehova tanúja? - találgattam.
- Nem, semmi hasonló.
- Akkor jó, azokból kijutott bőven a kórházban - mondtam fellélegezve, majd kortyoltam egyet a limonádéból. - Jut eszembe! Megkínálhatom egy kis frissítővel?
- Nem kérek, köszönöm - válaszolta szelíden, és még a tenyerét is maga elé tette.
- Szóljon bátran, ha meggondolja magát. - Hátradőltem a karosszékemben, majd kíváncsian vártam, mivel hozakodik elő. - Tehát miféle igazságról lenne szó?
- Mielőtt azonban kifejteném, szeretném biztosan tudni, hogy hisz majd nekem. Talán felkeltem az érdeklődését és a bizalmát azzal, hogyha elárulok valami olyasmit magáról, amiről más nem tudhat.
- Nocsak!
- Alig néhány perce elméje eljutott abba az állapotba, amelyben képessé vált elszakadni az élettől - mondta a lehető legkomolyabban.
Gyanúsan végigmértem. Ezzel telibe talált. Valóban, erről más nem tudhatott, hiszen még én is nemrég fogalmaztam meg magamban. Láthatta az arcomon a megdöbbenést, és a megfogalmazódó kérdést, ám mielőtt bármit is szólhattam volna, megállított:
- Kérem, engedje meg, hogy előbb elmondjak mindent, amiről tudnia kell, utána kérdezhet. Rendben?
Letettem a kisasztalra a poharamat, majd bólintottam.
- Hogy megértse helyzetét, előbb fel kell fednem néhány univerzális tényt. Azt bizonyára sokszor hallotta, hogy az ember természete, illetve személyisége bele van kódolva a génjeibe. Nos, ez többnyire igaz. Arról viszont kevesen tudnak, hogy a génjei folyamatos kapcsolatban állnak egy mindent átfogó tudáshálózattal, amely körülöleli a világunkat. Ez a hálózat tartalmaz minden valaha létezett létező és minden jövőbeli ismeretet. Amikor az ember megfogan, akkor rácsatlakozik a hálózatra, majd az elődeitől kapott kezdetleges teste azonnal ennek az ismerethalmaznak a részévé válik. Mivel ez a tudás időtlenül kapcsolódik a lényéhez, az agya úgymond kiszámolja az életét, majd levetíti azt még a születése előtt. Most éppen ez történik magával. Ön még meg sem született.
Lassan beszélt, akár egy tanár. Akármennyire hangzott őrültségnek az egész, hallani akartam még többet. Az arcom bizonyára nyitottságot tükrözött, mivel folytatta.
- Most ezt az előrevetített életet éli, de valódi énje, még az anyaméhben növekszik. A születése után nagy valószínűséggel ugyanezt az életet élné le a valóságban is.
Kis ideig tartott, míg összeraktam a részleteket, ám meglepő módon megértettem mindent.
- Tehát egy magzat vagyok? - kérdeztem. - Azt akarja mondani, hogy egy pirinyó teremtmény vagyok édesanyám szíve alatt, és jelenleg a rám szabott életem jövőképét élem? Szóval ez a sors, ez ellen nem lehet semmit tenni?
Nem mondanám, hogy azonnal elhittem minden szavát, ám pusztán az elmélet is kíváncsivá tett. Így a halál küszöbén érdekes gondolat volt, hogy akad még egy esélyem.
- Sors, végzet, ahogy tetszik - felelte sejtelmesen. - Azonban mindig akadnak ismeretlen tényezők, hiszen ez tudáshálózat csak abban az esetben számolja ki pontosan a születés utáni életét, ha az ember, hogy úgy mondjam, elfogadja a sorsát.
- Tehát küzdhet az ember a végzet ellen?
- Szó sincs kőbe vésett életútról. A világban zajló események és a többi életutak közt kialakult szűk vonal ez, amit nevezhetünk egy ember életének. Ez a vonal azonban módosulhat. Létezik szabad akarat, ez tagadhatatlan. Ez egy személy életében akkor nyilvánul meg először, amikor egy tudatos vagy tudattalan döntés során az illető elhatározza, hogy halad a belé kódolt úton vagy próbál újat találni. Számos ember tehát azért küzd, hogy a születésekor már kiszámolt létsíkot valósítsa meg, míg mások az ettől való elszakadásért harcolnak. Tehát ha végzetnek nevezzük ezt, akkor a kérdésére a válasz: igen, küzdhet ellene.
- Ezt nehéz megemészteni - mondtam -, ám valahogy mégsem olyan nehéz elhinni.
- Ez azért van, mert egy univerzális igazságot fedtem fel, amihez már a fogantatása után csatlakozott. Ezért érzi közelinek az ismeretet. A feltalálók, filozófusok, gondolkodók is mind-mind a mindent átölelő tudás egy részéhez aktívan csatlakoztak a maguk módján. Ezek a tények ugyanis állandóan körülvesznek mindenkit, ám nem érhető el teljesen mindenki számára.
- Tehát ez nem a valóság? - kérdeztem.
- Nem az a fajta valóság, amit a születése után él meg az ember. Ez csak annak egy szerves része. Olyan ez, mint az emlékezés, csak nem visszatekint az elme, hanem előre. Ám mivel ez a tudáshálózat időtlen, így ez is lehetséges.
- Olyan furcsa most visszagondolni az életemre. A szeretteim, a feleségem és a gyerekeim nem is valódiak?
- A születése után valódiak lehetnek, és ugyanolyanokká válhatnának, mint amilyenek az ön emlékeiben élnek. Az ön párja ugyan még nem született meg, ám a tudáshálózatban már helye van. Az ő személyisége, az ő vágyai és döntései, valamint az ő környezete tehát többnyire ismert. Ezen információk révén kiszámítódott, hogy útjuk találkozik. Genetikai kódjuk és terveik pedig gyermekeik előképét számolta ki.
- Senki nem emlékszik erre a születést megelőző elővetített életre?
- Tudatos emlékeik nincsenek, hiszen mire a biológiai agyuk elég fejletté válik az összetett emlékek tárolására, addigra ez az előkép már a tudattalan egy igen mély szintjébe ágyazódik be. Ám olykor egy-egy apró töredéket elkaphat. Ilyen például az a jelenség, amit „deja vu"-nek neveznek.
- Tehát amikor úgy érezzük, hogy jártunk már valahol, akkor... úgymond lélekben már jártunk ott?
- Kifejezhetjük így is. Ez egy passzív megerősítése annak, hogy az illető a személyére kiszámított életútnak megfelelően létezik, vagy éppen visszatér a pályájára.
Ahogy néhány órája a halált, most úgy ezt a sok új és elsőre képtelenségnek tűnő ismeretet is elfogadtam. Ennek tükrében annyira szürreálisnak tűnt a valóság, ami nem is csoda, hiszen ténylegesen még nem is jártam „ott kint". A puszta gondolata annak, hogy még édesanyám anyaméhében lebegek, míg agyam letölti és kiszámolja a sorsomat, bizarrnak és elvontnak, ugyanakkor valamiért mégis ésszerűnek tűnt.
- Miért van ez így? - kérdeztem értetlenül. - Miért szükséges előre megélni a sorsunkat? Pusztán azért, hogy később elfogadjuk, vagy éppen küzdjünk ellene?
- Hogy pontosan mi az értelme, az vélemény kérdése, én pedig tényeket közlök. A tény pedig az, hogy ember esetlen, és szüksége van egy keretre, amire a valós életben támaszkodhat.
- Ez a gyakorlópálya, mielőtt élesben menne az egész? - kérdeztem ámultan.
- Mondhatjuk így is - felelte egy apró mosoly kíséretében.
Hosszasan elmerengtem a hallottakon, majd egy rémisztő felismerés szülte kérdést fogalmaztam meg:
- Így vagy úgy, de végül rákban halok meg? Ez genetikai dolog, nem? Ez ellen hiába küzdök, nem igaz?
- Az ön esetében más a helyzet - felelte, majd arcára kiült a szánalom.
- Ugyan miért lenne más? Honnan tudja ezt? - kérdeztem kissé ingerülten. Ekkor már mindennél fontosabbá vált, hogy egy korábbi kérdésemre választ kapjak. - Ki maga? Nem Jehova tanúja, ezt felfogtam. Mi maga?
- Egy megtestesülés - felelte. - Abból a célból létezem, hogy eláruljam az igazságot még a születés előtt olyanok számára, mint maga.
- Mint én? - kérdeztem meglepetten. Idegességemben belekortyoltam a limonádéba, majd egy pillanatra elmerengtem azon, hogy igazából nem is iszok semmit, és eleve itt sem vagyok. Ez a terasz, ez a kert és a kellemes tavaszi meleg, csak az agyamba nyomott ismeretek kivetülése, már ha mondhatjuk így. - Mit jelentsen az, hogy olyanok, mint én?
- Maga meghal születésekor - válaszolta keserűen, majd együtt érzőn felém fordult. A felelete szinte a földhöz préselt, minden elnehezült. Nem baj, gondoltam, a halált már úgyis elfogadtam.
- Ezért keresett fel éppen most - mondtam halkan. - Most, hogy már beletörődtem a végbe.
Egy ideig szánakozón meredtem magam elé, majd hirtelen düh fogott el.
- Akkor mi ez? - kérdeztem felemelve a hangomat, közben a karomat a kert felé tártam. - Nem arról volt szó, hogy ez itt a kiszámolt életem, és ha nem tetszik, akkor úszhatok az árral szemben? Esélyt se kapok?
- Ez az ön esélye - válaszolta halkan. - Sajnos bizonyos adottságok miatt maga nem élhet. Ez itt egy olyan kiszámolt élet, amely akkor következett volna be, ha életben marad.
- Vigaszdíj - mormoltam magamnak, majd keservesen felkacagtam. - Azért ennek a tudáshálózatnak van humorérzéke. Kiszámol nekem egy olyan életet, ahol rákban halok meg.
- Ez nem szándék vagy kreativitás kérdése. A keretek adottak, pusztán egyetlen tényezőt másítottunk meg az ön előképének megvalósításához.
- Egyetlen tényező? - ismételtem a száraz kifejezést. - Így is mondhatjuk. Értem én, hogy a matematika egy univerzális nyelv, de ez akkor is nonszensz.
- Sajnálom - mondta őszintén. - Nagyon nehéz ezt az egészet szavakkal kifejezni.
Hosszú csendet hagytak maguk után a gondolatok. A halál árnyékának völgye meg mélyebbre vezetett.
- Mi vár rám azután? - kérdeztem. - Amikor tényleg meghalok?
- Sajnos ez az információ egy másik tudáshálózat része - felelte. - Ahhoz nincs hozzáférésem.
- Hamarosan nekem lesz. Mennyi időm maradt még itt, ebben a kegyelemlétben?
- Itteni érzékelés szerint maga még egy évet fog itt eltölteni.
Újabb hallgatásba zárkóztam, amit végül ő tört meg.
- Most mennem kell. Elmondtam mindent, amit tudnia kell.
- Miért? - kérdeztem keserűen. - Miért kellett ezt tudnom?
- Mert ez az igazság - mondta úgy, mintha ezzel tényleg válaszolt volna, majd magamra hagyott.