Parricidium

Évszám
2012
Beküldő
Sineira
„Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani."

Megölöm apámat.

Megszabadítom anyámat a zaklatástól és folyamatos halálfélelemtől.

Megszabadítom magunkat részegroncs apám mindennapi látványától, szégyenétől.

Hogyan tegyem?

Félek.

Gyűlölöm őt.

Gyűlölöm gyávaságát, tehetetlenségét, az őt körülvevő mocskot. A mocskot, amelybe magam is beleragadok, ha nem teszek ellene semmit.

VALAMIT tennem kell.

Ölnöm kell. Apámat.

Nem egy szerencsétlen, öreg uzsorásasszonyt, kedves Raszkolnyikov, ugyan mi abban a nagyság? Anyádat ölted volna, az már VALAMI!

Igen, féreg volt az uzsorás, de nem volt hozzá közöd. Nem szeretted soha. Nem játszott veled gyermekkorodban, nem tanított sakkozni, nem adott soha olcsó kis csokit neked a nagykabátja zsebéből. Senkid volt.

Apám Valakim. Volt. Már nem akarom, hogy Bárkim is legyen. El akarom felejteni, el akarom veszíteni, el akarom tüntetni.

Gyorsan, tisztán, egyszerűen. Vér nélkül. Az ő vére, az én vérem is. Azt nem adom.

Mindent csak tökéletesen, komolyan és jól. Saját kezemmel.

 

Azám.

Apámban már nincs semmi komoly. Csak a leépülése.

Néhány napja felpüffedtek a lábai. Besárgult a szeme. Nem eszik.

Megfürdetem. Először látom mezítelen alsótestét. Undorodom. Szivaccsal lemosom.

Nyelek nagyokat.

 

Kórházba viszem.

Apám fogyatékos gyermek a kórházi ágyon. Értelmetlen félmondatokat motyog, kezével pohár után kutat, nem létező hajszálat vesz le rólam.

Megint nyelnem kell.

Mi ez?

Most, most jött el a pillanat? Merjem megölni őt?

Kezem spontán indul felé... borostás arcát lágyan simogatom, törölgetem.

Sosem mertem vele kedves, gyengéd lenni.

Elgyengültem. 

És megint nyelek.

 

Utolsó találkozásunkkor ő viaszsárgán, öltöny-nyakkendőben a koporsóban.

Felismerem.

Eltemetem.

 

Már nem nyelek, csak sírok.

Merek.