A sűrű sötét nehéz fátyolként telepedett a falura. A négy gyerek és szorosan a nyomukban baktató felnőtt lábnyomai pillanatok alatt foszlottak semmivé a szeles, hideg időben a végeláthatatlannak tűnő úton. Csak bandukoltak egymás mögött szótlanul. Az apróságok semmit nem kérdeztek, talán érezték, hogy bármennyire szereti is őket anyjuk, úgysem kapnának tőle választ arra, amit mindannyian tudni szeretnének. Az erős, szikár asszony fegyelmezetten ballagott gyerekei nyomában. Sosem hazudott nekik, most elhatározta, ha megkérdezik tőle, merre tartanak, nem mond nekik semmit. Mit is mondhatna, amikor épp csak megszabadultak a halál markaiból? Hiszen még ő maga sem hitte el, hogy igaz: megmenekültek. Többé nem kell a társaik verejtékszagától és vizeletétől bűzlő vagonban szoronganiuk. Újra együtt vannak és immár örökre elválaszthatatlanul indulnak a leküzdhetetlennek tűnő végtelenbe. Nem tudta, mennyit kockáztat azzal, hogy megszökött négy apró gyermekével a vasútállomásról. Sejtette, ha a csendőrök észreveszik, hogy egy családdal kevesebb maradt a vagonban, akkor akár mindegyikük életét veszélybe sodorhatja felelőtlen cselekedetével. Mit tehetett volna mást? A hang – amely állandóan azt szajkózta: menekülj- sokkal erősebb volt benne mindennél. Ha maradtak volna a többiekkel, biztos volt benne, nem várt volna más rájuk, csak a halál. Álmában is csak ezt a hangot hallotta, ha ébren volt, akkor is ez a mondat motoszkált a fejében, így hát nem volt más választása, éjnek idején kimenekítette a gyermekeit és önmagát is a halál fojtogató karmai közül és megpróbálta a lehetetlent. Közben azon morfondírozott, melyik irányból fenyegetheti őket veszély. A gyerekek szerencsére mit sem sejtettek ebből, így bátran és sorsukba egykedvűen beletörődve vágtak neki a hosszú útnak.
Felhős volt az ég, a Hold és a csillagok sem siettek segítségükre. Csendben, hangtalanul, egymás kezét görcsösen markolva botorkáltak.
Az állomástól vezető út nem volt veszélyektől mentes, ugyanis a falu főutcáján vezetett végig. A kutyák vonítottak, ők pedig minden ág reccsenését, roppanását gyanúsnak vélték, minden zizzenésre összerezzentek, csak a tücskök egyenletes, jól ismert cirpelése nyugtatta meg feszült idegeiket. Már az ősznek is vége volt, így ők maguk sem tudták, hogyan zenélhettek ezek az állatok még mindig olyan kitartóan? Úgy érezték, mintha ezt a szerenádot az ő tiszteletükre és biztatásukra adták volna.
A falu határában egy hatalmas tisztásra bukkantak, melynek szélét sűrű, lombos, erdő szegélyezte. A levelek már barnán, bordón, vörösen izzottak az összefüggő lombkoronában, de még kitartottak és erősen kapaszkodtak kocsányaikkal ki-ki a maga törzsének ágaiba. Ezen a különös, felejthetetlen éjszakán mintha még ők is minden erejüket összeszedve ragaszkodtak volna egyhangú, unalmas, tétlen életükhöz. Sorsuk egy rövid ideig összefonódni látszott a négy apróbb és az egy nagyobb alak magányos pillanatival.
Az asszony is, gyermekei is otthonukban különös összhangban éltek a természettel, de ezek a fák, a tisztás és a hatalmas erdő – mely első látásra olyan határtalannak tűnt számukra, hogy szinte féltek átlépni bozótos kapuján félve attól, hogy elnyeli őket egy szempillantás alatt- idegen volt számukra. Ők máshoz szoktak. Saját környezetük barátságosabb volt, minden szegletét, minden növényt ismertek már tudták azt is, hol találnak nyáron szamócát, ősszel kökényt, csipkebogyót –ami csak akkor volt ízletes, ha megcsípte a dér-, tavasszal hóvirágot és ibolyát. Az erdő, melynek avarjában sután botladoztak idegen, ennél fogva pedig kiismerhetetlen és félelmetes volt számukra.
Az asszony türtőztette magát, hogy a gyerekek észre ne vegyék félelmét, idegenkedését, azoknak nem volt más reményük, csak anyjuk biztonságot nyújtó, szikár, megfélemlíthetetlen alakja. Amennyire csak lehetett tartotta magát.
Minden ruhájuk rajtuk volt: egy vastag kabát, posztószoknya, kendő, klumpa. Ez volt minden vagyonuk. Legszívesebben sírva fakadt volna, ahogy végignézett gyermekein és eszébe jutott az a nyomor, amiben tengették szegényes mindennapjaikat. Szívszorító látványt nyújtott számára a sok kis egyforma klumpa és a foltos nagykabátkák, amiket gyermekik viseltek, de hiába, többet nem tudott nekik biztosítani egyedül. Amióta a férje elhagyta őt alig tudta őket még elegendő étellel is ellátni. Élelmet ez alkalommal sem vihettek magukkal. Észrevétlenül kellett eltűnniük, társaik nem sejthettek semmit. A 20 kg-os zsák - amit magukkal vihettek volna az útra- ott maradt a vagonban.
Mindannyian kimerültek a bennük fokozatosan halmozódó feszültségtől és közben meg is éheztek. Bemerészkedtek hát az erdőbe, kerestek maguknak a cserjék között, a fák alatt egy akkora helyet, ahol mindannyian elférhettek kényelmesen. Az asszony nekidőlt egy odvas fa törzsének a gyerekek pedig anyjuk ölébe hajtották fejüket - mint ahogy azt oly sokszor otthon is tették- és mély álomba szenderültek. Az asszony minden hangra összerezzent éjszaka, szíve a torkában dobolt. Ha tehette volna, üvöltött volna félelmében és kilátástalan helyzetét szemlélve felakasztotta volna magát a legközelebbi fa erős ágára, de nem tehette meg, hiszen gyermekeinek ő volt az egyetlen támasza, reménye, életük az ő kezében volt. Megpróbált hát megnyugodni miközben Istent hívta segítségül. Kérte, hogy óvja meg őket minden bajtól, a csendőrök fegyvereitől, az emberek bosszújától és adjon nekik minden éjszaka szerény hajlékot a fejük fölé. Így rimánkodott sokáig, míg annyira megnyugodott, hogy az álom is a közelébe merészkedett és magával ragadta ugyanúgy, hogy az ölében nyugvó gyermekeit. Egész éjszaka rémálmok gyötörték. Még az az eset is megelevenedett előtte, amikor az a szomszéd falubeli férfi disznót akart venni tőle, de ők nem adtak el neki egyet sem. Gonoszságból-e, hanyagságból-e arra ő már nem emlékezett, de hagyták őt, hogy dolga végezetlenül távozzon. Arra viszont tisztán emlékezett, hogy hosszabb ideig rossz érzések gyötörték őt is, a férjét is az idegen furcsa viselkedésével kapcsolatban.
Hajnalodott, az apróságok még édes álmukat aludták, amikor anyjuk már a hajnali fényt hívta segítségül ahhoz, hogy megfigyelhesse az erdő ébredező állatvilágát. Ismerkedett az otthonosan mozgó, szépszemű őzekkel, figyelte a halk trillába kezdő madarakat és az avarra halkan lehulló gesztenyék tűleveleit szemlélte. Nem jutottak messze az állomástól és a kiábrándító vagontól, de az erdőben mégis biztonságban érezhették magukat. A cserjék és fák csendje és a barátságos környezet lenyűgözte az asszonyt, kezdte otthonosan érezni magát benne. A hideg sem volt annyira elviselhetetlen, mint előző este. Pihent hát még egy kicsit, amíg a késő őszi nap sugarai el nem árasztották fényükkel az erdőnek azt a részét is, ahol ők nyugodtak közben pedig azon gondolkodott, mit adhatna enni az éhező gyerekeknek, akiknek gyomra már álmukban is korgott, de még nem gyötörte annyira őket, hogy fel is ébredjenek tőle. A Nap jótékony sugarai átláthatóvá tették számukra az előző éjszaka még oly ijesztőnek és félelmetesnek tűnő erdőt, de szomorúan tapasztalták azt is, hogy a gesztenyefa, aminek a közelében letelepedtek nem terem szelíd gesztenyét, más meglepetést pedig nem tartogatott számukra búvóhelyük. Az éhes gyomrok egyre hangosabbak voltak, de a gyerekek csak hallgattak. Ők is tudták, értelmetlen lenne követelőzni, ezért fegyelmezetten figyelték anyjukat és bíztak abban hátha, tartogat mégis valamilyen meglepetést számukra, mint ahogy annyiszor otthonukban is. Mindig előállt valamivel, hol egy szem száraz pogácsával, pár szem aszalt szilvával, vagy körtével, ami megoldotta problémájukat, elhallgatta korgó gyomrukat. Hiába csillogtak olyan sejtelmesen, várakozással teljesen nagy barna szemeik a meglepetés még váratott magára.
Gondosan begombolták foldozott kabátkájukat, ami éjszaka olyan biztonságos, egyenletes meleget adott fáradt, kimerült testüknek, leszedegették ruhájukról a színes leveleket és lassan elindultak.
Az erdő szélénél továbbra sem merészkedtek beljebb útjuk során. Olyan hangtalanul lépkedtek a puha avaron, hogy még a közelükben legelésző őzek is alig vették észre őket. Lépteiket néha-néha baglyok huhogása, varjak szárnyinak gyors csapkodása keresztezte. A békés őzek, a kíváncsi nyulak, gyíkok és egerek tették változatosabbá, vidámabbá unalmas útjukat. Mintha azok is jól tudták volna, mennyire ki vannak szolgáltatva, mennyire kilátástalan, reménytelen annak a néhány embernek a helyzete, akik útjukat keresztezik.
Egész nap úgy gyalogoltak, mintha már egy korábban kitűzött cél felé haladnának, pedig szó sem volt semmiféle célról. Egyszer-egyszer megálltak, hogy kipihenjék magukat, megpihentessék fáradt tagjaikat, de csak rövid időre, mert attól féltek, ha hosszabb ideig maradnak egy helyen, nem tudnak többé elindulni és még a remény is szertefoszlik, hogy lakott területet találnak. Így folytatták útjukat a mögöttük baktató állatok sorát látva immár boldogan egészen addig, amíg a hatalmas erdő egy kukoricatábla szélébe nem torkollott. Megdöbbenve tapasztalták, hogy a kukorica még lábon áll, emberi kéz nem érintette. Letörtek néhány csövet belőle, majd óvatosan ropogtatni kezdték. Tudták, hogy foguk értékes kincs és még jó szolgálatot tehet nekik életük során, így óvatosan szemezgették a mennyei meglepetést. A gyerekek közben továbbra sem adták fel a reményt, hogy anyjuk hamarosan valami ínycsiklandó finomsággal kedveskedik számukra.
Az egész napos gyaloglástól el is fáradtak, ezért lepihentek annak a trágyadombnak a tövében, ami a kukoricaföld szélén állt. A trágya nem éppen kellemes kipárolgása megfelelő meleget adott nekik éjszaka és miután mindannyian látták, hogy a táj is, az erdő is és a benne élő állatok is a segítségükre vannak és már- már barátként üdvözlik őket nyugodtan hajtották fejüket egymás ölébe és mély álomba merültek.
Hajnalban egyre közeledő csengő hangjára ébredtek. Egy terebélyes juhnyáj tört utat magának a kukoricaszárak között. A gyerekek szeme felcsillant az állatokat látva, de uralkodtak magukon és tudták, amíg anyjuk engedélyt nem ad nekik, addig nem mehetnek az esztelenül ugrándozó bárányok közelébe.
Az asszony a csörtető patákat hallva összerezzent. Sejtette, hogy sorsuk bevégeztetett. Ha a juhász meglátja őket, azonnal jelenti majd a csendőröknek, ami a vesztüket okozhatja. Feltápászkodott hát ő is, megigazította ruháját, arcára nyugalmat erőltetett és úgy állt a juhász elé.
- Jó napot számadó uram! – szólította meg az idegent az asszony.
- Magának is fiatalasszony!- viszonozta szavait barátságosan a férfi.
- Szép napsütéses napunk van – folytatta az asszony.
- Csak még legyen ilyen akár egészen tavaszig- válaszolta tréfásan a férfi. Mi járatban van erre ezekkel az apró gyerekekkel?- folytatta érdeklődve.
- Harmatot szedünk, hajnali harmatot- tréfálkozott az asszony.
Ahogy közelebb kerültek egymáshoz úgy vált egyre ismerősebbé a juhász arca. Közben mindvégig érzete, hogy feltétel nélkül megbízhat benne. Megölelték, megcsókolták egymást, a gyerekek pedig leplezetlen örömükben körbefogták a magas férfi izmos lábát.
Az örömteli viszontlátás percei után az asszony részletesen elmesélte szomorú történetüket. Tekintete pedig azt súgta a férfinak, hogy bajukra orvosságot tőle is várnak. A bajuszos, jóravaló ember olvasott az asszony tekintetéből. Uzsonnáját az éhes gyermekeknek adta és elmagyarázta nekik, hogyan jutnak el legegyszerűbben házukhoz.
- Nem leszünk terhetekre? – aggodalmaskodott a megtört asszony.
- Menjetek csak! A feleségem is, én is felkészültünk erre a nehéz időszakra. Mindketten tudjuk, nem nézhetjük tétlenül azt a szörnyűséget, amit veletek, svábokkal tettek.
Megölelték egymást, a juhász megsimogatta a gyerekek kócos haját, fáradt homlokukra egy-egy gyengéd csókot lehelt és elindultak azon a keskeny úton, a remény ösvényén, ami a faluba viszi őket. Örömükben megszaporázták lépteiket, sajgó lábaikkal pedig mit sem törődve siettek tovább a falu irányába. Sötétedett már, amikor a juhász házához értek. Az volt a szerencséjük, hogy háza a falu szélén állt.
Az ajtót - melyen csak félve kopogtattak- egy megtört arcú, barátságos asszony nyitotta ki. A négy fáradt gyereket látva szeme azonnal könnybe lábadt. Az ismerős felnőtt asszony arcát megpillantva patakokban folytak végig az arcán a forró könnycseppek. Meg sem kérdezve, mi járatban vannak, hiszen hallott a csendőrök kegyetlenségeiről, a svábokkal kapcsolatos új rendeletekről is, így tudta ő azt nagyon jól. Gyerekeik már aludtak, betessékelte hát a váratlan vendégeket a konyhába hellyel és frissen főtt étellel kínálta őket, ami nagyon jól esett a több napja éhező gyomroknak. Közben vizet melegített, hogy lemoshassák magukról a bőrükön megtelepedett port és izzadságot, majd pokrócokat és szalmazsákokat vitt a présházba, ami a sokat szenvedett család későbbi otthonául szolgált.
Álló nap nem mozdulhattak ki ideiglenes lakhelyükről, mert mindannyian tudták, egyetlen meggondolatlan lépés is óriási veszélyeket rejthet magában. Csak akkor merészkedtek ki a dohos, hideg, omladozó falak közül, amikor dolguk elvégzése halaszthatatlanná vált. Ezt az egyet nem tudták megtenni ott, egymás előtt a barátságtalan hajlékban.
Egy alkalommal, amikor az avas, romlott étel elfogyasztása után igen erős késztetést érzetek arra, hogy a szabadba menjenek, óvatlanok voltak. Képtelenek voltak hosszabb ideig késleltetni dolgukat, mert az emészthetetlen étel alig töltött el gyomrukban egy kis időt máris a napvilágra kívánkozott, így körül sem nézve szinte szélsebesen hagyták el rejtekhelyüket. A számadó szomszédja éppen kukoricát mert a góréban és látva a ház mellett guggoló gyerekeket - akiket éppen az emészthetetlen étel kínzott- rögtön gyanút fogott. Napokig fürkészte, kik lehettek a rejtélyes idegenek. Fel-alá járkált portáján, kamrája ablakából sem nézett mást csak a szomszéd présházat. Figyelte, hátha valami rendellenességet, valami szokatlant tapasztal a juhász háza tájékán, de napokig nem látott semmit. Kíváncsiságát nem tudta leküzdeni, odahívta hát a juhász legizgágább, legkíváncsibb és egyben leggonoszabb gyermekét. Először cukorkával, aszalt gyümölccsel kínálta, majd óvatosan, hogy az gyanút ne fogjon megkérdezte tőle, nem találkozott-e idegenekkel otthonukban? Nem vett-e észre valami különlegeset portájukon? Nem tapasztalt-e valami rendellenességet a ház körül? A gyerek értette a célzást, de nem válaszolt a kérdésekre. Hazament hát és körbeszimatolt mindenhol. A lakásban semmilyen furcsaságot nem fedezett fel, ezért elindult a melléképületek felé. Présházuk környékén apró, idegen lábnyomokat fedezett fel, de az elhagyatott épületbe nem ment be. Keresett hát egy nyugodt, félreeső zugot, ahova akár egész napra is bevehette magát és onnan figyelte a régi épületet.
Egyszer csak kísérteties élményben lett része. Már alkonyodott, a ház rozoga ajtaja pedig lassan kinyílt és két apró ember lopózott ki belőle. Guggoló alakjuk az omladozó ház oldalára reszkető árnyékot vetett. Egy ideig ott tevékenykedtek szinte mozdulatlanul, majd óvatosan visszalopóztak a pincébe.
Ült még egy ideig a széltől védett zugban, majd mintha megbabonázták volna betámolygott a házba. Ezen az estén vacsorát sem kért. Korgó gyomorral, éhesen feküdt le hideg ágyába, miközben nyugtalanító gondolatok kavarogtak fejében. A présház annyira öreg és veszélyes, hogy szülei rég nem engedték őket a közelébe. Már egészen pici gyerek kora óta rémtörténeteket meséltek róla. Ki lehetett akkor az a két apró alak? Mit csinálhattak olyan sokáig a ház mellett?- morfondírozott magában.
Másnap reggel épp csak egy keveset evett, már ment is ki rejtekhelyére, de a présháznak a közelébe sem merészkedett. Hiába várt először türelmesen, majd egyre türelmetlenebbül, mégsem mozdult semmi a szemmel tartott hely környékén, csak a kopaszodó fák levelei hajladoztak vészjóslóan. Így ment ez egészen addig, amíg egy hajnalban - amikor még mindenki aludt- ki nem ment a ház végéhez és meg nem látta a sötét ruhába öltözött asszonyt a négy aprósággal.
Alig tudta megvárni a reggelt, máris szaladt a szomszédhoz elújságolni a nagy hírt. A férfi örömében újabba adag aszalt gyümölccsel, dióval és mogyoróval ajándékozta meg a jó hírért. A szomszéd ezen felbátorodva egyedül is folytatta saját portájáról a megfigyelést. Rövidesen rájött, hogy a rejtelmes alakok többnyire alkonyat után és pirkadat előtt merészkednek ki a friss levegőre omladozó odújukból, így inkább erre az időszakra időzítette megfigyelésüket. A törékeny, szikár asszony és a négy gyerek alakja furcsa emlékeket idézett fel benne.
Még évekkel a svábok kitelepítésének kezdete előtt malacokat akart venni a szomszéd faluban. Szinte senkinek nem volt eladó szaporulata, mert annyira keveset fiaztak abban az évben a disznók. Malacok hiányában volt az egész falu kivéve egy helyet, ahol olyan magas árat kértek egy malacért, amit embernek képtelenség lett volna megfizetni. A házigazda halk szavú, beteges ember volt, nem is beszélt sokat, de az asszony magabiztossága olyan elviselhetetlen volt, hogy személyiségét már-már gőgössé tette ez a tulajdonsága. Amíg él, el nem tudja felejteni. A rossztermészetű asszony miatt nem tudtak azon a télen disznót vágni, pedig a pénzük meg lett volna rá, de mégsem adott el nekik egyet sem az a szikár sváb asszony, aki annyira sem tisztelte vevőjét, hogy kikísérje az utcaajtóig. Örök emlék maradt számára a különös fogadtatás. A négy gyerek az utcán a kerítés mellett nevetgélt boldogan, rá sem hederítettek a hívatlan vendégekre, de a férfi tisztán emlékezett arcukra. Kiváltképp az egyik gyerek sebhelyes arca és huncut mosolya élt benne elevenen.
A család folyamatos megfigyelése már-már betegessé vált a sértett szomszéd számára. Megállás nélkül figyelte a présházat. Az éjszakákat és a nappalokat is felcserélte az izgalmas küldetés miatt közben pedig csak úgy fortyogott benne a csillapíthatatlan düh és mint egy kitörni készülő vulkán úgy viselkedett. Képzeletét olyan események megalkotásához hívta segítségül, amihez a valóságnak soha, semmilyen köze nem volt. Az asszony és gyermekei egyre több balszerencse és szomorúság okozói lettek a bosszúszomjas férfi elméjében. Elhatározta hát dühében, hogy feljelenti őket. Elmondja a csendőröknek részletesen, mit tapasztalt a számadó portáján és elviteti őket olyan messzire, amilyen messzire csak tudja, hogy soha többé ne kerülhessenek a szeme elé.
A lelkében forró szilvalekvárként fortyogó düh és az állandó leskelődés annyira kimerítette, hogy átaludt egy álló napot anélkül, hogy egyszer is felébredt volna. Fel akart ő kelni éjszaka, hogy folytathassa munkáját, amely egyre szította benne a haragot és sértettséget, de erőtlen és kimerült volt, így történhetett, hogy elmulasztotta ezt.
Álmai csodálatos lényekkel, szörnyekkel voltak teli, akik hol arra bíztatták, jelentse csak fel őket a csendőröknek, hol azt tanácsolták neki hagyja csak az egészet a csudába! Egyik ilyen álmában még Vica néni a falu boszorkánya is megjelent neki, akit idős korában ő maga gondozott, mert mindenki megvetette a faluban, senki nem mert a közelébe menni félve attól, hogy varázsereje még úgy betegen is ártalmas lehet másokra. Vica néni jóravaló, egyszerű, szegény asszony volt, aki az első háborúban a férjét, a másodikban a fiát veszítette el, ezért élete hátralévő részét egyedül kellett eltöltenie. A gonosz falubeliek nyomorúságos körülményei ellenére is boszorkánynak tartották. Az idős asszony a férfi álmában egy szigorú csendőrrel együtt érkezett, akinek valamilyen módon tudomása lett arról, hogy az a szerencsétlen sváb család a présházban bujkál már egy jó ideje. A csendőr megállt az alvó férfi szobájának ajtajában, Vica néni pedig leült mellé az ágy szélére. Úgy simogatta meg a mély álomba merült felnőtt őszülő halántékát, mint egy gyermekét és óva intette attól, hogy csillapíthatatlan dühétől és irigységétől vezérelve elárulja a szomszédban bujkáló asszonyt és gyermekeit.
Másnap meggyötörten, fáradtan ébred, mintha a szemét egy percre sem tudta volna lehunyni egész éjszaka. Még ébren is az öreg, jóságos boszorka szavai csengtek a fülébe. Megrázta fejét, feltápászkodott, arcát hideg kútvízzel mosta meg, hogy az minél hamarabb kijózanítsa mámorából majd az első dolga az volt, hogy magához hivassa a szomszéd gyerekét. Elmondta neki is részletesen a látomást és a boszorkány üzenetét.
Tudod fiam- kezdte alázatosan, minden bűnét megbánva az ősz öregember- éjszaka nálam járt egy jóságos, bölcs öregasszony, akit a falubeliek szerencsétlen sorsa ás megalázottsága miatt boszorkánynak tartottak. Idős korában én gondoztam, mert nem maradt senki rajtam kívül, aki kételkedett volna a gonoszságában. Ez a szeretetreméltó öregasszony ma éjszaka leült az ágyam szélére és megkért arra, bármi is nyomja a lelkem különös vendégeitekkel kapcsolatban borítsak rá fátylat, ne háborgassam a múltat, mert bármit rosszat is cselekednék, azt nem én tenném, hanem a bennem lakó irigység, rosszindulat és düh. Megfogadtam hát az idős asszonynak, hogy nem teszek kárt bennük. Kérlek, - rebegte elcsukló hangon, könnyes szemekkel a férfi- te se tégy semmi rosszat se velük, se másokkal!
A gyermek azt sem tudta zavarában, mi tévő legyen, merre nézzen? Annyira nagy hatást tett rá az ősz halántékú férfi vallomása, hogy még később, felnőtt korában sem felejtette el az üzenetét. Meglepődött azon, hogy vele még a szülei sem viselkedtek így soha. Őt még senki nem kezelte felnőttként. Az idős férfi előtt tett ígéretében megfogadja, hogy sosem fog helytelenül cselekedni, másoknak kárt okozni figyelmetlenségével, dühével, rosszindulatával, irigységével sőt, ha elkövetnek ellen valami rosszat, akkor igyekszik azt mihamarabb megbocsátani és ahol tud, ott segít embertársain.
A korábban élénk, rossztermészetű gyerek sem volt biztos abban, hogy ébren volt-e, vagy csak álmodott, amikor a szomszéddal beszélt, egy valamiben biztos volt: bármi történt is vele, az megváltoztatta egész személyiségét. Aznap már az ebédjét sem tudta megenni, egyre csak a présházban meghúzódó családra gondolt. A gyerekekre, akik nem lehettek nála idősebbek, de akiket a sors valami miatt egy kegyetlen, szegényes, igazságtalan életre kárhozatott.
Amikor az édesanyja nem figyelt oda, fogta ebédjét, belecsúsztatta egy darab tiszta papírba és a zsebébe dugta. Ebéd után egyenesen a présházhoz ment. Bátortalanul kopogtatott az elhagyatottnak tűnő épület ajtaján. A kopogásra a bent kuksolók egyszerre rezzentek össze. Erőt vett magán a sokat szenvedett asszony és résnyire kinyitotta az ajtót. Az ajtó nyílásánál az a kisfiú állt, aki előtte napokig figyelte minden lépésüket. Reszkető kezében egy koszos rongydarabot tartott. Az asszony keze is remegett, de érezte, hogy megváltozott valami közöttük. Behívta hát szerény hajlékukba és a félhomályban vette csak észre, hogy a gyermek szemei könnyesek.
-Nektek hozam, hogy ne éhezzetek- mondta elcsukló hangon. Egyben bocsánatot kérek azért, hogy hetekig figyeltelek titeket a rejtekhelyemről. Ígérem, soha többé sem veletek, sem mással ilyent nem teszek. Megváltoztam- zokogta.
Az asszony és a gyerekek értetlenül bámultak először egymásra, majd a gyerekre. Karjukat szélesre tárták, úgy ölelték meg egyenként a bűnbánó gyermeket. Életük legnagyobb csodájának tartották azt, amit korábbi ellenségük tett és mondott. Hálájuk jeléül hangosan is hálát adtak a Jóistennek a csodáért, amit velük művelt új barátjuknak pedig megígérték, hogy soha életükben nem feledkeznek meg jóságáról és kedvességéről.