Rácsok

Évszám
2012
Beküldő
annabella
Iván mélán, időtlenül meredt a falra. Csend volt, senki nem zavarta, s ő sem érdekelte a megmaradt külvilágot. Fejében zűrzavar uralkodott, egy kósza film buta főszereplőjének érezte magát, s mindent fonákul, kívülről látott.

 Hogy fogja mindezt elviselni? A szabadság számára drága kincs, amelyet éppen most vettek el tőle, illetve ő dobott el magától végleg. A bűn, mely lelkét terheli, mély, mint egy megásott kút. Vétkes, lakolnia kell. Pár, fegyházban eltöltött órája végtelennek tűnik. Az értékes ember belső ösztönével lelkét mentené, tudatát, melynek épsége létkérdés. Semmi értelmes kapaszkodó nem jut eszébe, de azért számvetést készít. Kit, mit fogadhat társául? Felsejlik szülei szemrehányó arca, a döbbenet és szégyen a bíróság előtt. Forog tovább a kerék, kicsi, anyátlan árva nyújtja felé a kezét, s ő, hogy őrületét ennél a képnél megakadályozza, töröl serényen. Buzgó hivatalnokként iktat és selejtez, csak éppen nem egy kopott íróasztalnál, hanem saját fejében.

Mélán ébrednek fájó tagjai, fejét lehajtja, s emlékezik. Mi az, ami most nem fáj, nem éget? Gyermeki vasárnapok, meleg húslevesek, pite, a mama és nyugalom. Hűvös, bariton hang a szószékről, egy templom. Mindig csodálta a vallásosak nyugalmát, tartását, olykor túlbuzgó ájtatosságát. 

Istenem, milyen régen nem járt már ott! Esküvő, keresztelő képe villan be, de a törlés gomb itt is gyors, aktív. Vajon miért nem jutott ez eszébe eddig, s miért most törnek föl az emlékek?

Pedig milyen jó gyerek volt, jó tanuló, dolgos, szorgalmas. A mama mindig Verát hibáztatta Iván elrontásáért. Ki gondolta volna, hogy a család szégyene lesz?

Fejét az eltiportak gőgjével emeli, szeme csillog. Már tudja. Rejtett asszociációk jelennek meg előtte, egy lépcső, egy korlát, egy kapaszkodó felfelé. Menedék.

Mintarab lett. A külvilágtól semmilyen jelzést nem kapott, ő meghalt a szemükben. Dolgozott, tanult, olvasott, a jövőt tervezgette. A könyvek lapjain olyan világok tárultak fel számára, amelyek előtte rejtve voltak az avatatlan szemek előtt.  Ugyan hol élt ő eddig? A Marson? Miért nem látta az élet igazi értelmét, a tudás hatalmát, a belső összefüggéseket? Mennyi bajt, kínt, tönkretett életet meg lehetett volna menteni egy apró nyitással a tudás felé!

„Ment -e a könyvek által a világ elébb?” IGEN!- üvöltené bele az éjszakába, s nappalba, elmondaná mindenkinek, akinek lehet.

Mi volt fontos eddig? A pénz, a hajtás, az őrület. Szenvedélyesen beletemetkezett a vallások, kultúrák világába, szerezte ismereteit. Tartása lett, újra embernek érezte magát, s immár így, lelkében egész emberként nyitott újra a világ felé, mely kitárta karjait, és átölelte őt.

Szabaduláskor felnőtté vált lánya várta, akit alig ismert meg. Némán nézték egymást, Iván bámulta saját szemét, orrát, száját, önmaga tükörképét. Feleség, anya nincs egy végzetes éjszaka óta, de mindketten túlléptek ezen az elmúlt 15 évben.

Este megeredt a nyelvük a kis albérletben, a vér összetartó szava erősebb lett a több évi távolságnál.

- Hogy bírtad ki ezt a hosszú időt benn?- kérdezte Gréta, akit az elmúlt évek árvasága és kitaszítottsága magányossá, halk szavúvá tett.

- Már az első napon rájöttem, hogy hittel, erővel, élni akarással, szabadságvággyal telve tudom csak elviselni az idő lassúságát. Eszembe jutott gyermekkorom templomi élménye, s rájöttem, minden elveszhet, eltűnhet, szétfoszolhat, csak egy valami örök: az Istenbe vetett hitem. Az, aki Istent hiszi és bírja, sohasem magányos többé. Nekem ő volt a társam, a mindenem. A vétkem is övé lett, elfogadta azt, amikor elfogadott engem. Eggyé lettünk, s többé nem válunk szét.

Mire felnézett beszédéből, a lány szeméből könnyek peregtek.

- Az intézetben nekem is egyetlen társam volt –suttogta Gréta. Ő.

 A hajnal két nedves arcú, összeölelkező embert ért tetten egy kis szobában. Az asztalon gyertya égett, mellette álló kisfeszület. Az arcokon boldogság, felszabadultság látszott. Megtalálták egymást, s birtokolták azt, akit sohasem veszítettek el, csak elrejtettek magukban, hogy az első hívó szóra előbukkanjon, s oltalmat nyújthasson számukra, mert soha nincsenek egyedül azok, akiknek társaságát nagy gondolatok alkotják.