„Csak a nehéz vállalkozásokat érdemes megvalósítani, hiszen létezik egy rejtélyes kapcsolat a nehéz és az értékes között.”
Léha cseppek kúsznak egyre alább, bennük a világ torz képe remeg aranyra festve. Jégvirágok fagyott eleganciájának képére alkotott karcsú kis üvegcsék tétova merevségben, lábaiknál szaténszalag szorító ölelésbe fonja a meglágyult zöld szárakat. Megráncosodott szirmok búcsúztatják hajdan ragyogó színeiket. Haldokló virágok utolsó leheletüket küldik, a remegő légbe. Aranyló kígyók szöknek ki, az enyésző Nap glóriájából, és az árnyak kinyújtózatják elgémberedett tagjaikat. Tétova ujjaim végigsiklanak az asztal kemény mahagóni hullámain, megcirógatják a fiolák karcsú derekát és megmártóznak a pézsmás szelencében. Krémek lágy redői körmeim hegyéről kenődnek a fa barázdák közé. Alkoholban fürdetett, mégis mézédes illatpamacsok lebegnek birkanyáj módjára. Hol szemérmes violák emléke idéződik, másutt, pedig galambvér vörös rózsák büszke fejének emlékképe dominál, az illatoktól terhes ájerben. Egy csokor ibolya lelke zárul abba a cseppbe, mely épp fejest ugrik a padló arcába, hol megannyi sárgult szélű lapot készül eltemetni a por. Rózsaszirmok utolsó lélegzete kavarog citrusok kesernyés izzadságával fűszerezve. Minden repedésből, elmét mámoros lepelbe csavaró illatár ront elő. Újabb és újabb adag permet libben a levegőbe kezem nyomán, hogy aztán szagos harmatként üljön meg a hajamba, és vonja opálos csillogásba a bőröm. Mindent beborít és magába zár ez a láthatatlan, mégis oly nehéz paplan. A fejemben színek cikáznak, és ötletek kószálnak.
Csupa folt az elmosódott kép a tükörben. Se száj, se szemek, de még csak egy arc se körvonalazódik, abba a homályos formába, ami vagyok. Dühítő, ahogy ez az esetlen torz lény ide-oda imbolyog, ebben a határozottságtól túlcsorduló világban.
A tekintetem homályosodik, ahogy a koponyám belsejét egyre inkább szétfeszítik a bent rekedt aromák. Minden lépésem durván csapódik, ahogy a menekülés felé botorkálok. Sikamlós ujjperceim erőlködve kényszerítik az ablaktáblákat a kitárulásra, bár azok oly hangosan tiltakoznak ez ellen, szinte el se tudom képzelni, hogy valaha is szétváltak.
A frissítő légörvény könyörtelenül lerombolja, ezt az illatokból épült világot. A lágy felfrissülés, néhány apró, rózsaszín pelyhet is magával sodor, mik hajdan egy cseresznyefa ékszerei voltak. A fényesség, mely egész nap uralta az égboltot, most már csak lángoló félkör, melyből percről percre nagyobb darabot harap ki, a horizont. Kissé odébb, pedig maga a föld indult meg az ég elfoglalására, egy csúcsos hegy mereszti karmait, az ametisztet és narancssárgát egyesítő végtelenség felé, melyet csak néhol szakít meg egy-egy pimasz felhőcsík.
Milyen gondtalan a világ, a tulipán, még akkor is tudja magáról, hogy tulipán, ha sosem látta önnönmagát, hisz csak neki van olyan illata. Nincs ez másként a nefelejccsel, és az árvácskát se gyötrik ilyen gondok. Én pedig itt ülök. Az írás, mit hajdan feketetintával róttam fel, most csak fakó árny, melyet lábam tapos napok hosszú során át. A parfümök, megannyi folyékony gondolat, mely mind az enyém, mégsem fejez ki engem. Még a tükör, mi megmutatja a mindenséget saját magának, se képes láttatni engem. Pedig mennyi pillanat van, amit „átneméltem” még, és hány út kígyózik, melyet lábam még sosem taposott. Mert számomra csak az itt van. Bezárva saját börtönömbe, hogy megtaláljam saját magam…
Sejtelmes, hangtalan léptek visznek öntudatlanul, a haloványszínű folyadékot rejtő átlátszó zárkákhoz. Lassú, mégis egy pillanatra se megtorpanó mozdulattal emelek fel egy dugót, és az egyik tátongó üvegszájba nyomom.
Aztán semmi, csak állok valami delejes nyugalommal a tagjaimon. A függöny kitartó csapkodással próbálja ledobni bilincseit, de ennek a fuvallatnak csupán a hangja elég ahhoz, hogy változás reményét elindítsa, de ereje még nincs elég… még. Az idő csupán csöndben tovább bandukol, a távolból mégis, valami erőteljes zúgás vágtat erre. Majd hirtelen berobban az esőígéretét hordozó szélroham.
Egyetlen gondolatoktól és öntudattól mentes mozdulat, mely mindent magával sodor. Csilingelő sikolyok, ahogy minden szilánkokká hasad. Reped kristálytöredékek kifacsart pózba, és e létet elhagyott növények testei áznak, a mindenhonét csöpögő lében.
Rá se nézek, csupán két hosszúra nyúlt lépéssel szelem át a romokat, és egy utolsó mozdulattal letépem molyette kabátomat a fogasról. Az ajtó, pedig egy temetői harang végzetességével csapódik be, a torztükör, pedig arccal bukik előre.
Cikázó levegőspirálok fésülik a mező smaragdzöld haját, fejem fölött, pedig gyapjas felhőtakaró nyeli el az egyre sötétülő égdarabkákat. Mezítelen lábaimat, apró csíkokban hasítják fel az alantas fűszálak, és kegyetlen tövisek fúrják bele magukat a talpamba. Ez mégse számít, mert van valami vonzás ebben a messzeségben, melyet az ablakoktól és falaktól korlátolt fogdában sosem éreztem.
Óriási, lucskos eső cseppek koppannak a vállamon, útjukat csupán egyetlen töredék pillanatra szakítják meg, mert rögtön továbbgördülnek lefelé a hátamon. A hajam csípős ostorként csapkod egy darabig, majd taktikát váltva inkább nedves karokként karolja át a nyakamat, és fedi be arcom. A lépések sokassága megváltoztatja körülöttem a világot. Bokrok csontos ujjai karolnak belém, és próbálnak rávenni, hogy társaságukban maradjak. De pórbálozásaikat csupán az utánam maradó szövetcafatok bizonyítják. Az erdő egyre vénül, és a viharral együtt bömbölnek a famatuzsálemek is, mint a vének, kik öklüket rázzák a komisz villámgyermekek csíntevéseire, akik minduntalan próbálják a mennyeket a földre szakítani.
A tüdőmet, szinte már felemészti a légzés fékevesztett tempója, mikor hírtelen a meredekség az utamba áll. Évezredek ráncait viselő sziklafal nézz velem farkasszemet, bármilyen magasra is tekintsek. Arcom elé emelem tenyerem, mely csupa görcsös remegés, s testem több része is önön vörös levét könnyezi. Aztán, az elmém hátsó részéből előbújnak, azok a meleg biztonságba burkolt pillanatok, melyeket kis laboratóriumomban herdáltam el. Annyira valószerűtlenek, annyira művien tökéletesek, ahhoz az extatikus fájdalomhoz képest, mely most hasogat. A pillantásom újra felfelé kúszik, s bár megannyi égi könnycsepptől elhomályosult, mégis az ég megnyílásának ragyogó pillanatában látok egy csúcsot.
Ujjaim az egyik repedésbe feszülnek, és a talpam elszakad a biztos talajtól, hogy a bizonytalanságba csúszkáljon. Borzasztóan lebecsült izmaim, kötegekben feszülnek meg, és próbálnak megfelelni akaratom abszurd elvárásainak. A kövek hasadékai közt apró vízkígyók patakzanak egyik üregtől a másikig, s mikor feltöltötték azt, új otthon után indulnak. Az egyik kiszögelésen, pedig néhány konok fűszál próbál ellenkezni a vihar akaratával.
A dühüktől, oly eltelt felhők, szinte teljesen kitombolták magukat, mire a talpaim újra vízszintes felületet találnak. Egy fennsík, melynek szívében azúrkék tengerszem hunyorog a világra. A lábaim nem tartanak tovább, és az apró kődarabkák jótékony közreműködésével csusszannak ki alólam. A gomolygó óriások a szürke minden árnyalatát kimosták magukból, és visszaváltoztak szelíd bárányokká. A Nap is visszakergette vackába az éjszakát, hogy sápadt ragyogásával, újra vakító fehérséggel takarjon el mindent.
Talán nem tudom, ki vagyok, de azt igen, hogy milyen.
Még a nappal császárának tündöklésén túl is látom, ahogy egy hegy fekete lovagként magasodik. Újra felegyenesedek, a szél az orromba sodorja izzadságom, vérem és a testemet borító sárréteg különös egyvelegét.
Igazán elképesztő parfüm.