Évszám
2012
Beküldő
Szvetlana
„9. A szabadság az egyén tudatosságára épül, önmaga és a világ megismerésének képességére. Ha az ember nem ismeri önmagát és a világot, önnön szabadságát korlátozza.”
Bús - prológus
Beléptem egy térbe.
Légüres volt,
Lassan már megfulladok.
A szokásos délutáni rendrakás. A tévéből egy el-elcsukló női hang szól. (Térülök-fordulok.)
…a híres reklámiroda megszűnéséről…A mai Világkép vendége Dr. Nagy Elek…
- Üdvözlöm a stud… Mit gondol a…
Most a tévé állványt takarítom. Szörnyű ez a rengeteg porszem. De hát bekúsznak és megpihennek.<--break->
Ahogy látom élőben megy a sugárzás…
- Nos, az elsődleges szempont a fogyasztók kielégítése. Nem feledkezhetünk meg ennek fontosságáról. Köztudott, hogy az információáramlásnak milyen nagy szerepe van. Megfelelő reklám nélkül miként vezethetnénk rá a vásárlókat a számukra megfelelő term…
Noh, tévé ki! Délután 16:07. Épp ideje sétára indulnom. Ilyen napsütésben a fák együtt énekelnek a madarakkal koszos kis dohányszagú városunkban. Merthogy valóban az. Az ember azt hihetné, a járdákat sok apró csikkből készítették.
Reklámok… Reklámok… Elvakítanak engem is. Ha a 42”-es plazma tévé helyett (amire évekig gyűjtöttem) mondjuk kisebbet vettem volna… Egyébként sem nézem, de hát az ismerőseim szerint is egészen jól mutat a nappalimban. Csak egy dísz, bár ők előszeretettel ülnek le elé egy kiadós beszélgetés helyett. Talán nem is kéne ott lennie. Elajándékozhatnám, de olyan jól néz ki…Van ennek jelentősége azon kívül, hogy az aktuális vendégeim élvezik helyettem? - Mellettem embertömegek száguldoznak. .. Ez az egész műanyagvilág, melynek fontos és hasznos tagjai most a bábuk szemét nézik. Én is megállok egy előtt. Tekintetem megtörik a kirakaton. - „Óh, na szia! Hiszen te nem is vagy átlátszó!"- mondom halkan. Kicsit elszédülök…
¤
Beléptem egy térbe,
Zavaros volt,
Sárban úszok.
¤
- Szia!- köszön rám egy régen látott ismerős arc.
- Ssziia!- mondom kicsit zavarodottan, ahogy meglátom arcát a kirakatüvegen. Jesszus, remélem nem hallotta, amit mondtam. Még a végén azt hiszi, valami bajom van… Megfordulok.
- És te? Merre, merre?- kérdezi.
- Csak a szokásos séta.
- Azt mondták a tv-ben, hogy esni fog. Nézd! Ott már gyülekeznek a felhők. - és az égre mutat.
- Kell is, az eső tisztára mos. Látod ezt a rengeteg port?
- Aham. Lenne kedved egy kávét meginni?
- Persze. Rendben!- bólogatok.
Így hát utunk egy kávéházba vezetett, amit régen, még a gimnazista éveink alatt sokat látogattunk. Kikérjük a nosztalgia-szokásosat.
- És van valakid?- kérdezi izgatottan.
- Valamiért mindenkinek ez az első kérdése. Nincsen. De mivel téged úgy ismerlek, mint egy örök nyughatatlant… Hát gondolom neked igen. Mesélj csak!
- Valóban. Megint alakul valami. Ne haragudj, de fél óra múlva fel kell hívnom őt. Megígértem.
És mondja… Mondja… Mondja… - közben esőcseppek peregnek az ablakon. - Miről is? Nos, versbe szedve így hangzana:
Beszéljünk róla…
Szemedben gondok hosszú sora.
Hogy megcsaltak? És a bizonyítékok?
Értem, csak nem értek egyet.
Aham, hogy a srác a küszöböd előtt végezte.
De miért dobtad ki az éjjel kellős közepén?
Jah, hogy reggel még mást kefélt?
Értem, csak nem értek egyet.
Te láttad ezt a helyzetet?
Jah, hogy az ismerőseid mondták és az egyik férfi még biztosított is, hogy örök barát?
És a párod? Vagy már csak (hogy volt) sajnálod?
Értem, csak nem értek egyet.
Áh, szóval vele erről nem beszéltetek.
Hogy szomorú voltál és a másiknál aludtál?
Hogy, mi? Rendes volt és vett egy rakat piát?
Értem, csak nem értek egyet.
Hm… És az ágyában voltál?
Jah, az neked más volt és szerelmes vagy, mert ő nem mellékesen egy igaz barát?
Nem hívott fel azóta? Biztosan érte valami baj?
Értem, csak nem értek egyet.
Nem sajnálod az előző párod, mert szemét volt veled.
Nem gondolod, hogy ezt csak valaki elhitette veled?
Értem, csak nem értek egyet.
Hogy ki van kapcsolva a telefon…Hogy várjál, mert most kicseng?
Jah, hogy lihegnek benne? Biztosan futni mentek nem?
Hogy kinyomta? Őt meg megnyomta…
Hát mondom… Értelek, csak már eddig sem értettem egyet.
Most biztosan csalódott vagy én meg a pszichológusod.
És most a másikat szidod.
Azt hiszem, én most hazamegyek, mert
Értelek, csak nem értek egyet.
…Jesszus milyen ember vagyok! Szomorú. Hogy gondolhatok ilyen dolgokra? Hiszen nem az én ügyem. Nincs jogom ítélkezni. Jaj, én a kritikus és szigorú! Nem csoda, hogy senkim sincs… De míg nem ismerem és szeretem magam, addig hogy szeressek mást? És különben is most meg mit mentegetőzök önmagam előtt? Nekem is elég viharos volt mindig a magánéletem. – cikázik az fejemben.
- Hát ennek is vége! – mondja csalódottan.
- Hm... És a megértés vagy a másik meghallgatása eszedbe jutott már?
- Viccelsz? Gyűlölöm mindkettőt!- ingerült.
- De valamiért csak szeretted az elsőt… Mit szerettél benne?
- Hogy segített. – kezébe vesz egy alátétet az asztalról és azt nézegeti.
- Miben?
- Lelkileg meg minden… Nem is tudom… Vele olyan más volt. - még mindig nem néz rám…Hihetetlen… Itt ülünk és…
- Azt tudod mi a célod és mire van szükséged valójában?
- Egy olyan emberre, aki elvisel, és aki nem csal meg. – közben a táskájában keresgél.
- Az elviselés teher. Az elfogadás… Noh, az már más…
- De beszéljünk inkább rólad! Mivel foglalkozol?- tereli a témát. Nem is bánom, mert a fulladás és a hányinger kerülgetett az elsőtől.
- Könyvelő vagyok, és mellette reklámokat tervezek. - közben meglátok egy tollat a földön és felveszem.
- Az utóbbi hogy jött? Csak nem reklám ember lettél? Te mindig is utáltad a marketinget. – Van valami gúnyos abban, ahogy rám néz.
- Valóban utálom az egészet. Nem is tudom, miért csinálom. De első a sok penészre váró akta. – mentegetőzöm.
- És ebből meg tudsz élni? Vagy talán fényevő vagy?- mosolygott.
- Bizalmat eszek.
- Eh. Ugyan miben bízol?- vonta fel a szemöldökét.
-A megismerésben és a hitben.
- Ez nevetséges. Mit kell itt még ismerni? Ismerjük az ördögöt, a pénzt. Hiszünk is benne. Az ászok előre küldik a dámákat, majd a királyokat. A többi már rég elveszett. Szerinted van más itt?
- Van. Csak „Vele” nem foglalkozunk. Tudom, hogy senki sem angyal, de mindenkinek segít legalább egy. – mosolygom.
- Ha-ha. Naiv vagy! - És leveri a kávét egy erőteljes hirtelen mozdulattal az asztalról. Megjelenik a pincér a nagy csattanásra és takarítani kezd, ő pedig sűrűn elnézést kér. Feltűnően kellemetlenül érzi magát. Érthető… Én is. Főként, hogy csupa kávé a nadrágom.
- Talán ideje indulnunk. – Természetesen nem a földön landolt csésze miatt. Hát normális vagyok? Elfutok a vele való beszélgetés elől? Már mindegy. Kimondtam. Egyébként is sekélyes és unalmas eszmecsere volt. Mintha valaki félvállról elintézett volna…-„Ez teljesen hülye!"- Valószínűleg ez lenne a címkére írva.
- Igen. - biccent.
- Szeretnénk fizetni. A poharat meg minden… Tudja…- mondja szégyenkezve.
- Ugyan hölgyem hagyja. A ház vendége. – mosolyog a pincér együttérzően.
Erikán látszik, hogy valami megkönnyebbülés önti el a szívét. No, nem a pénzről volt szó, hanem a könnyedén kezelt ügyetlenségéről.
Kifelé menet megpillantok egy plakátot. Egy nő arca van rajta. Mosolyog. Átfutom a sorokat:
„SPIRITUÁLIS TANFOLYAM…
SZELLEMGYÓGYÁSZAT…
REIKI 1…
REIKI 2…”
- Láttad milyen rendes volt a pincér? Biztosan tetszettem neki. – mondja önfeledten, ahogy lassan kiérünk az ajtón.
- Lehetséges…(Hogy te mennyire hiú vagy! – gondolom.)
Elbúcsúzunk, majd mindenki elindul hazafelé. Soha sem kedveltem Erikát, de valahogy mindig összefutottunk a legváratlanabb helyeken. Néha fél, esetleg egy órára beültünk valahova beszélgetni. Nem bírom sokáig a társaságát és szerintem ez kölcsönös. Vajon van ennek valami értelme? Biztosan van, hisz véletlenek nincsenek!
Ahogy átmegyek a parkon, érezem a levelekről arcomra cseppenő csillámport. A fák nem mások, mint a betondzsungel tündérei.
¤
Beléptem egy térbe,
Ahol ajtók nyílnak,
Föld és virágillat.
¤
Megint itthon. Tony gyorsan odafut hozzám. Megvacsorázunk és olvasni kezdek. Addig ő a szőnyegen játszik. Hirtelen megcsörren a telefon. Erika az. Sír.
- Ne haragudj, hogy… ilyenkor zavar…lak. Szerencsé…re még ugyanaz a szá…mod. Szörny…ű ember vagy…ok. Akiről ma mesél…tem. Tudod a volt…
- Tudom. Emlékszem. (Hogy is felejthetném el?- mondom magamban.)
- Nagyon beteg és nem is csalt meg. Valami meditációs tanfolyamra és kezelésre jár egy nőhöz. Csak az a másik srác… Valahogy elhittem. Ugyan mi másért mehetett volna oda? Egy ilyen hihetetlen irracionális maszlag miatt? Soha nem hallgatok meg másokat. Naiv vagyok, aki nem törődik senkivel. Kritikus és szigorú… - a könnyfolyam lassan áttódul a telefonon…
- Ugyan. Nem akarom, hogy prédikálásnak tűnjön, amit mondok ezért egyszerűen elárulom neked, hogy én sem ismerem teljesen magam. Megértem az elveszettséged, de ha hiszel valamiben, akkor minden más színt ölt. Akkor már nem vagy egyedül. Érted?
- De miben? Magamban? Ugyan már… Látod mennyire meg tudok keveredni…
(Mondj valami okosat, mondj valami okosat! Valami igazat, ami mindenkiben ott van, és velünk együtt működik! - aktivizálom a gondolatgócokat magamban, miközben ő vonal túlsó végén szipog.)
- Nem olyan régen olvastam egy könyvet. Istenről szólt és az önmagunkkal vívott harcról. Egy mondat tisztán megmaradt bennem: „ÉN NEM FELEJTETTEK EL TÉGED, AKKOR TE ENGEM MIÉRT?”… Még ugyanott laksz?- töröm meg a csendet- Ha gondolod, holnap átnézek és átbeszéljük a dolgokat. Sajnos nem látok beléd eléggé és jó lenne ezen változtatni.
- Ott. Igen. Az jó lenne…- hüppög.
- Holnap viszem Tonyt is és bemutatom neked. Szeretni fogod, nagyon vicces srác.
- Te most gúnyolódsz velem? Ki az a Tony?
- A macskám. - És látom magam előtt, ahogy elmosolyodik.
- Akkor holnap. Addig ideje rendet raknom magam körül. Olyan a lakás, mint egy romhalmaz.
- Rendben. Kettőre nálad vagyok.
Útban Erika felé…
Túlságosan ismerős történet. Ez a fiú meg a körülmények... A szétszórt mozaikokból most végre talán össze tudja rakni önmagát. Vajon hány darabka hiányzik belőlem? Nem hiszek a véletlenekben. Bár az utóbbi beszélgetés borzalmas volt… Mégis bízom abban, hogy jobban megnyílunk egymásnak. A megismerés folyamat. Nem hiszek azoknak, akik azt mondják, százszázalékosan ismerik magukat. Rengeteg rejtett zug van a szívekben.
És megint jön az ömleny… Mánia, amitől napról-napra nem bírok szabadulni:
Az emberek olyan sápadtak és betegek… Mi történt velük? Azt hiszem túl sok szennyet szívtak magukba és egészen mérgezést kaptak.
Én pedig egészen átlátszó vagyok, épp ezért füstbe rejtem magam. Köpönyegem megszállja az agyam.
Egészen a gyomromig hatol a félelem a nyakamon át. Legszívesebben üvöltenék, de mivel nem értenék, elmegyógyintézetben kötnék ki, így inkább ma megértően, csendben mosolygom… Holnap viszont talán nincs kiút…
¤
Beléptem egy térbe,
Tűz lobogott,
Megtisztulok.
¤
Egy kisgyermek halad el mellettem. A szülei kezét fogja. Végignézek szabadon és önfeledten sugárzó arcukon. Mintha láttam volna már valahol őket. Valóban… A férfit a kávézóban, a nőt a plakáton… Rám mosolyognak és visszamosolygom.
Talán még sincs minden és mindenki műanyagból. Talán én sem. - És megsimogatom Tony fejecskéjét…
- Hát itt is lennénk Tony!- égi csengettyű hallatszik. És nyílik a főbejárat ajtaja. A lépteim kopognak a lépcsőn felfelé. Izgatott vagyok. Valami motoz a gyomromban. A szívemben dobok peregnek. Talán sikerül mindent a helyére rakni a fejében! Még nem késő, soha nem késő! És nyílik az ajtó. A lakásból füstölő illat tódul az orromba.
- Nohát, Erika! Te meg mit keresel itt? - kérdezte a férfi meglepetten. - A terapeutámat vártam. Sajnos mostanában nincs elég energiám elutazni hozzá. - Az arca egészen sápadt és vékony. Olyan ismerős.–Remélem, hogy nem hitted el azt a sok baromságot. Jó, hogy végre látlak! Gyere, főzök egy teát!
- De én nem… Én… Nem hozzád... – megfagy az idő.
- Ugyan, ne szórakozz már! - közbevág - Reméltem, hogy megkeresel. - mosolyog és megölel. - Mi történt a kezeddel? Tony, mit csináltál már megint?– nevet és lehajol a kosárhoz, melyben a cirmos ücsörög, majd megsimogatja a fejét. Ő pedig válaszul dorombolni kezd.
Ezer nyíl a szívemben. Émelygek, zavarban vagyok és mégis a biztonság érzése tölt el, miközben gyengéden átkarol az ismeretlen-ismerős és lassan bekísér az ajtón. Közben a kávézóból magammal hozott vers lehull a földre. Halkan és észrevétlenül, kettétörik a hideg csempén.
Oldódó - epilóg
Beléptem egy térbe,
Egészen fényes volt
Mandala- mindenségben oldódok.
Boros P. Szvetlána
Bús - prológus
Beléptem egy térbe.
Légüres volt,
Lassan már megfulladok.
A szokásos délutáni rendrakás. A tévéből egy el-elcsukló női hang szól. (Térülök-fordulok.)
…a híres reklámiroda megszűnéséről…A mai Világkép vendége Dr. Nagy Elek…
- Üdvözlöm a stud… Mit gondol a…
Most a tévé állványt takarítom. Szörnyű ez a rengeteg porszem. De hát bekúsznak és megpihennek.<--break->
Ahogy látom élőben megy a sugárzás…
- Nos, az elsődleges szempont a fogyasztók kielégítése. Nem feledkezhetünk meg ennek fontosságáról. Köztudott, hogy az információáramlásnak milyen nagy szerepe van. Megfelelő reklám nélkül miként vezethetnénk rá a vásárlókat a számukra megfelelő term…
Noh, tévé ki! Délután 16:07. Épp ideje sétára indulnom. Ilyen napsütésben a fák együtt énekelnek a madarakkal koszos kis dohányszagú városunkban. Merthogy valóban az. Az ember azt hihetné, a járdákat sok apró csikkből készítették.
Reklámok… Reklámok… Elvakítanak engem is. Ha a 42”-es plazma tévé helyett (amire évekig gyűjtöttem) mondjuk kisebbet vettem volna… Egyébként sem nézem, de hát az ismerőseim szerint is egészen jól mutat a nappalimban. Csak egy dísz, bár ők előszeretettel ülnek le elé egy kiadós beszélgetés helyett. Talán nem is kéne ott lennie. Elajándékozhatnám, de olyan jól néz ki…Van ennek jelentősége azon kívül, hogy az aktuális vendégeim élvezik helyettem? - Mellettem embertömegek száguldoznak. .. Ez az egész műanyagvilág, melynek fontos és hasznos tagjai most a bábuk szemét nézik. Én is megállok egy előtt. Tekintetem megtörik a kirakaton. - „Óh, na szia! Hiszen te nem is vagy átlátszó!"- mondom halkan. Kicsit elszédülök…
¤
Beléptem egy térbe,
Zavaros volt,
Sárban úszok.
¤
- Szia!- köszön rám egy régen látott ismerős arc.
- Ssziia!- mondom kicsit zavarodottan, ahogy meglátom arcát a kirakatüvegen. Jesszus, remélem nem hallotta, amit mondtam. Még a végén azt hiszi, valami bajom van… Megfordulok.
- És te? Merre, merre?- kérdezi.
- Csak a szokásos séta.
- Azt mondták a tv-ben, hogy esni fog. Nézd! Ott már gyülekeznek a felhők. - és az égre mutat.
- Kell is, az eső tisztára mos. Látod ezt a rengeteg port?
- Aham. Lenne kedved egy kávét meginni?
- Persze. Rendben!- bólogatok.
Így hát utunk egy kávéházba vezetett, amit régen, még a gimnazista éveink alatt sokat látogattunk. Kikérjük a nosztalgia-szokásosat.
- És van valakid?- kérdezi izgatottan.
- Valamiért mindenkinek ez az első kérdése. Nincsen. De mivel téged úgy ismerlek, mint egy örök nyughatatlant… Hát gondolom neked igen. Mesélj csak!
- Valóban. Megint alakul valami. Ne haragudj, de fél óra múlva fel kell hívnom őt. Megígértem.
És mondja… Mondja… Mondja… - közben esőcseppek peregnek az ablakon. - Miről is? Nos, versbe szedve így hangzana:
Beszéljünk róla…
Szemedben gondok hosszú sora.
Hogy megcsaltak? És a bizonyítékok?
Értem, csak nem értek egyet.
Aham, hogy a srác a küszöböd előtt végezte.
De miért dobtad ki az éjjel kellős közepén?
Jah, hogy reggel még mást kefélt?
Értem, csak nem értek egyet.
Te láttad ezt a helyzetet?
Jah, hogy az ismerőseid mondták és az egyik férfi még biztosított is, hogy örök barát?
És a párod? Vagy már csak (hogy volt) sajnálod?
Értem, csak nem értek egyet.
Áh, szóval vele erről nem beszéltetek.
Hogy szomorú voltál és a másiknál aludtál?
Hogy, mi? Rendes volt és vett egy rakat piát?
Értem, csak nem értek egyet.
Hm… És az ágyában voltál?
Jah, az neked más volt és szerelmes vagy, mert ő nem mellékesen egy igaz barát?
Nem hívott fel azóta? Biztosan érte valami baj?
Értem, csak nem értek egyet.
Nem sajnálod az előző párod, mert szemét volt veled.
Nem gondolod, hogy ezt csak valaki elhitette veled?
Értem, csak nem értek egyet.
Hogy ki van kapcsolva a telefon…Hogy várjál, mert most kicseng?
Jah, hogy lihegnek benne? Biztosan futni mentek nem?
Hogy kinyomta? Őt meg megnyomta…
Hát mondom… Értelek, csak már eddig sem értettem egyet.
Most biztosan csalódott vagy én meg a pszichológusod.
És most a másikat szidod.
Azt hiszem, én most hazamegyek, mert
Értelek, csak nem értek egyet.
…Jesszus milyen ember vagyok! Szomorú. Hogy gondolhatok ilyen dolgokra? Hiszen nem az én ügyem. Nincs jogom ítélkezni. Jaj, én a kritikus és szigorú! Nem csoda, hogy senkim sincs… De míg nem ismerem és szeretem magam, addig hogy szeressek mást? És különben is most meg mit mentegetőzök önmagam előtt? Nekem is elég viharos volt mindig a magánéletem. – cikázik az fejemben.
- Hát ennek is vége! – mondja csalódottan.
- Hm... És a megértés vagy a másik meghallgatása eszedbe jutott már?
- Viccelsz? Gyűlölöm mindkettőt!- ingerült.
- De valamiért csak szeretted az elsőt… Mit szerettél benne?
- Hogy segített. – kezébe vesz egy alátétet az asztalról és azt nézegeti.
- Miben?
- Lelkileg meg minden… Nem is tudom… Vele olyan más volt. - még mindig nem néz rám…Hihetetlen… Itt ülünk és…
- Azt tudod mi a célod és mire van szükséged valójában?
- Egy olyan emberre, aki elvisel, és aki nem csal meg. – közben a táskájában keresgél.
- Az elviselés teher. Az elfogadás… Noh, az már más…
- De beszéljünk inkább rólad! Mivel foglalkozol?- tereli a témát. Nem is bánom, mert a fulladás és a hányinger kerülgetett az elsőtől.
- Könyvelő vagyok, és mellette reklámokat tervezek. - közben meglátok egy tollat a földön és felveszem.
- Az utóbbi hogy jött? Csak nem reklám ember lettél? Te mindig is utáltad a marketinget. – Van valami gúnyos abban, ahogy rám néz.
- Valóban utálom az egészet. Nem is tudom, miért csinálom. De első a sok penészre váró akta. – mentegetőzöm.
- És ebből meg tudsz élni? Vagy talán fényevő vagy?- mosolygott.
- Bizalmat eszek.
- Eh. Ugyan miben bízol?- vonta fel a szemöldökét.
-A megismerésben és a hitben.
- Ez nevetséges. Mit kell itt még ismerni? Ismerjük az ördögöt, a pénzt. Hiszünk is benne. Az ászok előre küldik a dámákat, majd a királyokat. A többi már rég elveszett. Szerinted van más itt?
- Van. Csak „Vele” nem foglalkozunk. Tudom, hogy senki sem angyal, de mindenkinek segít legalább egy. – mosolygom.
- Ha-ha. Naiv vagy! - És leveri a kávét egy erőteljes hirtelen mozdulattal az asztalról. Megjelenik a pincér a nagy csattanásra és takarítani kezd, ő pedig sűrűn elnézést kér. Feltűnően kellemetlenül érzi magát. Érthető… Én is. Főként, hogy csupa kávé a nadrágom.
- Talán ideje indulnunk. – Természetesen nem a földön landolt csésze miatt. Hát normális vagyok? Elfutok a vele való beszélgetés elől? Már mindegy. Kimondtam. Egyébként is sekélyes és unalmas eszmecsere volt. Mintha valaki félvállról elintézett volna…-„Ez teljesen hülye!"- Valószínűleg ez lenne a címkére írva.
- Igen. - biccent.
- Szeretnénk fizetni. A poharat meg minden… Tudja…- mondja szégyenkezve.
- Ugyan hölgyem hagyja. A ház vendége. – mosolyog a pincér együttérzően.
Erikán látszik, hogy valami megkönnyebbülés önti el a szívét. No, nem a pénzről volt szó, hanem a könnyedén kezelt ügyetlenségéről.
Kifelé menet megpillantok egy plakátot. Egy nő arca van rajta. Mosolyog. Átfutom a sorokat:
„SPIRITUÁLIS TANFOLYAM…
SZELLEMGYÓGYÁSZAT…
REIKI 1…
REIKI 2…”
- Láttad milyen rendes volt a pincér? Biztosan tetszettem neki. – mondja önfeledten, ahogy lassan kiérünk az ajtón.
- Lehetséges…(Hogy te mennyire hiú vagy! – gondolom.)
Elbúcsúzunk, majd mindenki elindul hazafelé. Soha sem kedveltem Erikát, de valahogy mindig összefutottunk a legváratlanabb helyeken. Néha fél, esetleg egy órára beültünk valahova beszélgetni. Nem bírom sokáig a társaságát és szerintem ez kölcsönös. Vajon van ennek valami értelme? Biztosan van, hisz véletlenek nincsenek!
Ahogy átmegyek a parkon, érezem a levelekről arcomra cseppenő csillámport. A fák nem mások, mint a betondzsungel tündérei.
¤
Beléptem egy térbe,
Ahol ajtók nyílnak,
Föld és virágillat.
¤
Megint itthon. Tony gyorsan odafut hozzám. Megvacsorázunk és olvasni kezdek. Addig ő a szőnyegen játszik. Hirtelen megcsörren a telefon. Erika az. Sír.
- Ne haragudj, hogy… ilyenkor zavar…lak. Szerencsé…re még ugyanaz a szá…mod. Szörny…ű ember vagy…ok. Akiről ma mesél…tem. Tudod a volt…
- Tudom. Emlékszem. (Hogy is felejthetném el?- mondom magamban.)
- Nagyon beteg és nem is csalt meg. Valami meditációs tanfolyamra és kezelésre jár egy nőhöz. Csak az a másik srác… Valahogy elhittem. Ugyan mi másért mehetett volna oda? Egy ilyen hihetetlen irracionális maszlag miatt? Soha nem hallgatok meg másokat. Naiv vagyok, aki nem törődik senkivel. Kritikus és szigorú… - a könnyfolyam lassan áttódul a telefonon…
- Ugyan. Nem akarom, hogy prédikálásnak tűnjön, amit mondok ezért egyszerűen elárulom neked, hogy én sem ismerem teljesen magam. Megértem az elveszettséged, de ha hiszel valamiben, akkor minden más színt ölt. Akkor már nem vagy egyedül. Érted?
- De miben? Magamban? Ugyan már… Látod mennyire meg tudok keveredni…
(Mondj valami okosat, mondj valami okosat! Valami igazat, ami mindenkiben ott van, és velünk együtt működik! - aktivizálom a gondolatgócokat magamban, miközben ő vonal túlsó végén szipog.)
- Nem olyan régen olvastam egy könyvet. Istenről szólt és az önmagunkkal vívott harcról. Egy mondat tisztán megmaradt bennem: „ÉN NEM FELEJTETTEK EL TÉGED, AKKOR TE ENGEM MIÉRT?”… Még ugyanott laksz?- töröm meg a csendet- Ha gondolod, holnap átnézek és átbeszéljük a dolgokat. Sajnos nem látok beléd eléggé és jó lenne ezen változtatni.
- Ott. Igen. Az jó lenne…- hüppög.
- Holnap viszem Tonyt is és bemutatom neked. Szeretni fogod, nagyon vicces srác.
- Te most gúnyolódsz velem? Ki az a Tony?
- A macskám. - És látom magam előtt, ahogy elmosolyodik.
- Akkor holnap. Addig ideje rendet raknom magam körül. Olyan a lakás, mint egy romhalmaz.
- Rendben. Kettőre nálad vagyok.
Útban Erika felé…
Túlságosan ismerős történet. Ez a fiú meg a körülmények... A szétszórt mozaikokból most végre talán össze tudja rakni önmagát. Vajon hány darabka hiányzik belőlem? Nem hiszek a véletlenekben. Bár az utóbbi beszélgetés borzalmas volt… Mégis bízom abban, hogy jobban megnyílunk egymásnak. A megismerés folyamat. Nem hiszek azoknak, akik azt mondják, százszázalékosan ismerik magukat. Rengeteg rejtett zug van a szívekben.
És megint jön az ömleny… Mánia, amitől napról-napra nem bírok szabadulni:
Az emberek olyan sápadtak és betegek… Mi történt velük? Azt hiszem túl sok szennyet szívtak magukba és egészen mérgezést kaptak.
Én pedig egészen átlátszó vagyok, épp ezért füstbe rejtem magam. Köpönyegem megszállja az agyam.
Egészen a gyomromig hatol a félelem a nyakamon át. Legszívesebben üvöltenék, de mivel nem értenék, elmegyógyintézetben kötnék ki, így inkább ma megértően, csendben mosolygom… Holnap viszont talán nincs kiút…
¤
Beléptem egy térbe,
Tűz lobogott,
Megtisztulok.
¤
Egy kisgyermek halad el mellettem. A szülei kezét fogja. Végignézek szabadon és önfeledten sugárzó arcukon. Mintha láttam volna már valahol őket. Valóban… A férfit a kávézóban, a nőt a plakáton… Rám mosolyognak és visszamosolygom.
Talán még sincs minden és mindenki műanyagból. Talán én sem. - És megsimogatom Tony fejecskéjét…
- Hát itt is lennénk Tony!- égi csengettyű hallatszik. És nyílik a főbejárat ajtaja. A lépteim kopognak a lépcsőn felfelé. Izgatott vagyok. Valami motoz a gyomromban. A szívemben dobok peregnek. Talán sikerül mindent a helyére rakni a fejében! Még nem késő, soha nem késő! És nyílik az ajtó. A lakásból füstölő illat tódul az orromba.
- Nohát, Erika! Te meg mit keresel itt? - kérdezte a férfi meglepetten. - A terapeutámat vártam. Sajnos mostanában nincs elég energiám elutazni hozzá. - Az arca egészen sápadt és vékony. Olyan ismerős.–Remélem, hogy nem hitted el azt a sok baromságot. Jó, hogy végre látlak! Gyere, főzök egy teát!
- De én nem… Én… Nem hozzád... – megfagy az idő.
- Ugyan, ne szórakozz már! - közbevág - Reméltem, hogy megkeresel. - mosolyog és megölel. - Mi történt a kezeddel? Tony, mit csináltál már megint?– nevet és lehajol a kosárhoz, melyben a cirmos ücsörög, majd megsimogatja a fejét. Ő pedig válaszul dorombolni kezd.
Ezer nyíl a szívemben. Émelygek, zavarban vagyok és mégis a biztonság érzése tölt el, miközben gyengéden átkarol az ismeretlen-ismerős és lassan bekísér az ajtón. Közben a kávézóból magammal hozott vers lehull a földre. Halkan és észrevétlenül, kettétörik a hideg csempén.
Oldódó - epilóg
Beléptem egy térbe,
Egészen fényes volt
Mandala- mindenségben oldódok.
Boros P. Szvetlána