Péter és a két brektebó

Évszám
2015
Beküldő
Zakar Perecke

Két kócos brektebó közeledett a perenderendával felszórt bekötőúton. Az egyik hátratett kezekkel, elgondolkodva, az út menti, virágba borult fák látványába feledkezve meg-megállt. A másik, láthatóan bosszúsan társa örökös lemaradása miatt, kénytelen kelletlen torpant meg, hogy bevárja őt. Ilyenkor felpillantott ő is, követve a másik tekintetét, de nem talált nézésének kapaszkodót, így csak megrázta mind a két fejét, és türelmetlenül várt. A bámészkodó, talán férfi, de ezt a brektebóknál nem könnyű így ránézésre megállapítani, meg aztán nem is biztos, hogy ez a besorolás ugyanazt vagy hasonlót jelent mint az embereknél, tehát talán nem is érdekes, hogy férfi volt-e az illető, sokkal fontosabb, hogy elgondolkodva, elmerengve sétált, és nem rohanva, szóval miközben feltűnően mit sem törődve izgága társával, ismét megállt az egyik hófehér, hatalmas virággyertyáival büszkén az ég felé nyíló gesztenyefa alatt, két középső kezével vakargatni kezdte állait, az egyik - talán szintén leginkább kéznek nevezhető - nyúlványával pedig kócos hajába túrt, mint aki egy odakoppant gesztenyét vagy virágszirmot akar kiseperni belőle.

- Édes drága bogaram, mi ez a zagyvaság? - kérdezte Pétertől az anyja, amikor a fiú tabletjét megtalálva az asztalon, végigolvasta a rövid szöveget.

- Anya! Tedd le! Ezt irodalomra viszem..

- Irodalomra? Dehát ennek semmi értelme! Mi ez a marhaság? - kérdezte újra, és rosszalló fejcsóválással letette a kütyüt. Kivonult a konyhába, hogy elmerengjen a modern tanítási eszközök és a fiatal tanerők alkalmatlanságán.

Péter pedig visszahuppant a fotelbe, ölébe kapta a tabletet, és folytatta az írást.

Az orgonamaki félve kukucskált ki a park sarkán álló bokorból. Valahonnan homokbuborékokat hozott a szél, szétpukkanásukkor a nap szivárványosan szóródott szét és rakódott le apró szivárványszemekként a lila virágokra. A távolban oroszláncitera szólt, talán egy karamanduszból, de az is lehet, hogy maga Zakar Perecke játszott a napsütéses délelőttön.

Péter elakadt. Átolvasta az egész szöveget, aztán dühösen megnyomta a törlés gombot. Igaza van anyának. Ennek tényleg nincs semmi értelme. Pedig a suliban olyan jó volt, olyan vicces volt ilyen fura szavakkal játszani, értelmet keresni nekik, új, mások által még sosem használt szavakat kitalálni... Igen, alkotóvá váltak. Létrehoztak szavakat, s ezáltal fogalmakat. Világokat teremtettek.

Nem akarta elengedni.

Megkereste a visszaállítás funkciót, és visszatöltötte a dokumentumot.

Ismét átolvasta, és látta maga előtt a sokkezű brektebókat, amint azon az utcácskán sétálnak, amin ő nap mint nap iskolába járt. A sarkon álló orgonabokorból igen, ott kukucskál a maki, hétujjú kezecskéjével kapaszkodva az ágakba, hatalmas szemeivel kiváncsian bámulva a falut. És az oroszláncitera hangja! Az valami fenséges. Nem, nem törli ki. Ez az ő világa. Ezért a világért ő a felelős. Ha kitörli, megszűnnek létezni valamennyien.

Anya értetlenül kukucskált ki a nappaliba, ahol Péter még mindig írt. Látta jól, hogy nem idétlen játékokkal játszik azon a vacakon, hanem olvas és ír. Elgondolkodva, elmélyülten. Ahogy még nem látta őt ilyesmivel foglalkozni sohasem.

Ő maga is leült, hogy megnézze a leveleit, kicsit körbenézzen a világban laptopja bizonságos védőpajzsa mögé bújva.

A tanárnő írt neki. Gyorsan megnyitotta a levelet. Hosszú írás volt, olyan hosszú, amilyet utoljára akkor kapott drága fiacskája pedagógusaitól a korábbi iskolájukban, amikor szépen és nagyon udvariasan tájékoztatták őt arról, hogy a fia teljesen alkalmatlan mindenre, ami a tanulással kapcsolatos, és jó lenne, ha elgondolkodna azon, hogy hogyan is lesz tovább, mert ők bizony nem tudnak vele mit kezdeni.

Kicsit félve kezdett bele a levélbe. Aztán először kételkedve, majd mosolyogva olvasott. Végül hátradőlt, és csak bámult maga elé.

- Mit csinálsz, anya? - kérdezte váratlanul Péter, egy pohár tejjel a kezében.

- Semmit, csak... Mi volt ma a suliban? - fordult a fiához. - Mit csináltatok magyaron?

- Ó, anya, szuper volt. Csináltunk egy halom új szót! Aztán kitaláltuk mit jelenthetnek, és aztán... - és csak mondta és mondta. Anya pedig azon merengett közben, hogy mikor hallotta Pétert így mesélni valamiről, ami a suliban történt. Hogy hallotta-e egyáltalán valaha ennyit és ilyen lelkesen mesélni.

Másnap Péter azzal állított haza, hogy fel kell robognia a könyvtárba, mert a tanárnő ajánlott neki egy könyvet, és talán a könyvtárban megvan... Az elszáguldó gyerek láttán az anyja arra gondolt, hogy vajon Péter tudja-e egyáltalán hol van a könyvtár.

De aztán kiderült, hogy naná, vagy ha korábban nem tudta is, ma már van olyan, hogy guglitérkép, ami mindent megtalál. Így végül hatalmi szóval kellett lekapcsoltatni a kislámpát valamikor késő este, és kivenni a gyerek kezéből a könyvet.

- Mi van? Már megint nyomkodja azt a vacakot? - kérdezte a férje, amikor kijött Péter szobájából, és összefutottak a fürdőszobában.

- Nem. Olvas.

- Mit csinál? - állt meg férje döbbenten a fogmosás közben, csak úgy potyogott szájából a habos lé.

- Olvas. Könyvet. De elvettem tőle - nevette el magát, és újra hinni kezdett a világban, mert kiderült, hogy vannak még olyanok, akik nem csak megmondják, hogy másoknak mit kéne csinálniuk és hogyan kéne élniük, hanem nekilátnak, és tesznek, s ezzel hegyeket tudnak elmozdítani., még akkor is, ha a jutalom csak annyi, hogy egy kamaszfiú olvasni kezd, felfedezi magában az írás és az olvasás örömét, építve ezzel önmagát és a világot.

A brektebókét és a miénket.