Hajnalodott. Az istálló ablakán már lehetett látni a halvány derengést. Hamarosan felkel a Nap.
A nagytermetű lovak türelmetlenül toporogtak a helyükön. Ilyenkor jön a gazda, hozza az abrakot, kitakarítja az istállót. Hol késhet? Már itt kellene lennie! Aztán meghallották... Kintről krákogás és az ismerős lábak dobbanása hallatszott. Ide, ide! Gyere már! Boldog nyihorászás vette kezdetét, amikor a férfi belépett az ajtón.
- Jól van, jól van, jövök már.
Az istálló hátsó zugában a csikó ijedten rándult össze az ismerős hangra. Ő nem várta a reggelt. Bár az ő bendőjét is mardosta az éhség, félelme, rettegése erősebb volt. Mint a többi ló, ő is tudta, hogy mi következik.
A gazda sorra odament a lovakhoz, elégedett dörmögéssel lecsutakolta őket, miközben azok vígan ropogtatták az abrakot.
A sarokban a csikó lehunyt szemmel, remegő lábakkal várta, hogy mikor ér oda. Legszívesebben elfutott volna, ameddig csak vézna lábai bírják, addig rohant volna, csak el, el innen!
Gyűlölte a reggeleket. Az éjszakákat szerette, a csendes, meleg, puha sötétséget, amikor nem volt látható különbség közte és a többiek között. Amikor nyugodtan álmodozhatott. Álmában gyönyörű paripa volt, fényes, tiszta szőrén csillogott a napfény, és amikor boldogan vágtázott a virágos réten, hosszú sörénye úszott a szélben, és ő repült, szárnyalt... Máskor azt képzelte, hogy az ügetőn van, óriási tempóban robog a cél felé, sorra lehagyva a szebbnél szebb paripákat, és elsőként ér a célba. Mindenki tapsol, éljenez, őt ünneplik, de ő csak a gazdát keresi tekintetével.
- Látod, látod, hogy mire vagyok képes? Ugye most örülsz és büszke vagy rám?
Igazság szerint ő nyert már versenyt, nem is egyet. Igaz, nem gyorsaságit, hanem díjlovaglást, ahol nem a fizikai erő számít, hanem az odafigyelés, amihez szív kell, ami művészet! Szóval ilyen versenyt már nyert, nem is egyet. Ám amikor csillogó szemmel a gazdát kereste, meglátta a hátsó sorokban, dacosan, mogorván, lehajtott fejjel.
- Gratulálunk pajtás, ez aztán a csikó! Meglásd, még sokra viszi!
- Ez a semmirekellő? Ugyan már! Mi ez a győzelem? Semmi. Minek ez a haszontalan kupa, csecse-becse? Inkább az eke vagy a kocsi elé foghatnám be és hasznot hajtana. De ebből soha nem lesz semmi.
A csikó lehajtotta a fejét és szomorúan elkullogott. Hát, nem vagyok jó semmire... Nem is leszek soha... Szép barna szeméből könnyek peregtek és folytak végig a szőrén.
- Na, mi van, te álomkóros? A többi már rég talpon van, azóta már kint a határban húzza az igát, te meg csak itt henyélsz, lopod a napot! Hogy mért vert engem meg az Isten egy ilyen mihaszna jószággal? Semmire sem jó. Kehes, girhes, sánta! Soha nem lesz belőle semmi! Jó erős ló kell nekem, ami elbírja a kocsit, nem egy ilyen nyomorult! Hogy a ménkű vágna bele! Hogy én hogy meg vagyok áldva vele!
A csikó arrébb ugrott, de már elkésett. A kötőfék nem engedte és így a villa nyele nagyot csattant a hátán. Fájt az ütés, de még jobban fájt a gyűlölet és a megvetés, ami a gazda hangjából áradt. Elé lökte a takarmányt, ímmel-ámmal lecsutakolta, de ebben sem volt köszönet, a durva mozdulatoktól a vakaró nyomán kiserkent a vére. Ráadásul, ahogy félelmében arrébb akart húzódni, rálépett a férfi lábára.
- Az anyád keserves Úristenit! Még rám tapodsz? Jó hogy fel nem rúgsz! Te rohadék! De megállj, itt döglesz meg a saját ganédba, innen ki nem mész, az anyád erre-arra...
És ez így ment szinte minden nap. A csikó lesoványodott, hiszen enni sem mert, fél szemmel mindig azt figyelte, honnan jön, mikor üti meg megint a gazda...
- Tiszta idegbeteg ez a ló! Nem jó semmire. Girhes, kehes, sánta! Hej, ha valaki megvenné, de hát kinek kellene egy ilyen gebe?
Telt-múlt az idő... Leesett a hó, aztán kitavaszodott, aztán...
Aztán egy napon a gazda nem jött. A csikó fásultan álldogált, egy darabig észre sem vette, hogy valami nincs rendjén. Kint nagy mozgolódás volt, jöttek-mentek az emberek. A lovakra nem figyelt senki, míg azok aztán hangos nyerítéssel és dobogással tudtukra nem adták, hogy a reggeli takarmányozás elmaradt. Már délfelé járt az idő, amikor emberek jöttek az istállóba. Voltak, akik a lovak gondozásához, etetéséhez fogtak, de ketten, egy fiú és egy férfi csak halkan beszélgettek.
A gazda nem volt velük.
Nem volt sehol!
Ilyen még nem volt!
- Mindegy. Nekem úgyis mindegy. Most majd ezek fognak szidni és verni - gondolta a csikó és közelebb húzódott a falhoz, hogy lehetőleg észre se vegyék.
De lassan odaértek.
- És ő? Őt hogy hívják? És miért fél ennyire?
- Őt, azt hiszem, úgy hívják, hogy Remény, de nem vagyok benne biztos. Apád sohasem szólította a nevén, csak girhesnek vagy csámpásnak nevezte. Haragudott rá, mert nem olyan ló, mint a többi, amilyet ő szeret. Mondtam neki, hogy ez nem igásló, ne úgy bánjon vele, és ne azt várja tőle, mint a többitől, de rám se hallgatott. Pedig ebből a lóból lehetett volna valami! Amikor jó lovas ülte meg, olyan szépen, kecsesen rakta a lábait, és úgy ugrotta az akadályokat, mint a parancsolat! De ennek már vége van. Nézd, milyen sovány, kiállnak a csontjai, szerintem már meg is vakult itt hátul a sötétben. És ideges. Nem jó az olyan ló, amelyik ideges...
A fiú kíváncsian közelebb lépett, hogy megsimogassa ezt a hajdani versenyparipát, de a ló ijedten horkantott és felkapta a fejét. A fiú is hátra ugrott, de a tekintetük egy pillanatra találkozott...
- A szeme...
- Mi van a szemével? Gondolod, hogy tényleg vak?
- Nem, nem! A szeme... olyan szomorú. Ilyen bánatos szemeket még soha nem láttam. Szeretném megsimogatni.
- Nem enged ez közel senkit magához, teljesen elvadult. Csak az apád szokott idejönni hozzá, de már őt is megrúgta, vagy rálépett, nem is tudom, de jól el szokta verni.
- Én szeretném megszelídíteni újra. Én fogom gondozni. Barátok leszünk.
- Felőlem... Az apád most egy darabig nem fog jönni, az biztos. Ki tudja, felépül-e valaha is? Az agyvérzés komoly dolog. Gondozd, ha akarod, de legyél óvatos, nagyon vad. Évek óta nem simogatta ezt meg senki, nem hiszem, hogy közel tudsz menni hozzá.
- De igen. Én tudok. Én tudom, mit érez, tudom, hogy miért szomorú és tudom, hogy milyen az, amikor nem szeret senki. De mostantól más lesz. Itt leszünk mi egymásnak. Barátok leszünk jóban és rosszban. Vigyázunk egymásra. Így lesz, tudom.
A fiú hangja lágyan csengett és miközben beszélt, keze lassan a ló orrához közeledett. Az nagyon óvatosan megszagolta.
Ó, az az illat! Milyen jó szaga volt és milyen selymes a bőre! Megbabonázva állt a ló, mintha földbe gyökerezett volna a lába. A fiú lassan simogatni kezdte a szőrét, sörényét és közben halkan beszélt hozzá.
- Remény, milyen szép neved van! Az én nevem Marci, de nem szeretem, mert az apámat is így hívják, és én nem szeretnék olyan lenni, mint ő. Szólíts úgy, ahogy akarsz. Barátok leszünk. Szeretni foglak, sőt, már szeretlek is!
Remény szinte beleborzongott a gyönyörűségbe, ahogy a fiú keze újra és újra végig simogatta. Földöntúli boldogságot érzett, úgy érezte, erre vágyott egész életében, őt várta, amióta bekötötték ide a sarokba. Ó, mennyire várta!
- Remény, Remény - suttogta fiú. Észre sem vették, hogy kettesben maradtak. A férfi sietett a dolgára, de számukra megállt az idő. A ló ösztönösen érezte, hogy a fiú nem fogja bántani, már eszébe sem jutott, hogy elhúzódjon tőle.
Marci eloldotta a kötőféket és kivezette az istállóból. Remény remegő lábakkal és vaksin hunyorgó szemekkel állt az udvaron. Itt kint, a fényben jól látható volt, hogy sovány testét elborítják a sebek, szőre, sörénye csomókban, farka gubancos.
-Ó, te szegény! Gyere, lecsutakollak.
A fiú óvatosan hozzá fogott a tisztogatáshoz és egy óra múlva, amikor visszavezette az istállóba, már valamivel jobban nézett ki a ló.
Innentől kezdve elválaszthatatlanok voltak. A fiú ápolta, gondozta, a ló pedig végtelen hűséggel és ragaszkodással hálálta meg a törődést. Most már mind a ketten repeső örömmel várták a reggeleket, esténként pedig alig tudtak elszakadni egymástól, - sokszor a fiú ott is aludt az istállóban.
Talán most azt várod, a történet úgy folytatódik, hogy Remény sorra nyerte a versenyeket gazdája nagy örömére, de nem így történt.
Soha többé nem versenyzett. Valóban „ideges" ló lett, és a látása sem volt tökéletes.
Csak kis gazdája mellett és az ő szemében volt tökéletes és csodaszép. De hát nem is akart ő soha mást, csak hogy a gazda szeresse, és büszke legyen rá!
Remény...Milyen jó, hogy egyszer, régen ezt a nevet kapta!
Rosana