Évszám
2011
Beküldő
Adagio
Filo, egy fényes, szederszínű kavicsrakáson ülve lóbálta apró lábait, miközben áhítattal leste, ahogy Ben peckesen sétálgat le s fel az aranyló homokon. Régóta csodálta kemény homlokpajzsát, a homlokléc oldalához ízesülő formás csápjait, remek kiállását. Ben odaadó barát és elszánt katona volt. Hűséges alattvalóként tartották számon Formica királynő egész birodalmában, hőstetteit még a hatalmas bolyon túl, a hetedik fenyő kérgében élő vöröshangyák is félelemmel teli tisztelettel emlegették. Minden oka megvolt hát rá, hogy büszke, boldog és elégedett legyen, olyan, amilyennek a körülötte nyüzsgők látták, ezen a hűvös, száraz reggelen. Egyedül Filo ismerte annyira, hogy felfedezze mozdulatain és - máskor oly szigorú - tekintetében az aggodalmat.
- Nyugodj meg, testvér, ez a dolgok rendje: megszületünk, rajzunk és lehullunk az életet adó avarra, tőzegre, tűlevélre! Ki amerre száll - simított végig szomorúan kétszer áttetsző, hártyásszárnyain Filo. Mindig így tett repülés előtt rituálisan, előkelőn.
- Akkor sem tudom elfogadni: én miért nem kaphattam szárnyakat? Mindent megtettem őfelsége dicsőségére, elkergettem a vörös hadat! Egyszer még egy eleven ganajtúróbogárnak is egyedül nekimentem, amikor a fészek oldalánál kotorászott. Mégis a nászünnepélyt csak lentről felügyelhetem! - dohogott hatalmas csáprágóit összekoccintva Ben.
- Megértelek, cimbora, de nézd -mutatott végig az alatta szorgoskodókon -, a dolgozóknak még ennyi sem jár.
- Gyere le - szólt fel Filonak Ben. - Ne, ne tedd! - rivallt rá erélyesen. - Ne merj repülni, csak gyere ide. Hat lábad is van, úgy tudom, minek kérkedni folyton a röpködéssel?
Filo, csúszkálva, botladozva, nehézkesen lekecmergett a kőrakásról, majd leporolta és megigazította szárnyait. Nem mozgott olyan fürgén és ügyesen, mint a társa, potroha is nagyobb volt, vaskosabb, és minden ízesülése nehezebben forgott. A dolgozók össze is súgtak a háta mögött, kikacagták, hogy haszontalan.
- Ezekkel a nincstelenekkel pedig - mutatott végig a munkásokon Ben - engem ne említs egy lapon, hiszen valamennyi határtalanul ostoba és puhány, akár egy levéltetű.
- Táplálnak minket! - szisszent fel Filo.
- Mert ez a sorsuk! - toppantott a katona.
- Akkor te miért nem vagy kibékülve azzal, amit a nagy Formica kegyesen a Teremtő Rovar akaratából rád mért?
- Mert rajzani akarok és királynőt nemzeni, aki nagyratörő, bátor unokákat szül majd nekem! Történelmet akarok írni, hogy a nevem az idők végezetéig fönnmaradjon és tanúságul szolgáljon mindenkinek.
- Ej-ej, Ben, te az egész kerekerdőt akarod - csóválta a fejét Filo.
A marcona vitéz a szárnyas hangyahadban csupán a magasság diadalát látta, nem is sejtette, hogy kiváltságuk milyen áldozattal jár. Még életében nem látott Rajzási Ünnepen násztáncot röpülő, majd kifulladva a talajra hulló, elcsigázott hangyatesteket.
- Hűvös van - húzta össze vékony szárnyait Filo. - Ideje fészekre menni, cimbora.
Ben feltekintett a magasba, tűnődött, hogy mi lehet a Hatalmas Bokor tetején túl. Úgy vélte, a zöld fölött létezik egy másik hangyavilág, egy olyan boldogabb birodalom, ahol mindenki képes röpülni és a végtelen időkig fennmarad dicsőséges neve. Filo lenézett a földre és a homokcsillámokat rugdosva azon morfondírozott, vajon a Teremtő Rovar miért csak a leányokat hagyja a Nagy Kirepülés után elevenen. Tudta, a rajzás ideje már közel, hiszen a fenséges Formica-t minden nap egyre feljebb és feljebb hozták szolgái a mélyből. Ó, hogyan mellőzné a ceremóniát, úgy várja már egész udvartartásával, hogy teljes pompájában tündökölve végignézhesse a fogantatás és az elmúlás pillanatát.
- Ben - helyezte szárnyát barátja torára Filo. - Olyan régóta szeretném megosztani veled, ami a zsigereimet nyomja legbelül.
A hadfi érdeklődő tekintetét bátorításnak vélve, hangját kissé lenémította:
- Tudod, pajtás, már siheder bábkorunk óta éreztem, hogy különbözünk, mások vagyunk te meg én - zavartan nyelt egyet. - Itt most nemcsak az akkor még frissen kibúvó szárnykezdeményeimre gondolok...
- A repülőnapról mesélj, ne fuss bele másba, a lelki mélységeid taszítanak! - söpörte le toráról a fiú hűvös szárnyát.
Filo keserűséget érzett, de Ben kérésének engedve mesélni kezdte a rajzás menetét:
- Tudod, barátom, párválasztásig a repülő hangyák nem jöhetnek ki a fényre, sötétben élnek, erődítményünk falai között. Én, mint hírvivő, tündökletes királynőnket árassza el érte a bőség, e szabály alól kivétel vagyok, igaz, csupán a te oltalmazó felügyeleteddel csellenghetek a szabad ég alatt. Ameddig a nagy bogárszem ellát, enyém volt itt a végtelen pagony, ízlelgettem, kortyoltam harmatot, majd elpilledve a hosszú napon, mohaszőnyeg lett borzas vánkosom...
- Ezt mindenki tudja, úgy lófrálsz közöttünk, mint egy fáraóhangya, néha azt érzem, urizálsz - morgott Ben irigykedve.
- Száhib, a nagytapasztalatú bölcs, aki már megélt vagy tizenhat évszakot, titokban elmesélte egyszer azt a "híres" repülőnapot. Dobpergésre szállnak ki a hangyák, elsötétül tőlük a tüzes Nagy Korong! Ezután - a légtől, nászi tánctól részegen - szárnyas leányokat fognak maguknak hirtelen, így remélve örök, hű kapcsolatot.
- Ez szép, Filo, folytasd csak tovább - ábrándozott ellágyult arccal Ben.
- Nincs tovább Ben, utána nincs tovább...
- Hogyan?
- A szárnyas fiak nem sokkal ezután, egymást követve földre hullanak, míg valamennyi test és kósza szárny be nem borítja hűs lepelként lassan, végig az út haszontalan porát.
- Lárifári! Azért meséld tovább.
- Megmondtam Ben, utána nincs tovább! A leányok, immár szárnyak nélkül, királynőként szerveznek új kolóniát.
- Badarság! Rosszízű mese, ezekkel csak a lárva babát rémisztgetik a megkeseredett, koránvénülő hangyadadák.
- Segíts nekem, hadd lássam én is a többi évszakot! Mióta ismerem szánalmas sorsom, csak forgolódom a szúrós pamlagon. Ne hagyd, hogy holnap kirepüljek velük, mutasd meg hát a rejtekajtót nekem! Ígérem, nem hozok rád bajt, barátom, észrevétlenül távozom, csendesen - kérlelte Filo.
- Felségsértéssel vádolhatnálak, tudod! Szerető királynőnk gondoskodását megkérdőjelezni hangyához méltatlan, lator dolog.
Ben dühösen hátat fordítva Filonak sorakozót kiáltott. Katonái feszes rendben haptákba vágták magukat, a dolgozók pedig megkönnyebbülve lehajoltak a napi utolsó darab levélért, morzsáért, és a végtelen nyakláncként kanyargó barna gyöngyök bemasíroztak az oltalmat kínáló fészekbe. Ben egyenesen a legfelső szintre, Formica huszonharmadik lakosztályához parancsolta azon munkásokat, akiket már koradélután felküldött a Veszélyes Házba, a mai íncsiklandó menüért.
- Te is siess Filo, nélküled még a méz is keserű neki - sürgette barátját a katona.
Valóban, Formica megkülönböztetett kegyben részesítette a csinos hangyafiút, sokszor bizalmas társalkodónőjét is kiküldte, amikor diskuráltak. Filo egyszer azon kapta őt, hogy révetegen nézi mosolyát s amikor legutóbb, a mosdatás utáni szokásos migrénje elővette, rögtön a fiút hívatta, nem az udvari felcsert. Parókájától megszabadulva, finom fejmasszázst kért tőle és híreket a kinti világból; az erdő színét tudakolta, az időjárásról kérdezgetett, majd méltóságteljesen megparancsolta, maradjon a trón alján heverő szőnyegen, amíg ő elszenderül.
- Eredj, a konyhanép már előrágta a vacsorát - szólt rá, gondolataiból kizökkentve, Ben.
A huszonharmadik lakosztály volt Formica királynő palotájának legcsillogóbb ékessége. Különleges alkalmakkor tartózkodott itt, utoljára, amikor távoli rokonát, a darázskirályt látta vendégül tizenkét pillanatig, de ehhez három álló napon át cipelték felfelé szolgái a biztos védelmet jelentő második szintről. Itt intézte a külpolitikai ügyeket, delegációkat fogadott és rendszerint ezen a helyen pihent meg a rajzási ceremónia előtti estén. Filot, belépve, lenyűgözte a terem XIV. Lajos korát idéző fényűző bája, amely a legkitűnőbb termeszmesterek és szúműbútorasztalosok munkáját dicsérte. Miután körülnézett, remegő lábakkal és őszinte, mély tisztelettel köszöntötte a magasságos hangyakirálynőt, aki leplezetlen örömmel fogadta és trónusához intette a megilletődött rovarfiút. Eközben mennyei étkekkel megrakott aprócska aranytálcákkal csápjaik közt, hajbókolva haladtak el színe előtt a selyembe, bársonyba öltözött udvaroncok.
- Ö, még több fügezselét a kekszdarára, sokkal többet! - húzta el a száját Formica. - Hozzatok mézharmatot is szaporán, és kegyeltünknek kerítsetek kupát!
Óhajára méhkasként bolydult fel a hangyahad, csak úgy sürögtek-forogtak a grófok és a bárók, hogy uralkodójuk semmiben ne szenvedjen hiányt.
- Vigyétek ki a tücsköket, mert tüstént elalélunk, nem kívánunk mára több zenét!
A terem minden zugából sajnálkozó „ó"-k és csöndre intő „pissz"-ek hallatszottak, néhány marcona pedig erélyesen kituszkolta a muzsikusokat. Az úrnő kortyintott kelyhéből, majd finoman - ahogyan még a legelőkelőbb dámák sem képesek - köhintett és kissé megemelte fenséges potrohát:
- Szólni kívánunk!
„Szólni szeretne, beszélni óhajt", duruzsolták izgatottan a hangyák és igyekezték lefoglalni a legkiválóbb helyeket a trón körül, hogy a szónoki beszéd egyetlen apró mozzanatáról se csússzanak le. Ben jelzett katonáinak, akik durván félrelökték a pimaszul közel merészkedőket, miközben csendre intették a locska-fecske szószátyárokat.
- Száhib! - hívta magához tanácsadóját az úrnő. - Tolmácsold a népnek az idei Rajzási Ünnepet bevezető, felejthetetlen beszédünket! Holnap túlságosan bágyadtnak fogjuk érezni ehhez méltóságos szervezetünket, valamint enyhíthetetlen fejgörcsök kínoznak majd - verdesett legyezőjével sóhajtásnyikat.
Száhib várt, alázatosan hallgatott, fejét kissé félrebiccentette, hogy pontosan értse mit is fog súgni a Tiszteletreméltó Asszony.
- Mi lesz már? Kezdd el végre a tekintélyes és cizellált szólamot!
A vén tanácsadó tanácstalanul összedörzsölte száraz csápjait, amelyek a pisszenésnyi csöndben oly rettentő hangosan sercentek fel, hogy még a harcedzett királyi díszőrség tagjai is ijedtükben beléremegtek. Aztán bizonytalanul elmosolyodott és esdeklően nézett parancsolójára:
- Nem készültem mára még beszéddel, királyi fenség!
- Úgy? Akkor hát tolmácsold fennkölt gondolatainkat! - javasolta unottan Formica.
„Halljuk, halljuk!" Harsogták mindenfelől a lelkes udvaroncok.
- Drága népem - kezdett bele rogyadozó lábbal az élemedett korú hangya. - Hőn szeretett hangyakolóniám! Büszke és bátor fiaim!
- Nos? - türelmetlenkedett cipősarkával vészjóslón koppintva a királynő.
- Hűséges alattvalóim... - nyöszörögte az agg, majd csillapíthatatlan zokogásban tört ki.
- Felnégyelni - közölte egykedvűen, ám ellentmondást nem tűrő hangon Formica.
Ben megremegett páncélja alatt és hitetlenkedve, gyorsan visszakérdezett, de az utasítás változatlan maradt, így bilincsbe verve két pár ízeltlábát, maga vezette el az öreget.
- Fenséges úrnőm... - térdelt Formica elé Filo. - Kegyelmezz, kérlek bölcs tanácsadódnak! Zsigereimbe mérhetetlen bánat költözik, ha őt, kit apám helyett apámként tisztelek el kell veszítenem. A te magasságos lelked is tisztább lesz a frissen esett hónál, és elégedetten térhetsz nyugovóra, ha elengeded.
- Jól van hát, bár nem sokáig élvezhetitek egymás kifinomult modorát! - kacagott gúnyosan Formica, miközben az őrök felé fordult: - Holnapig közös tömlöcben sínylődjenek! A fiú utolsónak repüljön ki majd a Rajzási Ünnepen, a vén hangya pedig örökre rab legyen.
Az ostoba nép éljenezni kezdett, a királynő pedig - miután potrohgyűrűi a mértéktelen evés-ivás hatására jelentősen széttolódtak - kegyesen bejelentette, hogy nyugovóra tér. Az udvar színe-java erre egyszólamban rázendített: „nyugodalmas jó éjszakát, fényességes királyi fenség!" A hercegek, esti búcsúzásképpen, szebbnél szebb bókokkal árasztották el őt, majd volt, aki oldalazva, akadt, aki hátrálva távozott. Az úrnő, kényelmes baldachinos ágyában alvás előtt még elábrándozott:
- Úgy vélem, ideje volna frissíteni már a lassanként elöregedő kolóniát. Bizony a szárnyas, sudár hangyafi, hogy is hívják őt, talán Ali, megfelelne e királyi nászra - sóhajtott, majd lehunyta mozaik-hűvös összetett szemét.
Dobszóra riadt reggel minden madár, nyulak inaltak be a fák közé, és fűcsomók mögé bújtak a reszkető bogarak. Harun, az új tanácsadó, büszkén mutatta a míves lelátót a még hintajában pöffeszkedő királynőnek, akit csillapíthatatlan szélgörcsök gyötörtek.
- Nézzük, Harald, nagylelkűen látjuk is, de miért nem arra a dombra építtetted fel, ott! - bökött a Veszélyes Ház lépcsője felé, majd észrevétlenül lazított fűzőjén.
- Harun, engedelmével legdicsőségesebb úrnőm... Alázatosan megjegyezni kívánom, hogy a hely, amerre mutatni méltóztatott, veszedelmes emberi szörnyek lakhelyéül szolgál, ez kegyes testi épségét veszélyeztetheti - hajolt földig, kifényesített csápjait illendően hátrasimítva az újdonsült tanácsnok.
- Ö, ez esetben kegyeskedünk ma vétkedet megbocsátani! - ásított Formica, majd a fűszálakkal legyezgető szolgákat utasította, hogy gyengéden emeljék őt a díszes, rózsás cukormázzal ékesített, ibolyaszínű lelátóra. - Untatsz, Harald, hol van Száhib és a deli szárnyas fiú?
- Attól tartok, leghatalmasabb isteni fenség, hogy tegnap este tömlöcbe zárattad e gaz lázadókat - hajbókolt Harun.
- Igaz is, már emlékezünk, elvonszolták őket a martalócok... - rúgta le a pompás asztal alá szoros lakkcipőit.
Odalent már javában zajlott az ünnepi játék, minden a rendes hagyományok szerint. Először megtartották a kocsiversenyt, amelyen négy bátor és tagbaszakadt katona csótányfogatot hajtva buzgón küzdött a győzelemért, aztán a hangyasavas lepkelövészet, majd a díszfelvonulás következett. A királynő végtelenül semmitmondónak értékelte a látottakat, ennek természetesen hangot is adott, majd a régi szokásokhoz híven magasba emelte keszkenőjét. Hosszan kitartotta a kendőt, amíg rágó szájszerve egészen bele nem zsibbadt, aztán méltóságteljesen elengedte a mélybe. Ez volt a jel a második dobpergésre, amely a Rajzási Ünnepen nászrepülésre hívta a szárnyas ifjakat.
A pazar tribün alatt, Ben pattanásig feszült idegdúcokkal figyelte a látványos eseményeket, miközben az idő repült és lassan esteledett. Vagy mégsem?
- Hiszen nincs még itt az ideje... - töprengett rosszat sejtve a katona, aztán csakhamar eszébe ötlöttek Filo baljóslatú szavai:
- „Dobpergésre szállnak ki a hangyák, elsötétül tőlük a tüzes Nagy Korong".
Azon nyomban, amint ezt felidézte, akárcsak valami sötét jégeső, mozdulatlan testek és gazdátlan szárnyak zuhantak alá, mire Ben rémülten sisakjához kapva, torkaszakadtából kiáltozott:
- „A szárnyas fiak nem sokkal ezután, egymást követve földre hullanak, míg valamennyi test és kósza szárny be nem borítja majd lepelként lassan, végig az út haszontalan porát."
Lélekszakadva rohanni kezdett egyenesen a tömlöc felé, félrelökött tücsköt, bogarat, ezalatt futtában korholta magát:
- Ó, én balga, miért nem hittem neki! Hiszen azt is mondta, hogy Ő valami más... talán próféta, nyilván erre célzott, amikor megjövendölte a tömeghalált.
A börtönhöz érve kulcsokkal bíbelődött és közben szabadkozott, majd eleresztette Filo prófétát és kiengedte az agg Száhibot.
- Most uram, barátom, társam, szólj, hogyan tovább? Mutasd az utat, tárd föl a jövendőt, követni foglak egy életen át - térdelt le Filo előtt, mélyen meghajtva fejét.
- Ben, én csak egy egyszerű hangya vagyok, ahogyan szárnyaim vannak, úgy hibáim is. A jövőt sajnos én sem láthatom. A titkos ajtót neked kell megmutatnod, elvisszük innen a kisöreget! Biztonságos hely a többiek elől, viszont egyedül a Veszélyes Ház rejteke lehet.
- Az kétnapi járóföld innen, vagy három is talán! - kiáltotta döbbenten a vitéz.
- Nem úgy van az, hogyha szárnyalunk! - húzta ki büszkén magát Filo.
Időbe telt a három cimborának kijutni a kanyargós alagutakon. Voltak helyek, ahol még ásni kellett, ráadásul Ben a nagy izgalomban többször elvétette a földalatti járat útvonalát. Amint kiértek, Filo szárnyat bontott és felsegítette hátára barátait. Egyedül most tartotta ajándéknak kissé előnytelen, széles potrohát. Sosem tagadta, hiú volt kicsit, de más hibát keresve sem találhatott volna hangya benne.
- Juhú, repülök! - kiáltott Filo csápjaiba kapaszkodva Ben. - Ilyen élményben még sosem volt részem, cimbora! Veled vagyunk, vezesd ki népedet!
- Egyáltalán örülök, ha mi hárman épségben eljutunk oda... - szólt hátra kedvesen Filo.
Vaksötétben érkeztek meg a Veszélyes Ház ablakának barna zsaluihoz, amelyeken elsőként Ben kukucskált át, majd örömmel újságolta társainak, hogy meleg fényeket látott odabent. A katona bakot tartott, besegítve ezzel Száhibot, majd Filoval, egymást támogatva bemásztak egy hangyányi repedésen keresztül ők is. Elcsigázottan néztek végig reménybeli új otthonukon, miközben tervezgették a párkányon megpihenve, hogy a konyha melyik zugát, hasadékát válasszák ki éjszakai szálláshelyükül. Filonak minden tagja remegett, kimerítette a társasutazás, a nagy izgalomtól kitikkadt a szája és szárnyatövét feltörte az öreg barát száraz lábsora. Lassan leereszkedtek a falon és tekintetükkel vizet keresve, végigpásztázták a végtelen határt. Számukra itt minden annyira bonyolult volt, hogy még a szomjúságnál is kínzóbban, egyszerre tört mindhármukra a honvágy. Hiányzott nekik a zsongás, a milliónyi szöszmötölő hangyatárs, a neszek, a munka... és munka után az esti, megszokott együttgondolkodás. Belátták végre, ez a világ annyira rideg, hogy igazán sosem tudhatják majd otthonuknak. Riasztották őket az idegen illatok, a megszokott apró motoszkálás helyett a kintről jövő hangos lábcsoszogás. Rájuk nehezedett a végtelen magány, ahogy a vargányagomba megtelepszik a kiszolgáltatott tölgyeken.
- Fölrepülök - dünnyögte Filo. - Hátha föntről könnyebben észreveszem a vízlelőjüket... - társai pislogva bólogattak.
- Proféta, szólj, mi tévők legyünk azután? - kérdezte Ben, elhatározva, bármi is lesz a kinyilatkoztatás, ő zokszó nélkül végrehajtja azt.
- Utána? Visszarepülünk a hangyavárba, ott mégis biztonságosabb. Reméljük Száhib ékesszólására a királynő is előbb-utóbb enyhülni fog és végül megbocsát.
Kitörő örömmel fogadták az ötletet, Száhib és Ben összeölelkezve táncra perdült, míg Filo egyre feljebb repkedett. A nagy fehér ajtó azonban kitárult hirtelen, a táncnak azonmód végeszakadt, Filo kétségbeesve körözött a lámpabura vakító fénytengere alatt. Egy kislány lépett be hálóruhában, utána édesanyja, aki a mosogatóba helyezett egy üres bögrét, és rá hosszan csurgatta a vizet. „Vizet, vizet!" Gondolta a végsőkig kiszáradt hangyafiú, miközben szárnyával egyre erőtlenebbül verdesett.
A kislány észrevette őt és mosolyogva felé bökött:
- Nézd anyu, egy tündér! Édes, kicsi tündér!
Az asszony felnevetett, majd a mosogató alól előrántott egy félelmetes, hengeres masinát. Csak egy szisszenést hallott Filo és testén érzett valami csípős permetet, amelybe először beleszédült, utána a világ forgott és ő reszketve, halkan, spirális zuhanással a konyhakőre hullt. Ben még zokogva figyelte, ahogy kimegy a két szörnyeteg, és az asszony az ajtóból visszanézve mondja:
- Csak tudnám, mégis hogyan jutnak be ezek a szörnyetegek.
A katona csápjaival óvatosan végigtapogatta mellette heverő bajtársait. Száhibot eltaposta a kisebbik ember, Filo arcához és testéhez ragadt szárnyai mögül még hallani vélt aprócska, halkuló nyögéseket. Karjaiba fogta társát és elfúló hangon feltette neki talán az utolsó kérdést, amely még foglalkoztatta ezek után:
- Kispróféta, mondd csak, mit akartál közölni azon a reggelen, amikor kijelentetted, hogy te más vagy, de engem csak a repülés érdekelt?
- Azt, hogy mindig is szerettelek - suttogta, aztán lehunyta nagy bogárszemét.
Ben hátára kapta Száhib összetört, száraz maradványait, Filot karjaiban vitte el. Három napon és három éjjelen keresztül kúszott a sárban, mászott gyökereken, de mire a hangyavárhoz ért, mindenki úgy látta, hadvezérhez méltón menetel. Ben, töviről hegyire elmesélte a kíváncsi és letört hangyáknak a történteket, akik meglepődve hallgatták türelmes és hosszú szónoklatát. Bizony, a hajdan délceg és gőgös katona még sosem beszélt ennyit az egyszerű néphez. Mindezek után a sopánkodó munkásokra bízta az agg tanácsnokot, meghagyta, hogy méltóképpen temessék el és sírjára hordjanak bőven nefelejcsmagot. Bebocsátást kért, és a királynő kérésének hamar engedett, egyenesen a második trónterembe kísértette a harcost. Teával, illatos áfonyadzsemmel kínálta, majd kipirulva érdeklődött Száhib és a kis Filo hogyléte felől, amire Ben a hangyafiú testét a trónterem ajtaja elől behozta, végigfektette őfelsége lábai előtt.
- Íme, fenség, az alattvalód, akinek bűne oly csekély! Nem akart a rajzáson elpusztulni, de sorsa utolérte szegényt.
Ben biccentett, majd óvatosan felemelte barátja testét, kisétált a teremből és meg sem állt vele. Úgy suhantak, ahogyan annakidején Filoval szárnyalt a képzelete. Egyenesen a Hatalmas Bokor tövéhez vitte. Feltekintett és néhány pillanatra szinte látni vélte a lombok körül, amint az agg Száhibbal oldalán Filo egy boldogabb világ felé röpül.
- Akkor sem tudom elfogadni: én miért nem kaphattam szárnyakat? Mindent megtettem őfelsége dicsőségére, elkergettem a vörös hadat! Egyszer még egy eleven ganajtúróbogárnak is egyedül nekimentem, amikor a fészek oldalánál kotorászott. Mégis a nászünnepélyt csak lentről felügyelhetem! - dohogott hatalmas csáprágóit összekoccintva Ben.
- Megértelek, cimbora, de nézd -mutatott végig az alatta szorgoskodókon -, a dolgozóknak még ennyi sem jár.
- Gyere le - szólt fel Filonak Ben. - Ne, ne tedd! - rivallt rá erélyesen. - Ne merj repülni, csak gyere ide. Hat lábad is van, úgy tudom, minek kérkedni folyton a röpködéssel?
Filo, csúszkálva, botladozva, nehézkesen lekecmergett a kőrakásról, majd leporolta és megigazította szárnyait. Nem mozgott olyan fürgén és ügyesen, mint a társa, potroha is nagyobb volt, vaskosabb, és minden ízesülése nehezebben forgott. A dolgozók össze is súgtak a háta mögött, kikacagták, hogy haszontalan.
- Ezekkel a nincstelenekkel pedig - mutatott végig a munkásokon Ben - engem ne említs egy lapon, hiszen valamennyi határtalanul ostoba és puhány, akár egy levéltetű.
- Táplálnak minket! - szisszent fel Filo.
- Mert ez a sorsuk! - toppantott a katona.
- Akkor te miért nem vagy kibékülve azzal, amit a nagy Formica kegyesen a Teremtő Rovar akaratából rád mért?
- Mert rajzani akarok és királynőt nemzeni, aki nagyratörő, bátor unokákat szül majd nekem! Történelmet akarok írni, hogy a nevem az idők végezetéig fönnmaradjon és tanúságul szolgáljon mindenkinek.
- Ej-ej, Ben, te az egész kerekerdőt akarod - csóválta a fejét Filo.
A marcona vitéz a szárnyas hangyahadban csupán a magasság diadalát látta, nem is sejtette, hogy kiváltságuk milyen áldozattal jár. Még életében nem látott Rajzási Ünnepen násztáncot röpülő, majd kifulladva a talajra hulló, elcsigázott hangyatesteket.
- Hűvös van - húzta össze vékony szárnyait Filo. - Ideje fészekre menni, cimbora.
Ben feltekintett a magasba, tűnődött, hogy mi lehet a Hatalmas Bokor tetején túl. Úgy vélte, a zöld fölött létezik egy másik hangyavilág, egy olyan boldogabb birodalom, ahol mindenki képes röpülni és a végtelen időkig fennmarad dicsőséges neve. Filo lenézett a földre és a homokcsillámokat rugdosva azon morfondírozott, vajon a Teremtő Rovar miért csak a leányokat hagyja a Nagy Kirepülés után elevenen. Tudta, a rajzás ideje már közel, hiszen a fenséges Formica-t minden nap egyre feljebb és feljebb hozták szolgái a mélyből. Ó, hogyan mellőzné a ceremóniát, úgy várja már egész udvartartásával, hogy teljes pompájában tündökölve végignézhesse a fogantatás és az elmúlás pillanatát.
- Ben - helyezte szárnyát barátja torára Filo. - Olyan régóta szeretném megosztani veled, ami a zsigereimet nyomja legbelül.
A hadfi érdeklődő tekintetét bátorításnak vélve, hangját kissé lenémította:
- Tudod, pajtás, már siheder bábkorunk óta éreztem, hogy különbözünk, mások vagyunk te meg én - zavartan nyelt egyet. - Itt most nemcsak az akkor még frissen kibúvó szárnykezdeményeimre gondolok...
- A repülőnapról mesélj, ne fuss bele másba, a lelki mélységeid taszítanak! - söpörte le toráról a fiú hűvös szárnyát.
Filo keserűséget érzett, de Ben kérésének engedve mesélni kezdte a rajzás menetét:
- Tudod, barátom, párválasztásig a repülő hangyák nem jöhetnek ki a fényre, sötétben élnek, erődítményünk falai között. Én, mint hírvivő, tündökletes királynőnket árassza el érte a bőség, e szabály alól kivétel vagyok, igaz, csupán a te oltalmazó felügyeleteddel csellenghetek a szabad ég alatt. Ameddig a nagy bogárszem ellát, enyém volt itt a végtelen pagony, ízlelgettem, kortyoltam harmatot, majd elpilledve a hosszú napon, mohaszőnyeg lett borzas vánkosom...
- Ezt mindenki tudja, úgy lófrálsz közöttünk, mint egy fáraóhangya, néha azt érzem, urizálsz - morgott Ben irigykedve.
- Száhib, a nagytapasztalatú bölcs, aki már megélt vagy tizenhat évszakot, titokban elmesélte egyszer azt a "híres" repülőnapot. Dobpergésre szállnak ki a hangyák, elsötétül tőlük a tüzes Nagy Korong! Ezután - a légtől, nászi tánctól részegen - szárnyas leányokat fognak maguknak hirtelen, így remélve örök, hű kapcsolatot.
- Ez szép, Filo, folytasd csak tovább - ábrándozott ellágyult arccal Ben.
- Nincs tovább Ben, utána nincs tovább...
- Hogyan?
- A szárnyas fiak nem sokkal ezután, egymást követve földre hullanak, míg valamennyi test és kósza szárny be nem borítja hűs lepelként lassan, végig az út haszontalan porát.
- Lárifári! Azért meséld tovább.
- Megmondtam Ben, utána nincs tovább! A leányok, immár szárnyak nélkül, királynőként szerveznek új kolóniát.
- Badarság! Rosszízű mese, ezekkel csak a lárva babát rémisztgetik a megkeseredett, koránvénülő hangyadadák.
- Segíts nekem, hadd lássam én is a többi évszakot! Mióta ismerem szánalmas sorsom, csak forgolódom a szúrós pamlagon. Ne hagyd, hogy holnap kirepüljek velük, mutasd meg hát a rejtekajtót nekem! Ígérem, nem hozok rád bajt, barátom, észrevétlenül távozom, csendesen - kérlelte Filo.
- Felségsértéssel vádolhatnálak, tudod! Szerető királynőnk gondoskodását megkérdőjelezni hangyához méltatlan, lator dolog.
Ben dühösen hátat fordítva Filonak sorakozót kiáltott. Katonái feszes rendben haptákba vágták magukat, a dolgozók pedig megkönnyebbülve lehajoltak a napi utolsó darab levélért, morzsáért, és a végtelen nyakláncként kanyargó barna gyöngyök bemasíroztak az oltalmat kínáló fészekbe. Ben egyenesen a legfelső szintre, Formica huszonharmadik lakosztályához parancsolta azon munkásokat, akiket már koradélután felküldött a Veszélyes Házba, a mai íncsiklandó menüért.
- Te is siess Filo, nélküled még a méz is keserű neki - sürgette barátját a katona.
Valóban, Formica megkülönböztetett kegyben részesítette a csinos hangyafiút, sokszor bizalmas társalkodónőjét is kiküldte, amikor diskuráltak. Filo egyszer azon kapta őt, hogy révetegen nézi mosolyát s amikor legutóbb, a mosdatás utáni szokásos migrénje elővette, rögtön a fiút hívatta, nem az udvari felcsert. Parókájától megszabadulva, finom fejmasszázst kért tőle és híreket a kinti világból; az erdő színét tudakolta, az időjárásról kérdezgetett, majd méltóságteljesen megparancsolta, maradjon a trón alján heverő szőnyegen, amíg ő elszenderül.
- Eredj, a konyhanép már előrágta a vacsorát - szólt rá, gondolataiból kizökkentve, Ben.
A huszonharmadik lakosztály volt Formica királynő palotájának legcsillogóbb ékessége. Különleges alkalmakkor tartózkodott itt, utoljára, amikor távoli rokonát, a darázskirályt látta vendégül tizenkét pillanatig, de ehhez három álló napon át cipelték felfelé szolgái a biztos védelmet jelentő második szintről. Itt intézte a külpolitikai ügyeket, delegációkat fogadott és rendszerint ezen a helyen pihent meg a rajzási ceremónia előtti estén. Filot, belépve, lenyűgözte a terem XIV. Lajos korát idéző fényűző bája, amely a legkitűnőbb termeszmesterek és szúműbútorasztalosok munkáját dicsérte. Miután körülnézett, remegő lábakkal és őszinte, mély tisztelettel köszöntötte a magasságos hangyakirálynőt, aki leplezetlen örömmel fogadta és trónusához intette a megilletődött rovarfiút. Eközben mennyei étkekkel megrakott aprócska aranytálcákkal csápjaik közt, hajbókolva haladtak el színe előtt a selyembe, bársonyba öltözött udvaroncok.
- Ö, még több fügezselét a kekszdarára, sokkal többet! - húzta el a száját Formica. - Hozzatok mézharmatot is szaporán, és kegyeltünknek kerítsetek kupát!
Óhajára méhkasként bolydult fel a hangyahad, csak úgy sürögtek-forogtak a grófok és a bárók, hogy uralkodójuk semmiben ne szenvedjen hiányt.
- Vigyétek ki a tücsköket, mert tüstént elalélunk, nem kívánunk mára több zenét!
A terem minden zugából sajnálkozó „ó"-k és csöndre intő „pissz"-ek hallatszottak, néhány marcona pedig erélyesen kituszkolta a muzsikusokat. Az úrnő kortyintott kelyhéből, majd finoman - ahogyan még a legelőkelőbb dámák sem képesek - köhintett és kissé megemelte fenséges potrohát:
- Szólni kívánunk!
„Szólni szeretne, beszélni óhajt", duruzsolták izgatottan a hangyák és igyekezték lefoglalni a legkiválóbb helyeket a trón körül, hogy a szónoki beszéd egyetlen apró mozzanatáról se csússzanak le. Ben jelzett katonáinak, akik durván félrelökték a pimaszul közel merészkedőket, miközben csendre intették a locska-fecske szószátyárokat.
- Száhib! - hívta magához tanácsadóját az úrnő. - Tolmácsold a népnek az idei Rajzási Ünnepet bevezető, felejthetetlen beszédünket! Holnap túlságosan bágyadtnak fogjuk érezni ehhez méltóságos szervezetünket, valamint enyhíthetetlen fejgörcsök kínoznak majd - verdesett legyezőjével sóhajtásnyikat.
Száhib várt, alázatosan hallgatott, fejét kissé félrebiccentette, hogy pontosan értse mit is fog súgni a Tiszteletreméltó Asszony.
- Mi lesz már? Kezdd el végre a tekintélyes és cizellált szólamot!
A vén tanácsadó tanácstalanul összedörzsölte száraz csápjait, amelyek a pisszenésnyi csöndben oly rettentő hangosan sercentek fel, hogy még a harcedzett királyi díszőrség tagjai is ijedtükben beléremegtek. Aztán bizonytalanul elmosolyodott és esdeklően nézett parancsolójára:
- Nem készültem mára még beszéddel, királyi fenség!
- Úgy? Akkor hát tolmácsold fennkölt gondolatainkat! - javasolta unottan Formica.
„Halljuk, halljuk!" Harsogták mindenfelől a lelkes udvaroncok.
- Drága népem - kezdett bele rogyadozó lábbal az élemedett korú hangya. - Hőn szeretett hangyakolóniám! Büszke és bátor fiaim!
- Nos? - türelmetlenkedett cipősarkával vészjóslón koppintva a királynő.
- Hűséges alattvalóim... - nyöszörögte az agg, majd csillapíthatatlan zokogásban tört ki.
- Felnégyelni - közölte egykedvűen, ám ellentmondást nem tűrő hangon Formica.
Ben megremegett páncélja alatt és hitetlenkedve, gyorsan visszakérdezett, de az utasítás változatlan maradt, így bilincsbe verve két pár ízeltlábát, maga vezette el az öreget.
- Fenséges úrnőm... - térdelt Formica elé Filo. - Kegyelmezz, kérlek bölcs tanácsadódnak! Zsigereimbe mérhetetlen bánat költözik, ha őt, kit apám helyett apámként tisztelek el kell veszítenem. A te magasságos lelked is tisztább lesz a frissen esett hónál, és elégedetten térhetsz nyugovóra, ha elengeded.
- Jól van hát, bár nem sokáig élvezhetitek egymás kifinomult modorát! - kacagott gúnyosan Formica, miközben az őrök felé fordult: - Holnapig közös tömlöcben sínylődjenek! A fiú utolsónak repüljön ki majd a Rajzási Ünnepen, a vén hangya pedig örökre rab legyen.
Az ostoba nép éljenezni kezdett, a királynő pedig - miután potrohgyűrűi a mértéktelen evés-ivás hatására jelentősen széttolódtak - kegyesen bejelentette, hogy nyugovóra tér. Az udvar színe-java erre egyszólamban rázendített: „nyugodalmas jó éjszakát, fényességes királyi fenség!" A hercegek, esti búcsúzásképpen, szebbnél szebb bókokkal árasztották el őt, majd volt, aki oldalazva, akadt, aki hátrálva távozott. Az úrnő, kényelmes baldachinos ágyában alvás előtt még elábrándozott:
- Úgy vélem, ideje volna frissíteni már a lassanként elöregedő kolóniát. Bizony a szárnyas, sudár hangyafi, hogy is hívják őt, talán Ali, megfelelne e királyi nászra - sóhajtott, majd lehunyta mozaik-hűvös összetett szemét.
Dobszóra riadt reggel minden madár, nyulak inaltak be a fák közé, és fűcsomók mögé bújtak a reszkető bogarak. Harun, az új tanácsadó, büszkén mutatta a míves lelátót a még hintajában pöffeszkedő királynőnek, akit csillapíthatatlan szélgörcsök gyötörtek.
- Nézzük, Harald, nagylelkűen látjuk is, de miért nem arra a dombra építtetted fel, ott! - bökött a Veszélyes Ház lépcsője felé, majd észrevétlenül lazított fűzőjén.
- Harun, engedelmével legdicsőségesebb úrnőm... Alázatosan megjegyezni kívánom, hogy a hely, amerre mutatni méltóztatott, veszedelmes emberi szörnyek lakhelyéül szolgál, ez kegyes testi épségét veszélyeztetheti - hajolt földig, kifényesített csápjait illendően hátrasimítva az újdonsült tanácsnok.
- Ö, ez esetben kegyeskedünk ma vétkedet megbocsátani! - ásított Formica, majd a fűszálakkal legyezgető szolgákat utasította, hogy gyengéden emeljék őt a díszes, rózsás cukormázzal ékesített, ibolyaszínű lelátóra. - Untatsz, Harald, hol van Száhib és a deli szárnyas fiú?
- Attól tartok, leghatalmasabb isteni fenség, hogy tegnap este tömlöcbe zárattad e gaz lázadókat - hajbókolt Harun.
- Igaz is, már emlékezünk, elvonszolták őket a martalócok... - rúgta le a pompás asztal alá szoros lakkcipőit.
Odalent már javában zajlott az ünnepi játék, minden a rendes hagyományok szerint. Először megtartották a kocsiversenyt, amelyen négy bátor és tagbaszakadt katona csótányfogatot hajtva buzgón küzdött a győzelemért, aztán a hangyasavas lepkelövészet, majd a díszfelvonulás következett. A királynő végtelenül semmitmondónak értékelte a látottakat, ennek természetesen hangot is adott, majd a régi szokásokhoz híven magasba emelte keszkenőjét. Hosszan kitartotta a kendőt, amíg rágó szájszerve egészen bele nem zsibbadt, aztán méltóságteljesen elengedte a mélybe. Ez volt a jel a második dobpergésre, amely a Rajzási Ünnepen nászrepülésre hívta a szárnyas ifjakat.
A pazar tribün alatt, Ben pattanásig feszült idegdúcokkal figyelte a látványos eseményeket, miközben az idő repült és lassan esteledett. Vagy mégsem?
- Hiszen nincs még itt az ideje... - töprengett rosszat sejtve a katona, aztán csakhamar eszébe ötlöttek Filo baljóslatú szavai:
- „Dobpergésre szállnak ki a hangyák, elsötétül tőlük a tüzes Nagy Korong".
Azon nyomban, amint ezt felidézte, akárcsak valami sötét jégeső, mozdulatlan testek és gazdátlan szárnyak zuhantak alá, mire Ben rémülten sisakjához kapva, torkaszakadtából kiáltozott:
- „A szárnyas fiak nem sokkal ezután, egymást követve földre hullanak, míg valamennyi test és kósza szárny be nem borítja majd lepelként lassan, végig az út haszontalan porát."
Lélekszakadva rohanni kezdett egyenesen a tömlöc felé, félrelökött tücsköt, bogarat, ezalatt futtában korholta magát:
- Ó, én balga, miért nem hittem neki! Hiszen azt is mondta, hogy Ő valami más... talán próféta, nyilván erre célzott, amikor megjövendölte a tömeghalált.
A börtönhöz érve kulcsokkal bíbelődött és közben szabadkozott, majd eleresztette Filo prófétát és kiengedte az agg Száhibot.
- Most uram, barátom, társam, szólj, hogyan tovább? Mutasd az utat, tárd föl a jövendőt, követni foglak egy életen át - térdelt le Filo előtt, mélyen meghajtva fejét.
- Ben, én csak egy egyszerű hangya vagyok, ahogyan szárnyaim vannak, úgy hibáim is. A jövőt sajnos én sem láthatom. A titkos ajtót neked kell megmutatnod, elvisszük innen a kisöreget! Biztonságos hely a többiek elől, viszont egyedül a Veszélyes Ház rejteke lehet.
- Az kétnapi járóföld innen, vagy három is talán! - kiáltotta döbbenten a vitéz.
- Nem úgy van az, hogyha szárnyalunk! - húzta ki büszkén magát Filo.
Időbe telt a három cimborának kijutni a kanyargós alagutakon. Voltak helyek, ahol még ásni kellett, ráadásul Ben a nagy izgalomban többször elvétette a földalatti járat útvonalát. Amint kiértek, Filo szárnyat bontott és felsegítette hátára barátait. Egyedül most tartotta ajándéknak kissé előnytelen, széles potrohát. Sosem tagadta, hiú volt kicsit, de más hibát keresve sem találhatott volna hangya benne.
- Juhú, repülök! - kiáltott Filo csápjaiba kapaszkodva Ben. - Ilyen élményben még sosem volt részem, cimbora! Veled vagyunk, vezesd ki népedet!
- Egyáltalán örülök, ha mi hárman épségben eljutunk oda... - szólt hátra kedvesen Filo.
Vaksötétben érkeztek meg a Veszélyes Ház ablakának barna zsaluihoz, amelyeken elsőként Ben kukucskált át, majd örömmel újságolta társainak, hogy meleg fényeket látott odabent. A katona bakot tartott, besegítve ezzel Száhibot, majd Filoval, egymást támogatva bemásztak egy hangyányi repedésen keresztül ők is. Elcsigázottan néztek végig reménybeli új otthonukon, miközben tervezgették a párkányon megpihenve, hogy a konyha melyik zugát, hasadékát válasszák ki éjszakai szálláshelyükül. Filonak minden tagja remegett, kimerítette a társasutazás, a nagy izgalomtól kitikkadt a szája és szárnyatövét feltörte az öreg barát száraz lábsora. Lassan leereszkedtek a falon és tekintetükkel vizet keresve, végigpásztázták a végtelen határt. Számukra itt minden annyira bonyolult volt, hogy még a szomjúságnál is kínzóbban, egyszerre tört mindhármukra a honvágy. Hiányzott nekik a zsongás, a milliónyi szöszmötölő hangyatárs, a neszek, a munka... és munka után az esti, megszokott együttgondolkodás. Belátták végre, ez a világ annyira rideg, hogy igazán sosem tudhatják majd otthonuknak. Riasztották őket az idegen illatok, a megszokott apró motoszkálás helyett a kintről jövő hangos lábcsoszogás. Rájuk nehezedett a végtelen magány, ahogy a vargányagomba megtelepszik a kiszolgáltatott tölgyeken.
- Fölrepülök - dünnyögte Filo. - Hátha föntről könnyebben észreveszem a vízlelőjüket... - társai pislogva bólogattak.
- Proféta, szólj, mi tévők legyünk azután? - kérdezte Ben, elhatározva, bármi is lesz a kinyilatkoztatás, ő zokszó nélkül végrehajtja azt.
- Utána? Visszarepülünk a hangyavárba, ott mégis biztonságosabb. Reméljük Száhib ékesszólására a királynő is előbb-utóbb enyhülni fog és végül megbocsát.
Kitörő örömmel fogadták az ötletet, Száhib és Ben összeölelkezve táncra perdült, míg Filo egyre feljebb repkedett. A nagy fehér ajtó azonban kitárult hirtelen, a táncnak azonmód végeszakadt, Filo kétségbeesve körözött a lámpabura vakító fénytengere alatt. Egy kislány lépett be hálóruhában, utána édesanyja, aki a mosogatóba helyezett egy üres bögrét, és rá hosszan csurgatta a vizet. „Vizet, vizet!" Gondolta a végsőkig kiszáradt hangyafiú, miközben szárnyával egyre erőtlenebbül verdesett.
A kislány észrevette őt és mosolyogva felé bökött:
- Nézd anyu, egy tündér! Édes, kicsi tündér!
Az asszony felnevetett, majd a mosogató alól előrántott egy félelmetes, hengeres masinát. Csak egy szisszenést hallott Filo és testén érzett valami csípős permetet, amelybe először beleszédült, utána a világ forgott és ő reszketve, halkan, spirális zuhanással a konyhakőre hullt. Ben még zokogva figyelte, ahogy kimegy a két szörnyeteg, és az asszony az ajtóból visszanézve mondja:
- Csak tudnám, mégis hogyan jutnak be ezek a szörnyetegek.
A katona csápjaival óvatosan végigtapogatta mellette heverő bajtársait. Száhibot eltaposta a kisebbik ember, Filo arcához és testéhez ragadt szárnyai mögül még hallani vélt aprócska, halkuló nyögéseket. Karjaiba fogta társát és elfúló hangon feltette neki talán az utolsó kérdést, amely még foglalkoztatta ezek után:
- Kispróféta, mondd csak, mit akartál közölni azon a reggelen, amikor kijelentetted, hogy te más vagy, de engem csak a repülés érdekelt?
- Azt, hogy mindig is szerettelek - suttogta, aztán lehunyta nagy bogárszemét.
Ben hátára kapta Száhib összetört, száraz maradványait, Filot karjaiban vitte el. Három napon és három éjjelen keresztül kúszott a sárban, mászott gyökereken, de mire a hangyavárhoz ért, mindenki úgy látta, hadvezérhez méltón menetel. Ben, töviről hegyire elmesélte a kíváncsi és letört hangyáknak a történteket, akik meglepődve hallgatták türelmes és hosszú szónoklatát. Bizony, a hajdan délceg és gőgös katona még sosem beszélt ennyit az egyszerű néphez. Mindezek után a sopánkodó munkásokra bízta az agg tanácsnokot, meghagyta, hogy méltóképpen temessék el és sírjára hordjanak bőven nefelejcsmagot. Bebocsátást kért, és a királynő kérésének hamar engedett, egyenesen a második trónterembe kísértette a harcost. Teával, illatos áfonyadzsemmel kínálta, majd kipirulva érdeklődött Száhib és a kis Filo hogyléte felől, amire Ben a hangyafiú testét a trónterem ajtaja elől behozta, végigfektette őfelsége lábai előtt.
- Íme, fenség, az alattvalód, akinek bűne oly csekély! Nem akart a rajzáson elpusztulni, de sorsa utolérte szegényt.
Ben biccentett, majd óvatosan felemelte barátja testét, kisétált a teremből és meg sem állt vele. Úgy suhantak, ahogyan annakidején Filoval szárnyalt a képzelete. Egyenesen a Hatalmas Bokor tövéhez vitte. Feltekintett és néhány pillanatra szinte látni vélte a lombok körül, amint az agg Száhibbal oldalán Filo egy boldogabb világ felé röpül.