Próba

Mónika, 2015, május 16 - 12:50

„Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.” 

Szokásos délutáni program volt nálunk. Anya készítette a vacsorát, apa meg a dolgozószobában papírmunkázott. Én meg meredtem a tükörképemre a rózsaszín szobámban. Majd a megannyi emléket őrző képekre a parafatáblámon. Mosolyoghatnék is rajtuk, jó érzéssel is eltölthetnének, de nem ez történik. Nincsenek már érzéseim. Vagyis vannak, de egy valaki iránt. Az pedig olyan intenzív, hogy másra már nem marad. Az egész életem Róla szól.

Hétköznapi értelemben, mint férfi és nő tényleg nem illettünk össze. Kellemetlennek éreztük a másik személyét. Mégis görcsösen ragaszkodtam hozzá hónapokon keresztül. Ha róla volt szó, olyan érzések törtek fel bennem, amelyek újra és újra földhöz csaptak. Mintha egész életemben hozzátartottam volna. Mikor végre a karjaiban tudhattam magam, úgy éreztem, hogy értelmet nyer az életem. De véget ért. Talán én voltam a buta. Újra és újra elkövettem ugyanazokat a hibákat. Ilyenkor mindig új esélyért könyörögtem, hogy újrakezdhessem, és akkor majd nem rontom el. Nem így történt. Mindig ugyanabba a hibába estem. Már nincs több esély. Nem kaptam többet. Elfogadhatnám ezt, és továbbléphetnék. Mindenki azt hiszi, így történt. Én is azt hittem idővel könnyebb lesz és elfelejtem. De idővel az ember csak arra jön rá, hogy egyre elviselhetetlenebb és bénítóbb a fájdalom. Engem nem erősít meg a kudarc, engem gyengít. Sosem voltam képes az őszinte, tiszta boldogság átélésére. Nem tudom milyen az. Mindig más embertől függött, hogy milyen a hangulatom. Mintha csak a szerelemre születtem volna, hiába kaptam tehetséget, eszet, szépséget. Nem tudtam élni semmivel sem. Sosem tett boldoggá egy sem. Erőn felül küzdöttem Érte, de ezer akadály került elém a semmiből minduntalan. Fogadjam el a sorsom? Hogy nem én döntök az életemről? Nem tehetem. Tudtam, hogy mit kellene tennem, de én nem azt tettem. Megérdemlem akkor a büntetést.

Kifelé menet megdicsértem anya főztjének finom illatát, és lábaimat kapkodva siettem ki az ajtón. Félórányira a házunktól futnak a sínek. Nincs ott semmi, csak fák. De abból rengeteg. A sínek közé álltam. És csak álltam és vártam. Azt se tudtam mire. Gondoltam, majd ha jön a vonat, félre ugrok. Ez csak egy próba, nem akarok még meghalni, búcsúlevelet sem írtam még. Csak kipróbálom, hogy milyen lesz. A nagy napon már profiként fogok így a sínek közé állni.

-          Szia! Ne haragudj, de...- szólít le valaki a hátam mögül, és a szavába vágva ráförmedek.

-          Én voltam itt előbb. - és visszafordulok.

-          Nyílván, de nem tennél kivételt? Sürgős a dolog, és szerintem elférek melletted. - mondja tovább, amitől feszült leszek. Azért jöttem ide, mert biztos voltam abban, hogy egyedül leszek, erre ideidétlenkedik egy srác, és belerondít a próbámba. Máshol nem tudná megölni magát? Pont itt kell? De mivel átérzem a helyzetét, és nekem is jól esne, ha megértő lenne velem fordított helyzetben, így szó nélkül arrébb lépek. Ő pedig mellém áll.

-          Megnézted a menetrendet? - mered rám, én meg szinte már zavarban vagyok tőle. Nem akarom erőltetni ezt a beszélgetést.

-          Nem. - rá sem nézek.

-          Akkor várunk. És miért pont vonat? - ez a fiú amennyire jóképű, annyira idegesítő.

-          Ez a biztos.

-          Az tuti, hogy szét fog szedni. Nem félsz? - még mindig nem nézek rá.

-          De.

-          Egyébként merről fog jönni? Nem tudom, mi a jobb. Ha szembe állunk vele, vagy ha háttal. - forgolódik.

-          Szerintem szembe szoktak, de én most próbálom majd el. - és a szemem sarkából végigmérem.

-          Van, aki lefekszik.

-          Van.

-          Itt laksz a környéken? - hihetetlen, hogy nem bírja befogni. Mi köze van hozzá?

-          Szeretnék koncentrálni. - és most először akad össze a tekintetünk. Valami borzongató érzés futott végig a hátamon. Soha nem éreztem még ilyet. Olyan tiszta a tekintete, és olyan nyugalom áramlik belőle, hogy teljesen elgyengülök. Ki ez a fiú? Ha egy környéken lakunk, és valószínűleg egy idősek is vagyunk, hogy-hogy nem láttam még a suliban, ami amúgy egy van a környéken?

-          Valami baj van? - mosolyog rám. Mi oka van mosolyogni, mikor meg akarja ölni magát?

-          Ne mosolyogj. Nincs rá okod.

-          Ugyan. Arra mindig van okunk. Neked is van. - menekülnöm kell. Nem tudom ki ő, vagy honnan került ide, csak azt, hogy belerondított a próbámba. És belerondított abba az érzelembe, ami miatt itt vagyok.

-          Nekem mennem kell. Csak kiválasztottam a helyet, de átadom neked. - és kilépek a sínek közül.

-          Köszönöm, de én nem akarom megölni magam.

-          Most szórakozol velem? Idejössz, elrontod a tervem, és most közlöd, hogy hiába? Mit keresel akkor itt? - csapkodva magyarázok.

-          Mondtam. Sürgős dolgom van. - és csak mosolyog. Már teljesen összezavarodtam.

-          Milyen dolog? - kérdezem nagyra nyílt szemekkel?

-          Holnap is találkozunk itt?

-          Tessék?

-          Patrik vagyok. - nyújtja a kezét. Hátralépek.

-          Na jó, nekem ebből elegem van. - és sarkon fordulok. Messziről nézek vissza. Még mindig ott áll, és még ilyen távolságban is látom, hogy mosolyog rám.

Annyira felkavart, ami történt, hogy egész éjjel nem tudtam aludni. Soha nem láttam még ilyen szemeket. És ami a legfurcsább volt, hogy hónapok óta, most először nem gondoltam Rá. Arra, aki minden eddigi gondolatom kitöltötte, aki miatt elmentem a próbára. És mi az a sürgős dolog? Mi történik körülöttem?

Másnap megállás nélkül agyaltam, hogy menjek-e ki vagy sem. Hogyan kellene cselekednem? Most nem tudom mi a helyes. Csakhogy ismerem magam, tudom, hogy nem fog nyugodni hagyni a dolog. Fogtam magam, és visszamentem a sínekhez.

Ott állt Patrik. Most én közelítettem hátulról. Mielőtt megszólalhattam volna, megfordult.

-          Szia. Mégis csak eljöttél? - mosolygott, úgy ahogy tegnap. Nem tudtam a látvánnyal betelni. Ami fontosabb, nem tudtam megmagyarázni mit váltott ki belőlem az a két mosolygó szempár.

-          Mi az a sürgős dolog? - a lényegre törtem. Én csak ezt akartam megtudni. És eltűnni onnan amilyen gyorsan csak lehet. Kezdett hátborzongatóvá válni a helyzet.

-          Te vagy.

-          Én vagyok? - és végképp elvesztettem a fonalat. Közelebb mentem hozzá. Mintha ő tudna valamit, amit én nem. Mintha ismerne engem. Kezdtem megijedni.

-          Bizony. Ha sínre lépsz, nekem sürgősen ott kell teremnem.

-          Miért?

-          Hogy megakadályozzam, hogy a próbából műsor váljon.

-          Jó ég, neked semmi közöd az életemhez. Azt csinálok, amit akarok. És mi az, hogy ott kell teremned? Követsz engem? Ki vagy te egyáltalán? - a szemeim már könnyesen forgolódnak. Kezd elegem lenni.

-          Tőletek kétsaroknyira lakom. Abban a szürke házban. Mindig megnézed, mikor mész a suliba.

-          Igen, szép ház. - még most sem értem mit akar tőlem.

-          Tetszene neked belülről is. Egyik nap eljöhetnél hozzánk.

-          Nem is ismerjük egymást. És szerintem te beteg vagy. Én haza megyek. - elfutottam. Nem bírtam egy perccel sem tovább ott maradni.

Otthon beletemetkeztem az ágyamba, a fejemre húztam a takarót és zokogtam. Megviselt ez az egész. Nem tudom mi történik, de mintha az egész életről alkotott képem megváltozott volna. Már ma sem próbálni mentem, válaszokat kerestem. Nem akarom megtenni. Miért nem? Remegek a gondolatától is, hogy újra visszamenjek. De muszáj. Valami odahúz.

Visszamentem. Patrik viszont nem volt ott. 2 héten keresztül minden nap órákat ültem a síneken, és vártam. Ha jött a vonat biztonságos távolságban megvártam, míg elhalad. Eszembe sem jutott megtenni. Nem értettem hova tűnt.

Egyik nap az iskolába menet, elhaladtam a házuk előtt. Végül is meghívott magukhoz, gondoltam, miért ne látogathatnám meg? Összeszedtem minden bátorságom, és bekopogtam. Egy anyukámmal egyidős nő nyitott ajtót.

-          Miben segíthetek?

-          Jó napot! Én...Patrikot keresem. - és ahogy kimondtam a nevét, a nő arca elsápadt, mintha szellemet látott volna. Lehet rossz ötlet volt.

-          Honnan ismered Patrikot? - ijesztő volt az a hangnem. Gondoltam füllentek kicsit, hiszen valami itt nem stimmel.

-          Még pár évvel ezelőtt ismerkedtünk meg. Rég beszéltünk. Most itt vagyok a szüleimmel pár napig, és gondoltam meglátogatom. Itthon van?

-          Gyere be. - és hagyta, hogy a nyitott ajtón utána menjek. A ház valóban gyönyörű volt. De volt valami kellemetlen hangulata. Ürességtől kongtak a falak, hiába a méregdrága berendezés. Az egyik polcon Patrik képeit véltem felfedezni. Sőt egyre többet. Sok minden szólt Patrikról a nappaliban. Gondoltam biztos a család szeme fénye.

-          Foglalj helyet. - lehuppantam a garnitúrára. Ami ekkor következett örökre megváltoztatta az életem.

-          Nagyon szép ház. Maga Patrik anyukája?

-          Igen. Én vagyok. Nem hallottál a történtekről? - kortyolt bele a teájába, amit egyébként én is kaptam.

-          Miért, mi történt?

-          Patrik öngyilkos lett. Egy évvel ezelőtt. Vonat elé ugrott. Itt nem messze, ahol az erdő van.

-          Egy éve? - majdnem elájultam. Jól hallottam? Akkor én, hogy találkoztam vele két héttel ezelőtt? Megőrültem volna? Nem hittem a fülemnek. Nem akartam elhinni.

-          Igen. Már egy éve, hogy elment a mi kicsikénk. - és csendes zokogásban tört ki. De én is. Hát ez volt az a sürgős dolga, hogy engem visszahúzzon. Mint valami őrangyal úgy jelent meg ott. Akkor sem tudom ezt felfogni.

-          Anya, hová raktad már megint a horgász cuccaimat már ezerszer megmondtam, hogy ne nyúlj hozzájuk...bocsánat, nem tudtam, hogy vendégünk van. - egy fiatal férfi jött be, valami holmiját követelte.

-          Fiam, hagy mutassam be, ő...

-          Lea vagyok. - és kezet nyújtottam.

-          Szia. Én Peter. - mosolygott. Ugyanaz az érzés töltött el, mint Patrik mosolyától. Valahol ekkor értettem meg mi miért történt.

Patrik nem csak hogy megmentett, de ő volt az, aki egy életre megváltoztatott mindent körülöttem. Megismerkedtem a bátyjával, akivel nagyon hamar egymásra találtunk. A fiú, aki miatt annyit sírtam teljesen eltűnt a gondolataimból. Már csak egy emlék.  Rájöttem, hogy ő csak azért került az életembe, hogy elvezessen ide. Ehhez a szürke házhoz, ami mellett éveken át, nap mint nap elmentem. Patrikot sosem felejtem el. Még akkor sem, ha csak egy álom volt. De túl valóságos volt ahhoz. Vagy csak egy hasonmása lett volna? Esetleg én képzelődtem? Ezekre a kérdésekre már sosem kapok választ. De talán nem is annyira lényeges. Az írás hossza kb. 8 ezer karakter

sínek

Kellemes hangulatú történet, amely nem nélkülözi a váratlan fordulatokat. Jól párosul a realista kezdés a kibontakozó misztikummal. A főszereplő tipikus "külső kontrollos" egyéniség, akinek a másoktól kapott pozitív vagy negatív kritika határozza meg a kedvét. Tetszik, hogy ezt észreveszi magán, a legtöbben nem szokták bevallani, ha így van. :)