Péter és a két brektebó

Zakar Perecke, 2015, május 15 - 12:02

Két kócos brektebó közeledett a perenderendával felszórt bekötőúton. Az egyik hátratett kezekkel, elgondolkodva, az út menti, virágba borult fák látványába feledkezve meg-megállt. A másik, láthatóan bosszúsan társa örökös lemaradása miatt, kénytelen kelletlen torpant meg, hogy bevárja őt. Ilyenkor felpillantott ő is, követve a másik tekintetét, de nem talált nézésének kapaszkodót, így csak megrázta mind a két fejét, és türelmetlenül várt. A bámészkodó, talán férfi, de ezt a brektebóknál nem könnyű így ránézésre megállapítani, meg aztán nem is biztos, hogy ez a besorolás ugyanazt vagy hasonlót jelent mint az embereknél, tehát talán nem is érdekes, hogy férfi volt-e az illető, sokkal fontosabb, hogy elgondolkodva, elmerengve sétált, és nem rohanva, szóval miközben feltűnően mit sem törődve izgága társával, ismét megállt az egyik hófehér, hatalmas virággyertyáival büszkén az ég felé nyíló gesztenyefa alatt, két középső kezével vakargatni kezdte állait, az egyik - talán szintén leginkább kéznek nevezhető - nyúlványával pedig kócos hajába túrt, mint aki egy odakoppant gesztenyét vagy virágszirmot akar kiseperni belőle.

- Édes drága bogaram, mi ez a zagyvaság? - kérdezte Pétertől az anyja, amikor a fiú tabletjét megtalálva az asztalon, végigolvasta a rövid szöveget.

- Anya! Tedd le! Ezt irodalomra viszem..

- Irodalomra? Dehát ennek semmi értelme! Mi ez a marhaság? - kérdezte újra, és rosszalló fejcsóválással letette a kütyüt. Kivonult a konyhába, hogy elmerengjen a modern tanítási eszközök és a fiatal tanerők alkalmatlanságán.

Péter pedig visszahuppant a fotelbe, ölébe kapta a tabletet, és folytatta az írást.

Az orgonamaki félve kukucskált ki a park sarkán álló bokorból. Valahonnan homokbuborékokat hozott a szél, szétpukkanásukkor a nap szivárványosan szóródott szét és rakódott le apró szivárványszemekként a lila virágokra. A távolban oroszláncitera szólt, talán egy karamanduszból, de az is lehet, hogy maga Zakar Perecke játszott a napsütéses délelőttön.

Péter elakadt. Átolvasta az egész szöveget, aztán dühösen megnyomta a törlés gombot. Igaza van anyának. Ennek tényleg nincs semmi értelme. Pedig a suliban olyan jó volt, olyan vicces volt ilyen fura szavakkal játszani, értelmet keresni nekik, új, mások által még sosem használt szavakat kitalálni... Igen, alkotóvá váltak. Létrehoztak szavakat, s ezáltal fogalmakat. Világokat teremtettek.

Nem akarta elengedni.

Megkereste a visszaállítás funkciót, és visszatöltötte a dokumentumot.

Ismét átolvasta, és látta maga előtt a sokkezű brektebókat, amint azon az utcácskán sétálnak, amin ő nap mint nap iskolába járt. A sarkon álló orgonabokorból igen, ott kukucskál a maki, hétujjú kezecskéjével kapaszkodva az ágakba, hatalmas szemeivel kiváncsian bámulva a falut. És az oroszláncitera hangja! Az valami fenséges. Nem, nem törli ki. Ez az ő világa. Ezért a világért ő a felelős. Ha kitörli, megszűnnek létezni valamennyien.

Anya értetlenül kukucskált ki a nappaliba, ahol Péter még mindig írt. Látta jól, hogy nem idétlen játékokkal játszik azon a vacakon, hanem olvas és ír. Elgondolkodva, elmélyülten. Ahogy még nem látta őt ilyesmivel foglalkozni sohasem.

Ő maga is leült, hogy megnézze a leveleit, kicsit körbenézzen a világban laptopja bizonságos védőpajzsa mögé bújva.

A tanárnő írt neki. Gyorsan megnyitotta a levelet. Hosszú írás volt, olyan hosszú, amilyet utoljára akkor kapott drága fiacskája pedagógusaitól a korábbi iskolájukban, amikor szépen és nagyon udvariasan tájékoztatták őt arról, hogy a fia teljesen alkalmatlan mindenre, ami a tanulással kapcsolatos, és jó lenne, ha elgondolkodna azon, hogy hogyan is lesz tovább, mert ők bizony nem tudnak vele mit kezdeni.

Kicsit félve kezdett bele a levélbe. Aztán először kételkedve, majd mosolyogva olvasott. Végül hátradőlt, és csak bámult maga elé.

- Mit csinálsz, anya? - kérdezte váratlanul Péter, egy pohár tejjel a kezében.

- Semmit, csak... Mi volt ma a suliban? - fordult a fiához. - Mit csináltatok magyaron?

- Ó, anya, szuper volt. Csináltunk egy halom új szót! Aztán kitaláltuk mit jelenthetnek, és aztán... - és csak mondta és mondta. Anya pedig azon merengett közben, hogy mikor hallotta Pétert így mesélni valamiről, ami a suliban történt. Hogy hallotta-e egyáltalán valaha ennyit és ilyen lelkesen mesélni.

Másnap Péter azzal állított haza, hogy fel kell robognia a könyvtárba, mert a tanárnő ajánlott neki egy könyvet, és talán a könyvtárban megvan... Az elszáguldó gyerek láttán az anyja arra gondolt, hogy vajon Péter tudja-e egyáltalán hol van a könyvtár.

De aztán kiderült, hogy naná, vagy ha korábban nem tudta is, ma már van olyan, hogy guglitérkép, ami mindent megtalál. Így végül hatalmi szóval kellett lekapcsoltatni a kislámpát valamikor késő este, és kivenni a gyerek kezéből a könyvet.

- Mi van? Már megint nyomkodja azt a vacakot? - kérdezte a férje, amikor kijött Péter szobájából, és összefutottak a fürdőszobában.

- Nem. Olvas.

- Mit csinál? - állt meg férje döbbenten a fogmosás közben, csak úgy potyogott szájából a habos lé.

- Olvas. Könyvet. De elvettem tőle - nevette el magát, és újra hinni kezdett a világban, mert kiderült, hogy vannak még olyanok, akik nem csak megmondják, hogy másoknak mit kéne csinálniuk és hogyan kéne élniük, hanem nekilátnak, és tesznek, s ezzel hegyeket tudnak elmozdítani., még akkor is, ha a jutalom csak annyi, hogy egy kamaszfiú olvasni kezd, felfedezi magában az írás és az olvasás örömét, építve ezzel önmagát és a világot.

A brektebókét és a miénket.

 

Az írás hossza kb. 4 ezer karakter

Gratuláció

Kedves Zakar Perecke!

Szívből gratulálok a megérdemelt díjakhoz!

Kuksi

Menta lájk

Kedves Zakar Perecke!

A brektebók világában tán a menta lájk egy amolyan zöld színű és kissé mentolos ízesítésű hűsítőital, emitt az arckönyves bugyrokban járatosabbak viszont nyilván inkább arra asszociálnak a fenti kifejezés láttán, hogy elgépelés történt, kimaradt egy spácium, és ez a hozzászólás azt igyekszik hírül adni Facebook zsargonban, hogy egy bizonyos helyen a „Tetszik” gomb megnyomása megtörtént.

Persze megeshet, hogy a brektebók órája nagyjából szinkronban jár a miénkkel, és akkor ezen a korai órán ők valószínűleg még édesen alszanak, mivel azonban számukra amúgy sincs semmi jelentősége egy emilyen közönségszavazásnak, így hát álmukban a két szájuk négy sarka bizton nem is hajlik mosolyra, már csak azért sem, mert mint tudjuk, ők ezt az érzést nem is így, hanem fülecskéjük apró rezegtetésével jelzik...

Ettől függetlenül itt az idő: Az imént a történet iránti elismerésem egy jól megérdemelt közönségszavazási voks formájában is kifejezésre juttattam.

Ment a like! :-)

Kuksi 

tehetség

Szép történet arról, milyen is, amikor valaki felfedezi az alkotás örömét. Az első saját írásmű kapcsán a környezet tipikus reakcióját is láthatjuk (marhaság), még szerencse, hogy a szerző belső vívódása során az alkotáshoz való hűség erősebbnek bizonyult, mint a külső vélemény romboló hatása. Reméljük, Péter kitart a döntése mellett, mert ezzel a fantáziával ő lehet a következő Tolkien, ha így folytatja.

Gratulálok az írásodhoz!

Fantáziaország

Kedves Kuksi,

köszönöm minden sorodat, és külön köszönöm, hogy megszeretted a brektebókat. Elmondom majd nekik Mosolygás 

Én is remélem, hogy a merevlemezről papírra, a papíron keresztül pedig mások fantáziájába is bekúsznak majd a kócosok.

ZP 

 

Köszönöm

Kedves Szublimáció!

Büszke vagyok arra, hogy mindkét írásom itt van a huszonötben.

A tetszikelés viszonylagos, én sem teszem, mert inkább odaírom, hogy tetszett és köszönöm. És épp azért a szerzői név, hogy ne az én kedves ismerőseim legyenek itt a pályázaton a kritikusaim Mosolygás. De mivel gyarló az ember, persze én is megnézem, hogy "mennyi a kedvelésem", és elgondolkodom, hogy így ismeretlenül, miért pont a fakír vagy/és a brektebók tetszettek valakinek, és rögtön két meg három embernek! És ez jó érzés, köszönöm nekik.

A hegyek pedig már csak olyanok, hogy nehezen mozdíthatók, de ha mozdulnak, akkor ...

 

 

Gratuláció

Kedves Zakar Perecke!

Nálam ez az írás 10/10-es.
Az indítással sikerült megragadni a figyelmem, kíváncsi lettem a brektebók jól felvázolt világára és hogy miféle kalandokba bonyolódnak majd a kócosok. Mire észbe kaptam már Péternek szurkoltam, tetszett a fantázia kihangsúlyozása, hiszen meglátásom szerint forradalmian új dolgokat létrehozni, jobb világot építeni csak az tud, aki a jelenlegi állapoton képes túllátni, valami mást, többet bele tud képzelni, észreveszi a lehetőséget...
A mondanivaló, a tanulság jó értelemben egyszerűen, az olvasó számára érthetően van megfogalmazva.
Az érdeklődésem mindvégig megmaradt, nem volt egyetlen rész sem ahol lankadt volna. Amikor az írás végére értem, azon kaptam magam, hogy reménykedem, a kékkel szedett rész csupán ki lett másolva egy a merevlemezen tárolt, teljes mértékben elkészült hosszabb alkotásból, melyet egyszer tán szerencsém lesz elolvasni.

Sok mindent megtaláltam benne, amitől én kedvelni tudok egy történetet.

 

Gratulálok és további sok sikert kívánok neked!

Üdvözlettel: Kuksi

Tetszik


Tetszik, hogy a két történeted körül nincs (szervezett) tetszikelőhad. Bár a másik írásodra érkezett már két tetszik jelzés - talán a két kócos brektebótól.
Én nem tudok tetszikelni - mert (elvből) nem vagyok facebook-os -, és nem is szeretnék olyan gombot nyomkodni. Csak ezúton jelezni, hogy nem is a két rendkívül üdítő történeted minél jobb helyezéséért drukkolok, hanem hogy sikerüljön elmozdítanod azokat a bizonyos hegyeket, melyek félreállnak az útból (vagy helyükre állnak), ha szerzésvágy, erőlködés, önérvényesítő küzdelem helyett teljes önátadással találkoznak.
Ami az igazi, tiszta, valóban művészi alkotások megszületéséhez is elengedhetetlenül szükséges - s bíztató jeleit vélem Nálad felfedezni.

:)


Talán épp most gyönyörít új történetet cseppkőplejbászával a homoksivítók kalandjairól,
1001 csöppben.

Jó étvágyat

Remélem arra járt ma a két kócos brektebó, és kellemes kis közös ebéd kerekedett velük hármasban.

Zakar Perecke azonban - bizton állíthatom -, hogy Cikórfaapátiban fogyasztotta el ma délben kalóztöpörtyűből és cikkcakklekvárból álló lakomáját. 

Derű a borongós napon


Bájos kis történet!
Hiába no, most már elkísér ebédelni a két kócos brektebó.
Vagy maga Zakar Perecke?