Messze innen, ott, ahol a föld felett mindig gomolyog a köd és még sincs soha ősz, és ahol minden úgy zsong az élettől, hogy remeg tőle a levegő, távol a világ zajától és minden kétségétől, élt egy madár. Ez a madár történetesen egy fülemüle volt, ezüstös-szürke tollú, aranybarna farkú énekesmadár. Az erdőben, ahol lakott sok barátja akadt és az állatok többsége szeretettel nézett rá, habár mindannyian tudták róla, mennyire hóbortos és felelőtlen fajta, meg persze azt is, hogy nem nagyon szabad neki ezekről a hibáiról beszélni, mert az efféle kritikát nehezen viselte, és igen könnyen le lehetett törni a kedvét, mert nagyon érzékeny és naiv volt. Az ő világában könnyű is volt annak lenni, mert egy olyan tökéletes közegben, ahol sem ármány, sem hazugság, sem érdek nem ütött tanyát, mindenki bízott a másikban és összetartott a többivel, nem igazán volt szükséges, hogy akár óvatos vagy bizalmatlan legyen akárki is.
Ez a csalogány esténként repült egy kört a rengetegben, de éjszakára mindig visszatért a maga fájára, egy öreg és terebélyes tölgyre. Ha úgy tartotta kedve, szívesen időzött a fa tetején, ahonnan be lehetett látni az egész pagonyt, meg a mögötte csendesen magasodó hegyeket, és ahol mindig olyan furcsán ismeretlen illatú szél fújt.
Egy ilyen este alkalmával a csalogány nagyon messze elcsatangolt. Olyan messze, hogy ha hátranézett a lombok zöld tengerén túlra, a hegyek meg a dombok, amik otthonról oly méltóságosnak és hatalmasnak hatottak, most eltűntek, belevesztek az alkonyat lila felhőibe.
- Nem lesz ez így jó - gondolta a fülemüle.- Nem érek haza sötétedés előtt. Nincs mit tenni, itt kell éjszakáznom.- Azzal két fürge szárnycsapással bevetette magát az ágak közé.
Odabent kékes félhomály fogadta. Az erdőnek ezen a részén öregebbek és göcsörtösebbek voltak a fák, a gallyak és az ágak kusza, groteszk végtagokként nyúltak egymás felé és gabalyodtak össze. Furcsa volt a csalogány szemének a gyér fény, meg a súlyos, párás levegő - hamar el is fáradt. Nehezére esett lélegezni, neki-nekirepült a fák törzsének, s azok úgy taszították el maguktól a törékeny kis testet, mintha azt mondanák: „Mit képzelsz te magadról? Idegeneken nem segítünk!"
Szegény kis madár már alig bírta szusszal, és hamarosan fel is adta volna ádáz küzdelmét a rengeteg ellen, ha nem pillantja meg a délibábként felcsillanó, hűvös víztükröt.
- Bizonyára valami tó lehet ott! - örvendezett magában a fülemüle. Összeszedte minden erejét és akkorákat csapott szárnyaival, amekkorákat csak tudott. Átsiklott a gallyak között, tolla hegyével meglegyintette az eres, kékeszöld leveleket, szemét mindvégig az ezüstös csillogáson tartva.
Ahogyan egyre közelebb és közelebb került célpontjához, észrevette, hogy amit ő tónak vélt, tulajdonképpen egy tiszta vizű, sebes kis patak, ami kék szalagként kanyarog a mohos kövek és tüskés bokrok között. A zugoly csendjébe szégyenlősen csobogott bele a víz minden cseppje, mintha ő is kiközösítettnek és magányosnak, nagyon magányosnak érezné magát az öreg erdőben.
A csalogány tett egy tétova kört a levegőben, aztán óvatosan leereszkedett a patakpart egyik nedves és csúszós, fekete kövére. Kis fejét vigyázva előrehajtotta és belekortyolt a kristálytiszta vízbe. A folyadék lassan szétáradt ereiben, és kellemes bizsergés futott végig rajta a nyakától a farktolla végéig.
- Ez biza' jól esett! - sóhajtott a fülemüle elégedetten. Megigazgatta a szárnyát, csapott vele kettőt, aztán újra a víztükör fölé hajolt.
- Igazán örülök, hogy segíthettem! - csendült egy ismeretlen hang. A kismadár riadtan visszahőkölt a víztől, és ugrott egyet hátra. Sietve körülnézett, de az erdőn és rajta kívül senkit sem látott. Vetett egy bizalmatlan pillantást a sötét zegzugok felé, aztán óvakodva visszatotyogott a fekete kőhöz és felugrott rá. Újra a patak fölé hajolt és legnagyobb meglepetésére egy másik csalogány nézett farkasszemet vele.
- Nahát! Errefelé is akad a fajtámból? Micsoda szerencse és milyen öröm! Kezdtem magam nagyon elveszettnek érezni erre tifelétek... itt minden olyan komor és öreg. Te szóltál hozzám az előbb? - kérdezte. A patak ott csobogott előtte, szinte nevetett a medrében, és a másik fülemüle így válaszolt:
- Én szóltam - felelte, hogy a hangjából hallatszott, mennyire derül valamin.
- Hiszen ez csodás! - ugrott egyet oldalra a csalogány, és a másik követte őt. - Megengeded, hogy itt töltsem az éjszakát, veled? Gondolom, errefelé laksz valamerre. Melyik fa a tiéd?
- Az összes, az összes itt a part mentén. Sokkal tartoznak nekem ezek a fák.
- Igazán?
- Igazán. Tulajdonképpen én tartom őket életben.
- Nocsak! Ez aztán a nemes cselekedet! És meghálálják?
- Nem mondhatnám. Inkább azt érzem, hogy soha nem fognak befogadni, mert túl fiatal vagyok hozzájuk. Ők nagyon, nagyon öregek, és régidők óta itt állnak, én meg alighogy csak ideköltöztem. Az állatok is kinéznek maguk közül, mert ők meg a fák pártját kell, hogy fogják. Ők itt a legbölcsebbek és ők védenek meg minket. Cserébe igazán elvárhatják tőlünk, hogy segítsünk nekik. Mégis jólesne, ha legalább valamiféle tiszteletet mutatnának felém. Nélkülem nem lennének, ahogyan én sem maradhatnék ilyen nélkülük.
- Drága barátom, ez valóban szomorú. Bántanak is?
- Megesik. Egyre közelebb és közelebb kúsznak hozzám a gyökerükkel, és folyton-folyvást bökdösnek. Nem valami kellemes érzés, főleg délután, a szieszta közben. A levelekről ne is beszéljünk. Nem győzöm letakarítani magamról őket. Mindig rám dobálják...
- Ne is folytasd. Talán itt kéne hagynod őket, nem gondolod? Igaz, hogy segítenek rajtad meg a többi állaton, de ilyen áron? Hogy megalázzanak és bemocskoljanak, semmibe vegyenek? Szégyenletes dolog, mondhatom és egyáltalán nem igazságos! Hát nem látják, hogy mennyi mindent megteszel értük?
- Úgy tűnik, nem. De ez mindig így van. Ha egyszer megbélyegeznek, nehéz levakarnod magadról a híredet. Én nem illek ide, mert hangos vagyok és fiatal, gyors és állandóan változó, olyan valaki, aki kimutatja, hogy képes szeretni és nem rest sutba dobni a büszkeségét mások érdekében. Ha büszke lennék, rég itt hagytam volna ezt az egész rengeteget, de hát tudom, hogy szükségük van rám... És félek is elszakadni tőlük.
- Félsz? Ugyan miért? Miért félsz elszakadni egy olyan közegtől, ahol nem szeretnek, nem becsülnek és ezek a fák, mint holmi Vének Tanácsa ítélkeznek feletted, holott te mindent megteszel értük?
- Nem tudom. De most már teljesen mindegy, mivel holnap elmegyek innen. Újdonságra vágyom, még ha félek is ezt bevallani magamnak.
- Nagyszerű! Ezt már szeretem! Biztos vagyok benne, hogy találsz magadnak olyan erdőt, ahol szívesen látnak. Sőt! Talán odaköltözhetnél hozzám! Micsoda ötlet! Sajnálom, hogy eddig nem jutott eszembe. Északra lakom innen, ott, ahol mindig ködbe burkolózik a föld, és még sincs sose ősz, egy olyan országban, ahol sem ármány, sem hazugság, sem érdek nem ütött tanyát, és ahol mindenki összetart. Élhetnél velem! Na, mit mondasz?
A másik fülemüle csillogó szemmel meredt vissza rá, de nem válaszolt. A patak tovább csobogott mellettük, most mégis, mintha elszomorodott volna és lelassult, merengve folydogált medrében.
- Nem lehet - válaszolta végül a csalogány. - Nekem meg van a magam útja, és nem rajtam áll, merre visz. Csak azt tudom, hogy valami óriási dolog vár a végén, tele meglepetésekkel és újdonsággal. Ezen a helyen olyan összetartás és erő uralkodik, amiről az itteni bölcsek álmodni se mernének, mert ahova én megyek, ott van az egész világ, és a legnagyobb élet, és ott találok én majd megnyugvást.
Csend állt be. A part menti fák nyögtek és sóhajtoztak, mintha azt mondanák:
„ Tudatlan bakfis, mit sem ért az élethez, majd megjárja, és akkor nem lesz ekkora a szája." A forrás kristálytiszta vize szomorúan hömpölygött tovább, felszínén ott táncolt a hajnal rózsaszín fénye. A csalogány hallgatott és újdonsült barátja is, meredten néztek egymásra, aztán egyszerre elfordultak a távoli horizont felé.
- Szépen beszélsz. Hallom a hangodból, hogy régóta oda vágysz és megérdemled, hogy el is juss erre a helyre. Tudom, hogy jól fogod érezni magad ott, legalábbis biztosan jobban, mint itt - sóhajtotta a csalogány és bánatosan csapott egyet a szárnyával. A másik ugyanígy tett.
- Sajnálom, hogy csak most ismertelek meg. Soha nem éreztem ilyen jól magam, mint az elmúlt pár órában. Igazán hálás vagyok neked.
- Ahogyan én is teneked. Be kell vallanom, hiányozni fogsz, mert úgy érzem, te megértesz engem és igaz barátom vagy. Ahol én élek, ott leginkább nevetnek rajtam, mert hóbortos vagyok, vagy csak csóválják a fejüket. Veled érzem magam a legjobban.
- Te is hiányozni fogsz nekem.
A nappal fényes sugárnyalábja megvillant a csalogány tollain, végigfutott a víztükrön és szikrázva hullott a patakba a fülemüle könnyeivel. A fák elhallgattak.
- A hajnal, amely új napot hoz, búcsúzást is tartogat. Ez mindig így lesz. Valamit, valamiért. Ez a világ rendje.
A csalogány könnycseppjei felduzzasztották a patakot, a víz a partot verte, a kis madár karmos lábát simogatta vigasztalóan.
- Nézz csak rám - kérte a társa. A fülemüle ráemelte szomorú szemeit, de könnyeitől homályos volt tekintete és barátja elmosódott, torz alakját látta csak.
- Nézz csak rám - ismételte. - Minden egyes értem hullajtott könnyedtől erősebb leszek. Látod, ez önzetlen dolog. És én soha nem fogom tudni meghálálni neked.
- Ne mondj ilyeneket! Találkozunk még! Ha kell, a világ végére elmegyek utánad! Engedd meg, hogy elkísérjelek! Én már nem akarok hazamenni, csak engedd meg, hogy veled menjek! - sírta a kis fülemüle.
- Nem lehet. Ha szeretsz, hazamész és nem felejtesz el soha. De nem jöhetsz velem, mert az én utam magányos, és ahova megyek, nincsen hely számodra.
- Hogy mondhatsz egyáltalán ilyet? És mégis, hova visz ez az út? Hova kell menned?
- Nem tudom pontosan. Engem a végtelen vár.
- A végtelen?
- Igen. És nemsokára indulnom kell. Ideje búcsúznunk. Isten áldjon, drága barátom! - A kis fülemüle meghökkenten kapta fel a fejét. Ámulva nézett társára, aztán hirtelen elöntötte a méreg, forrón és megállíthatatlanul és ő rikácsolva így felelt:
- Isten áldjon! Áldjon, vagy büntessen-e, hogy így itt hagysz! Várjon csak téged a végtelen, repülj hozzá, ne hagyd cserben! - kiáltotta a csalogány keserűen. A patak egyre gyorsabban csobogott. Az erdő némaságában halk neszként visszhangzott a fülemüle elfúló zokogása.
- Nagyon szeretlek - törte meg végül a csendet szomorú hangon a másik madár.
A nap most már aranylóan verődött vissza a fényes levelekről, a víztükörről meg a fülemüle tolláról és könnyeiről. Reggel volt.
- Én is szeretlek téged - sóhajtotta a csalogány.
- Menj most el és én is indulok. Mindent köszönök.
- Vigyázz magadra.
- És te is. Fényesen ragyogjanak Rád a csillagok, bármerre is jársz. Isten Veled!
- Isten Veled, barátom! - Azzal a kis csalogány ellökte magát a fekete kőről, felcsapott a magasba, kis szárnyaival fürgén kikerülte az ágak-bogak kusza rengetegét, és kisvártatva már újra a lombkoronák zöld tengere felett repült, egyre közelebb és közelebb az otthonához. A hegyek és dombok megnőttek, visszanyerték méltóságukat, a nap már magasan járt, és végül a kis madár megpillantotta a nagy tölgyfát, azt, amelyiken lakott. Körözve leszállt a tetejére és fáradtan leült az egyik ágra. Kipihente magát, megebédelt, aztán körberepülte az erdőt, meglátogatta a többi állatot. De hiába köszönt be az összes barátjához, minden állathoz a pagonyban, este olyan üresen és magányosan tért nyugovóra, hogy másnap reggel felkelni se volt kedve.
Sokáig sírt a csalogány a barátja után. Aztán idővel enyhült a fájdalom és az öreg erdőben töltött éjszaka szép emlékké halványult, habár nem telt el olyan nap, hogy a fülemüle ne töprengett volna el azon, vajon hol járhat most legjobb barátja. Évek múltával aztán, mikor már öreg és bölcs madár volt, elhatározta, hogy felkerekedik és - annak kérése ellenére - megkeresi a másik fülemülét. Korára való tekintettel ez igen merész vállalkozás volt, de az erdő lakóinak sopánkodása és zsörtölődése ellenére ő mégis útra kelt, éppen 60 évvel a jelentős éjszaka után.
Hosszú napokon, heteken és hónapokon át repült, egyre távolabb és távolabb az erdőtől, mindig nyugatnak és előre. Megállni csak nagyon ritkán állt meg, inni meg enni, esetleg aludni pár órácskát. Kimerítette és elgyötörte a kutatás, és az sem segített rajta, hogy akárhol érdeklődött iránta, sehol nem találkoztak még hajszálra ugyanolyan fülemülével, mint ő, sőt, volt, ahol ő volt az első ilyen madár, akit láttak a környéken.
A remény azonban nem hagyta csüggedni, és ő minden egyes szárnycsapásával távolodott az otthonától, míg végül egy kikötővárosba érkezett. A fehér, kékzsalus házak között macskaköves utcák futottak, azokon túl pedig ott terpeszkedett a maga soha véget nem érő mivoltában az óceán.
- Na, ilyet még úgyse láttam - örvendezett a madár, hogy legalább ennyi értelme volt felkerekednie. Sebes szárnycsapásokkal kikerült egy épületcsoportot, majd a mólóhoz érve letelepedett a korhadt facölöpök egyikére.
A levegő sós áramlata végigfutott a víz felszínén, apró fodrokat hagyva maga után, aztán a móló deszkái közé kúszott be, és a deszkák recsegtek, nyögtek keservesen, mintha fájt volna nekik megtartani a parányi madártestet.
A csalogány élvezettel szemlélte a végtelent elvágó, alkonyba nyúló horizontot, az előtte elterülő, néma óceánt és arra gondolt, milyen jó lenne megkeresni azt a helyet, ahol a végtelen maga is véget ér. Jól esett neki pihenni, csak ülni és figyelni, ahogy a nap egyre lejjebb csúszik a távolban és jól esett neki a sós levegő meg a csend.
- De szép is volna itt meghalni! - sóhajtotta a csalogány és csapott kettőt a szárnyával. Az óceán vize loccsanva ütközött a móló cölöpjeinek és nevetve vetette magát vissza a kék mélységbe. A szél vele nevetett és a csalogány is mosolygott. Nyugalom, végtelen és békés, csöndes és nehéz, mint maga az óceán.
- Szép bizony, ahogyan szép itt élni is, szép itt megszületni és elmúlni, találkozni és búcsúzni is. - A csalogány felrebbent a mólóról és csodálkozva kereste az ismerős hang forrását.
- Nem hiszek a fülemnek! - ámuldozott. - Igazán te lennél az, drága barátom? Igazán megtaláltalak volna?
- Egészen úgy tűnik - hallatszott a válasz a víz felől.
- Mutasd, merre vagy, hadd öleljelek meg! - örvendezett tovább a kismadár.
- Gyere hát, gyere a víz felé, ülj csak vissza a mólóra! - biztatta tovább a hang. A csalogány szaporán visszaröppent a cölöpökhöz, és ahogy letelepedett a korhadt fadarab tetejére, és a víz fölé hajolt, újra szembetalálta magát a másik pacsirtával.
- Csakugyan, csakugyan te vagy az! Hogy én mennyit kerestelek, mennyit kutattalak és végül megtaláltalak! Micsoda öröm és megkönnyebbülés!
- És nekem is! Boldog vagyok, hogy újra láthatlak!
A két madár széttárta szárnyait és vígan a magasba szökkent, úgy beszélgettek tovább, a levegőben csapkodva.
- Milyen rég is volt, mikor utoljára láttalak! Több mint hatvan éve!
- Bizony, pontosan hatvan éve, hat hónapja és hat napja, hogy betévedtél hozzám az öreg erdőbe. Elrepült az idő, feletted is, felettem is.
- Nem tagadhatom - sóhajtotta a csalogány végigtekintve megfakult tollain, vézna kis lábain, majd így szólt:
- És érzem is, tudom is jól, hogy nekem...
- Hogy neked?
- Hogy nekem lejár lassan a küldetésem ezen a földön. Egészen furcsa... mondhatni nagyon is, de fáradtnak érzem magam. Te nem?
A másik madár eltűnődve csapkodott szárnyával a nyárszagú levegőben.
- Nem is tudom. Nem érzem magam fáradtabbnak, sokkal inkább bölcsebbnek és nyugodtabbnak, mint voltam. Mintha ez alatt a pár év alatt megnőttem volna, kiteljesedtem, mert még annyi tennivalóm van. Az én misszióm tart még.
- Érdekes - hümmögött a csalogány. - Hát, ebből is látszik, hogy akármennyire is hasonlítunk egymásra, valamiben csak különbözünk.
- Így igaz.
A két madár némán fürkészte a másikat, még mindig a levegőben csapdosva. Időközben beesteledett, a nap eltűnt az óceán háta mögött, és leszállt a csillagos éjszaka, megnyújtva minden árnyat és elnyomva a nappal zajait. A hold hideg fénye megcsillant a víztükrön, végigszaladt a hullámokon és elidőzött az öreg csalogány fáradó testén.
- Sajnálom, hogy csak így, ilyen elgyötörten és megtörten találtam rád. Sok mindent el akartam még mondani neked. Sok mindent akartam kérdezni is - sóhajtotta. Az óceán vize szomorúan loccsant neki újra meg újra a móló cölöpjeinek. A szél elcsendesedett.
- Talán pont így kell, hogy vége legyen - szólt a másik csalogány. - Így, hogy még kérdezhetsz tőlem néhányat, s hogy aztán elbúcsúzunk. Magad mondtad, hogy szép lehet itt meghalni.
A kismadár szíve nagyot dobbant.
- Igazad van. Igazad van, kérdezek is. Mondd meg nekem, létezik-e a feltétel nélküli szeretet!
- Hogy létezik-e? Na, látod, ez az amiben biztos vagyok.
- Vannak-e angyalok a Földön?
- Hiszen te is az vagy.
- Láttál-e már valaha önzetlen jóságot?
- Itt csapdos felettem
- Hiszel-e a lélekben?
- Buta kérdés.
- És a reményben?
- Muszáj hinnem.
- Szeretsz-e engem?
Csend állt be. Az óceán, ha lehet, még búsabban zúgott, az ég is elborult és a csillagok elhomályosultak. A kis csalogány szíve újra megdobbant.
- Szeretlek téged - hangzott a halk felelet. - Szeretlek téged mindennél jobban, mert a szemedben ott vagyok én és te ott vagy az én tükrömben, és mert megkerestél engem. Mert ha rád nézek, magamat látom, és ha rám nézel, magadat látod.
A pacsirta könnye szikrázva hullott az óceán vizébe.
- Akkor hát, nem hiába jöttem ide - szipogta, és magasabbra tornászta magát a levegőben. Egyre nehezebbre esett neki levegőt venni, mindinkább kimerült és elfáradt, hogy szinte szédült az erőfeszítésbe. Harmadszorra is nagyot dobbant a szíve.
- Egyáltalán nem.
A part homokját elárasztotta egy kicsapó hullám, és az óceán szomorúan zúgott tovább.
- Emlékezni fogsz rám, ugye, megígéred? - suttogta a csalogány elcsukló hangon.
- Megígérem.
A pacsirta egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, minden egyes szárnycsapással. A hold elbújt egy kósza felhő mögé.
- Elkísérsz-e, ha megkérlek rá? - A kismadár könnye záporozva hullott az éjfekete mélységbe. Szíve negyedszerre dobbant.
- Elkísérlek.
Az ég elsötétült, és nem volt más világosság az égen, csak a csalogány két, könnytől csillogó szeme, meg az óceán vizének tükre.
- Akkor hát - mosolygott szomorúan a pacsirta - ideje indulnom.
- Én is úgy hiszem.
- Isten áldjon, ha nem látnálak többet.
- Látni fogsz.
- Csakugyan? Hát akkor, a mihamarabbi viszont látásra, drága barátom. Fényesen ragyogjanak Rád a csillagok! Ég áldjon... - És a csalogány szíve utoljára dobbant meg, és azután elhagyta őt az élet, lelkével együtt messze szállt.
Csobbanva érkezett barátja karjaiba, az óceánéba, melyben ott kavargott a kis patak minden vize, a patakénak, melyben a maga arcát látta, és aki magát látta az ő szemében.
Ha tudott volna, sírt volna a patak. De nem tudott, így hát csak szomorúan locsolta tovább a part fövenyét, a móló cölöpjeit, hátán ott ringatva a madár csöppnyi testét.
- Szép-e itt meghalni, te drága lélek, most már tudod te is. - sóhajtotta a patak és megsimogatta a csalogány szárnyát. - Szép-e, hogy nem repülsz már soha többé? Szép-e, hogy nem hiszel már soha többé csalogánynak engem is... Szép-e, hogy nem látom többet magamat a te két szemedben... Szép... Bizonyára szép.
Azzal fogta a fülemüle testét, és útra kélt vele. Vitte a hátán, egyre messzebb és messzebb a parttól, míg végül eltűnt a horizonton, és nem tudta senki már, hogy volt ott valaha is egy kismadár, aki a tükörképét látta a barátja arcában és aki úgy halt meg, hogy a barátja ringatta. És nem volt senki, aki tudta volna, mit jelent az, hogy feltétel nélkül. Csak a patak meg a fülemüle.