Posztmodern fakír

Zakar Perecke, 2015, május 15 - 13:09

Nehéz volt a teher nagyon. Csak cipelte és cipelte ekkor már napok, hetek, hónapok óta. Igazából nem is tudta, mikor vette fel, mikor lett ennyire nehéz, mikor kezdte azt érezni, hogy ez nem az ő terhe, nem az ő vállát kéne hogy nyomja, nem neki kéne belerokkannia hamarosan.

Vidáman és könnyedén lépkedett a nedves aszfalton. Táskája biztosan tapadt izzadt hátára, fejében a nap eseményei boldog képekként bukkantak fel kósza összevisszaságban. Néha megtorpant, hogy rá ne taposson az előtte kóválygó gilisztákra., lehajolt, hogy az úttesten átaraszoló csigákat a biztonságos fűbe emelje, közben pedig arra gondolt, hogy milyen lehet az apró állatok szemével ez a világ. Mint neki a szél, a világűr, a mindenség.

Nem volt választása. Letehette volna a kitudjamármiért cipelt terhet, de nem lett volna senki, aki felvegye helyette. Márpedig valakinek cipelnie kell őket, valakinek cipekednie kell. Különben talán összedől a világ. Az övé és néhány más emberé biztosan. És ezt a terhet már nem tudta volna felvállalni. Egyre görnyedtebben, egyre lassabban, egyre mélyebbre hajtott fejjel, de ment tovább.

Hívogatóan barátságos volt a park fái alatt megbújó, szépre faragott padocska. Néhány éve - emlékezett - ő is ott volt, amikor a padot elhelyezték. Igen, emlékezett a lányra és a férfira, akiket gyászoltak akkor. Hirtelen ötlettől vezérelve bekanyarodott az ösvényre és leült a nedves padra. Hátradőlt, és átadta magát a ruháján keresztül a bőrébe markoló nyirkosság marasztalásának. Behunyta a szemét, és újra látta a kislány arcát, akivel a vonaton annyiszor találkozott, és a férfiét, akivel egyszer beszélt mindössze.

Ott ült az ismerős nő a padon. Behunyt szemmel, mégis valamiféle ősi nyugalmat árasztva magából. Megállt egy pillanatra, és úgy érezte, hívja őt a kép. Hívja őt a béke, a harmónia. Azt érezte, hogy ha odaül, ha belép az aurájába, akkor kaphat belőle, akkor átragadhat rá is valami mindebből. És most nem vágyott másra. Nem akart megszabadulni a terhektől, nem akart panaszkodni, nem akart más lenni. Csak és éppen arra vágyott, ami feléje sugárzott a pad felől.

Kinyitotta a szemét, és csak ekkor vette észre, ekkor figyelt fel a fáradt és elgyötört nőre a parkon átvezető járdán. Őt nézte toporogva, tétován. Biccentett felé, kedvesen, természetesen. A nő alig érzékelhetően visszaköszönt, aztán sietős léptekkel továbbment. Sajnálta őt. Alig tudott róla valamit, pedig ismerték egymást régóta

Megijedt a nőtől. Megijedt a váratlan hozzáfordulástól. Maga sem tudta miért futott el, miért taszította ennyire az, ami közben annyira vonzotta. És miért lassított le másnap a padnál, miért kanyarodott arra, és miért ült le oda, épp oda. Letette maga mellé a táskáját, behunyta a szemét, és égnek emelte a fejét. De örökké megzavarták. Hol csacsogó gyerekek ballagtak át a parkon, hol egy madár szállt le a közeli ágra, hol egy motoros húzott el a közeli úttesten. Nem, ez neki nem megy.

Kilépett a közértből, vállára kapta a szatyrot, és nekivágott a kaptatónak. Közben felhívta az anyját, végighallgatta a panaszáradatot, bólogatott, egyetértett és lélekben támogatott minden kibuggyanó nemtetszést. Elmondta szokás szerint, hogy vigyázzon magára, és hogy majd beszélnek újra, aztán visszacsúsztatta a telefont a szatyorba, megmaszírozta elzsibbadt és megizzadt nyakát, ami a hosszú telefonálás alatt szinte hozzánőtt a szürke műanyaghoz. Végigfuttatta magában az aznapi teendőit, és előkapott a szatyorból egy túrórudit. Igen, ez most nagyon jó lesz.

Másnap megint a parkon át jött hazafelé, és megint leült kicsit a padra. De már nem hunyta le a szemét, hanem figyelte az embereket. Nézte őket, és azon gondolkodott, vajon hogyan csinálják. Az idős nő, aki gesztenyéket szedegetve sétált és dudorászott, miközben mindenki tudta, hogy beteg lányát ápolja hónapok óta., aztán ott volt a házaspár, akiknek most dőlt romba a hitele és ezzel a háza., a fiatalasszony, aki második gyermekét várja, és a férje elhagyta egy nőért, akivel már el is költözött külföldre., az a jóképű pasas a szomszéd utcából, akinek az ország másik felére költözött a gyereke, és a felesége televeszekszi a falut azzal, hogy miért nem mennek utána és adják el itt mindenüket. És mindez csak negyed óra volt.

Lekéste a vonatot, és tele volt a hócipője azzal, hogy rohanhat majd az állomástól az iskoláig a kicsiért, amikor pedig amúgy is nehéz napja volt, és még várja őt egy kis otthoni túlóra, meg a vacsorakészítés a családnak. Na nem, ezt nem. Felhívta a nagylányt, hogy hozza el az öccsét, és versenyezzenek, ki ér előbb haza. Ő meg beugrott a sarki kisközértbe egy csomag túróért. A palacsintához más nem is kell. Persze a gyerekek nyertek, és csak kicsit morgott a kamasz, hogy már megint ő, amikor ebben a hónapban egyszer már ugyebár... de aztán érezte, hogy ez nem korrekt, és inkább elsündörgött leckét írni.

Ült a padon, és egy apró kavicsot pörgetett az ujjai között. Nézte a kavics megszámlálhatatlan élét és oldalát, melyek mind különbözőek voltak. Aztán tenyerébe zárta, óvatosan betette a pad alá, és egy kis földet kotort rá. Lelapogatta, majd mint aki tilosban jár, körülnézett. De nem kóborolt arra senki sem. Megkönnyebbült. Igen, letett egy terhet, megszabadult valamitől, ami nem nyomja többé. Ha pedig szüksége lesz rá, itt megtalálja. Felkapta a táskáját, és hazaindult, fejében az otthoni teendők megannyi gondjával.

Nem tudta pontosan mi hívta, mi vonzotta a padhoz. Hazafelé rohant éppen egy megbeszélésről, már réges régen elkésve, mindennel elcsúszva, érezve, hogy már megint nem éri utol magát, hogy már megint nem készül el semmivel. Mégis a pad felé vette az irányt. Csak egy pillanatra leülni, egy pillanatra nekidönteni hátát a göcsörtös támlának, a nyirkos élő anyagnak. Rátámasztotta tenyerét a ráncokra, az apró mélyedésekre, árkokra, amik különös életvonalként szelték keresztül-kasul a két ember halálakor faragott és ideállított padot.

Már megint. Az a nő már megint ott volt. Már megint részt vett, már megint képviselt valamit, már megint megvalósított valamit. Honnan és miből az energia? Hogyan képes erre? Hogy-hogy belefér, hogy-hogy elbírja? És miért? Annyi mindent csinál, annyi mindent felvállal, hogy azt ép ésszel felfogni sem lehet. Na jó, persze, könnyű neki, mindene megvan, minden rendben van körülötte. Bár most hallotta, hogy mi történt az egyik gyerekkel, meg valaki mesélte a közértben, hogy megszűnőben a munkahelye, meg látta a fészbukon, hogy valami zűr van a lakásukkal, és a Jolika mesélte a fodrásznál, hogy az anyja sincs rendben. De hát mindenkinek megvan a maga baja.

Nem érdekelte a felhívás. Hiába dobták át hárman is. Pedig remek lehetőség volt, igazán vonzó és kihagyhatatlan. Mégsem mozdult meg benne semmi. Nem volt rá oka. Hiszen újonann felismert tudása azt súgta, hogy ezt lesz aki felvállalja, lesz aki megcsinálja. Neki van más, ezer, amit más nem visz el, ami mellett mindenki elmegy, amit senki más nem old meg. Pedig legalább olyan fontosak, csak talán kevésbé látványosak, kevésbé hálás feladatok. És ő már nem akar mindent felvállalni. Hagyja, hogy legyen, aki épp abban és akkor megszólítva érzi magát, és akkor ő hátra tud lépni. Kicsit, talán, néha, igen, fáj egy pillanatra, hogy ő jobban, hogy ő szebben tudta volna, de el tud már engedni annyi mindent. És ott tud lenni, amikor a mostban kell tenni valamit.

Nagyot fújva állt meg a reggeli rohanás közepén. Minden gyerek minden uzsonnája és tornacucca összerakva, saját dolgai szanaszét még, de ha nem megy a nyolc órás vonattal, akkor lesz vagy tíz perce a következő előtt, és még összedobhatja a legszükségesebb anyagokat mára. Közben két telefonban ígér meg ezer dolgot, amikre nem tud nemet mondani, mert hátha megbánt, hátha rossz néven veszi ott a másik. Pedig nem kellett volna megint. Jobb lett volna hagyni.

Igen. "Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.” És amikért csak a néma irigység a jutalom. Meg az a jóérzés, amitől tükörbe tudunk nézni esténként. Ezért volt érdemes eljutni idáig. Hogy tudjon nemet mondani ahhoz, hogy legyen ereje a kimondott igenjeit jóérzéssel meg is tartani.

Ne haragudj, de ez most nem fér bele. És igen, kérlek te keress délután, mert nagyon igyekszem, de nem biztos, hogy eszembe jut majd, viszont igazán és tényleg fontos. Csak annyi minden van közben. És szuper, hogy ti ezt most így, és igen, ők meg azt. Nekem ez most nem fér bele. Nekem most a teraszon kell ücsörögnöm, és a virágzó fákat figyelnem, meg a kutyák szőrét fésülni és orgonaszörpöt főzni. Ez az Énidő, amikor töltekeznem kell. Mert különben belerokkanok, és épp azokat veszítem el, akiket a legkevésbé szeretnék.

Ült a padon, és arra a nőre gondolt, aki ő volt valamikor. Arra a nőre, aki beleszakadt a világba, mert magára vette annak minden baját. És időbe telt, amíg megtanult együtt élni önmagával. Kilépett könnyű nyári szandáljából, és meztelen talpát a pad alatti apró dombra helyezte. Belemélyesztette lábát, hogy a temérdek kavics mind nyomott hagyjon a bőrében. Mindet érezni akarta, egytől egyig. És közben nem akarta érezni őket egyenként, csak így egyben. Mint valami posztmodern fakír, aki saját terheiből rak szögeságyat, és amikor már elég sűrű, óvatosan ráfekszik, hogy ne szúrjon annyira, de érezze a nyomást. Közben pedig föléjük kerül, s míg teste minden porcikájában érzi az apró szúrásokat, arcát az ég felé fordítva figyeli a felhőket, és hagyja, hogy nyitott legyen a jövőre.

Az írás hossza kb. 8 ezer karakter

pad

Tetszik, ahogy pillanatképekből, rövid gondolatmenetekből áll össze a történet. Az fogalmazódott meg bennem, hogy itt tulajdonképpen a meglévő "én" és az elérni vágyott "én" találkozása történik meg. Ügyes ábrázolás. Gratulálok. :)

Kedves hozzászólók,

... zavarba hoztatok, de köszönöm.

Nagyon tetszik!

Tehetséges vagy :)

Teher

Sejthető volt, hogy a kettő egy, hogy Egy a kettőben, de így is üdítő volt végigolvasni. Mert minden apró mozzanatnak súlya volt - jelkép-ereje -, s feltartózhatatlanul egy irányba mutattak, egésszé álltak össze. Az olvasó átélhette, mit jelent a terheket jó értelemben letenni, s megbecsülve, tisztelve őket (általuk is) föléjük kerülni.
A gyakran "széltoló", mutatványos fakírokhoz képest visszaadtad a szó becsületét, mely a szúfiknál a "faqr" (ebből képződött a "fakír"), a szellemben való szegénység állapota.

Egy "ajándék-idézet" Szanáitól:
Amikor megbarátkozol a szegénységgel, sötét lelked vezető szívvé válik. Azután Isten elveszi szívedből a szegénységet is, és amikor nem marad benne szegénység sem, benne marad az Isten.