Egy juhászlegény meséje
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás–tengeren is túl, de fantázia forrásán innen, élt egy fiatal juhász. Bizony nem úgy ment az élete, mint ahogyan a népdalokból gondolnánk. Fújta-fújta furulyáját, de nem a nagy vígságnak köszönhetően.
Későre járt az idő, és a csillagok csendesen felkúsztak az égre. Dávid –mert hogy így hívták a juhászunkat - elrakta a furulyát, és szorosabbra húzta maga körül a subát. Dermesztő fagyos szél fújt, így hát nekilátott, hogy éjszakára elegendő tűzifát gyűjtsön. Pár perc múlva a lángok vöröses-arany fénye megvilágította a tisztást. A bárányok már mind letelepedtek, jól összebújva, hogy melegítsék egymást, és Morzsa kutya is farkcsóválva közeledett a tűzhöz.
– Mint egy nagy család - gondolta Dávid vágyakozva és automatikusan elkezdte simogatni a mellé telepedő Morzsa hátát. Csend volt, csak a tisztás túlsó felén lévő forrás csobogása hallatszott.
– Csak mi maradtunk itt. - mormolta egyetlen hűséges társának, s ahogy visszagondolt a tavaszra, fájdalmasan dobbant a szíve. Mindaddig a márciusi napig boldogan élt a családjával. Faluszélen laktak, s ha lehet elkerülték a társaságot. Dávid mindig úgy érezte, hogy a falucska lakói nem értik meg a szüleit, bár egy nyelvet beszélnek. Volt köztük egy megmagyarázhatatlan ellentét, és végül azon a szomorú tavaszi napon a szülei elbúcsúztak tőle. Nem mondták hová mennek vagy mi célból, Dávid mégis úgy érezte, szüleit a falucska lakói üldözték el. Tudta, távozásuknak köze van a faluban eluralkodó viszályhoz, és a hirtelen beálló nagy hideghez. Mivel a szülőházban nem lelte az otthont, elindult keletre, és az első faluban elszegődött juhásznak.
Fél éve élte ezt az egyhangú életet. Fél éve minden reggel kelt, megszámolta a bárányokat, megosztotta keservesen kevés elemózsiáját Morzsával, majd elővette furulyáját, s megpróbálta a madarakat rávenni, hogy vele együtt dalolják át a telet. Ám hiába a biztató furulyaszó az idő egyre csak borús maradt, a völgyekre áthatolhatatlan köd telepedett, és a természetből eltűnt minden melegség. Az emberek a saját útjukat járták, csak nagyon kevesen vették észre a változást.
Miközben Dávid így tűnődött, teljesen megfeledkezett a tűzről, így végül a dermesztő hideg kormányozta vissza a gondolatait a jelenbe. Gyorsan felszította a parazsat, és bőségesen rakott rá fát, s a felcsapó lángok fényében hirtelen rádöbbent, hogy nincs egyedül. Egy gyönyörű, nádszálvékony lány állt a forrás mellett, és őt figyelte. Dávidnak elállt a lélegzete. A lány tényleg csodálatos volt. Hosszú szőke haja a derekáig ért, és a mélykék színű szemében valószerűtlenül szépen tükröződött vissza a tűz és Dávid képe. Olyan érzés volt ez, mint amikor az ember eltéved a tükör labirintusban, s már abban sem biztos, hogy ő az igazi, vagy ő csupán a tükörkép. Dávid azonnal tudta, hogy ezt a pillanatot sohasem fogja elfelejteni.
Boldogság története
- Csatlakozhatok? - kérdezte a lány tiszta, csengő hangon, majd választ sem várva letelepedett a tűz mellé. Látva, hogy érkezése mennyire megdöbbentette a juhászlegényt, elmosolyodott. Dávid csak ekkor döbbent rá, hogy fél éve nem látott senkit mosolyogni, és arcizmai, melyek rég elszoktak az ilyesmitől csak igen esetlenül viszonozták a mosolyt, amely azonnal le is hervadt az arcáról, mikor rádöbbent, hogy a lány mindössze egy vékony nyári ruhát visel, és mezítláb van.
- Hogy-hogy nem…? - kezdte Dávid kissé félszegen.
- Fázok? - segítette ki a lány, és újból elmosolyodott. – Édesanyámtól örököltem, de ő elutazott az Óperenciás-tengeren túlra, mert az itteni emberek már szívesebben vették körül magukat Jégcsap Királynő leheletével, mint édesanyám, Melegség palástjával. Vele költöztek szülei Bátorság és Kitartás. Néhány hét múlva elbúcsúzott dédapám Józan Ész. És rögtön a távozását követően elhajózott másik két nagyszülőm, Józan Önmérséklet és Igazságosság. Édesapám, Bölcsesség ezután rohamosan gyengülni kezdett, és végül Ő is elhagyott. Egyedül maradtam, és haldoklom. Az én nevem Boldogság. Természetemmel nem fér össze az árvaság. S ahogy a lány arcán végigfolyt egy csillogó könnycsepp, Dávid úgy érezte, megszakad a szíve. Soha nem látott még semmit, ami ehhez foghatón fájdalmas lett volna.
- Mondd, hogyan tudnék segíteni neked, ami tőlem telik bármit megteszek. Ahogy ezt kimondta a lány arcáról felszáradt a könnycsepp, s megint mosolyra fakadt, de ez a mosoly más volt, mint az eddigiek, ugyanis némi remény költözött bele.
- Nem véletlenül jöttem hozzád. Édesapám, Bölcsesség ellátott néhány jó tanáccsal. Azt mondta, bármilyen hihetetlen, lakik ebben a kies világban még valaki közülünk. Úgy hívják, Remény, bár erre már talán ő maga sem emlékszik. Ő az egyetlen, aki visszahozhatja rokonaimat ebbe az országba. Édesapám azt mondta, Fantázia forrása mellett talállak téged, s te fogsz elvezetni az egyetlen lehetséges megmentőmhöz, Reményhez.
- Sose búsulj! Bár az utat nem ismerem, de annyit talán én is tudok, hogy a Nap keleten kel, és minden nap új reményt hoz. Induljunk el, mindig a napkeltét követve, úgy hiszem, szegény elveszett Remény ott vár minket valamerre.
Melegség és Bölcsesség
Másnap korán reggel betértek a kis faluban a gazdához, hogy a bárányokkal elszámoljanak, s aztán útra kelhessenek. Boldogság Dávidot jókor figyelmeztette, hogy más emberek előtt csak Rózának hívhatja. De az emberek még így is rámosolyogtak a gyönyörű lányra, dicsérték kék mandulaszemeit, aranyhaját. Róza ilyenkor visszamosolygott, és egy pillanatra aranyszínű ragyogás vette körül.
Mire beértek a falu központjába, ahol a gazda lakott, már egy egész kis tömeg gyűlt köréjük. A gazda meglepetten fogadta, és invitálta be őket a házába. Az asszony szorgosan kezdett forgolódni a konyhában, és nemsokára meleg sütemény illata szállta körbe a házat. A gazda közben beszélgetésbe elegyedett vendégeivel. Közben mindkét fia és a lánya is az asztalhoz érkezett, és egészen meghitt hangulat volt.
– Nem is tudom, mikor ettünk ilyesmit legutóbb – mondta az asszony és az asztalra tette a mézeskrémest. A csend elmélyült, ahogy mindenki vett egy szeletet a süteményből, s csak a kályhában pattogó tűz hangja hallatszott. A légkör egyértelműen családiassá vált Dávid számára, és Boldogság is így érezhetett, mert egy könnycsepp gördült le az arcán.
Végül kora délután indultak tovább, s a falu apraja és nagyja csak a falu határán intett nekik búcsút.
– Ez csodálatos volt – mondta Boldogság, mikor végül kettesben maradtak. - Egészen olyan volt, mintha édesanyám visszatért volna.
– Szerintem is remek délelőtt volt, bár sok időt elvesztegettünk.
– Az itt elvesztegetett idő meg fog térülni, ebben egészen biztos vagyok.
Hamarosan az út délre kanyarodott. Dávid és Róza bizonytalanul néztek egymásra. –Az utunk keletre vezet – mondta Boldogság – És mégis az út amelyen járunk sohasem visz el célunkhoz.
– Ne aggódj!– ismerem az erdő növényeit és állatait, majd ők eligazítanak minket.
Azzal kézen fogta Rózát, s egy vékony vadcsapáson vezetni kezdte az erdő belsejébe. Eleinte gyorsan haladtak. Madárcsicsergés kísérte őket, a fák és a bokrok halkan susogva hajoltak el útjukból, s mókusok dióval és mogyoróval kedveskedtek nekik. Azonban egy óra séta után a madarak dala halkulni kezdett, a növények mozdulatlanná merevedtek, és a mókusok is egyre ritkábban tűntek fel. Végül már semmi nem hallatszott, csak saját lépteik, aztán erősödő zúgás. Nem szélzúgás volt- Olyan hang, amellyel Dávid eddig csak ritkán találkozott, s amely mindig a fák sírásával járt együtt. Azonban most nem sírtak a fák, és ahogy végigsimította a mellette lévő bükk törzsét, egyből tudta, hogy ezek a fák már évekkel ezelőtt elvesztették a hangjukat a félelemtől. Még néhány lépést tettek meg, és borzalmas látvány tárult szemük elé. Egy hatalmas tisztásra értek, de a tisztáson egyértelműen látszott, hogy pár napja itt még sűrű erdő volt.
Ameddig a szem ellátott fatörzs csonkok meredeztek ki a földből. mint megannyi sírkő, és a legtöbb facsonk mellett egy-egy törpe állt. Szemmel láthatóan mind elmerültek a munkájukban, s egy pillantást sem vetettek az érkezőkre. Dávid néhány másodpercig tehetetlenül nézte a sivár tájat, majd határozott léptekkel odasétált a legközelebbi törpéhez.
– Jó napot kívánok! – köszöntötte a törpét, aki erre felnézett rájuk, de arca ködös volt, és szemmel láthatóan nem értette, hogy mit keres ott a két idegen.
– Jó napot! Számix professzor elfoglalt, csak tea szünetben fogadunk vendégeket.
Ezután visszatért a munkájához s bármit kérdeztek tőle, további választ nem tudtak kicsikarni belőle. Közelebb hajoltak hát a fatörzshöz és látták, hogy a törpe egy ceruzával számozza a fa évgyűrűit. Ekkor hangos csengetés hallatszott, s a törpék mind félbe hagyták a munkát, és rohanni kezdtek a tisztás közepe felé. Dávid és Róza lassabban követték őket. A tisztás közepén hatalmas faház állt. Melynek a teraszán ezer meg ezer törpe foglalt helyet fa sámlikon teát iszogatva. Középen egy állványon állt egy ősz, hosszú szakállú törpe. Dávid számára úgy tűnt, mintha névsorolvasást tartana.
– Számmanó?
- Negyvennyolc. – sipította egy különösen kistermetű törpe.
– Számix?
- Százhuszonhárom. – mondta a törpe, akivel Dávidék először beszéltek.
– Számmisztika?
- Nyolcvanhárom. – dörmögte egy mély hang.
– Beszélnünk kell velük – mondta Róza - Ha ezt folytatják, kiirtják az egész erdőt.
Dávid bólintott, és elindult az állvány felé. Ahogy haladtak egyre több arc fordult feléjük, és mire az állványhoz értek már minden szem rájuk szegeződött.
– Miért járnak erre vándorok? Nem látják, hogy milyen komoly munka folyik itt? No de most már csatlakozzanak hozzánk teára. A délelőtti eredményeinket úgyis éppen lejegyeztük. – mondta a hosszú szakállú törpe, azzal néhány üres sámlihoz terelte őket.
– Ó, még be sem mutatkoztam – szólalt meg újból, mikor leültek. - A nevem Számszakáll, és én vagyok a Fa-kor-kutató csoport vezető tudósa. Ahogy ezt mondta, büszkén kihúzta magát, de a várt hatás elmaradt.
– Mégis miért vágjátok ki ezt a sok szegény fát? - kérdezte Róza.
– Az a feladatunk, hogy számon tartsuk az erdő fáinak korát, azért vágjuk ki őket, hogy megszámlálhassuk az évgyűrűket, de hiába minden munkánk, még mindig nem tudjuk az erdő egy fájáról sem, hogy milyen idős. Mert a fák meghalnak, ha kivágjuk őket, és utána már hiábavaló a számlálgatás.
– Ha így folytatjátok, végül nem marad az erdőben fa, és akkor hiábavaló lesz az összes munkátok.
– Igen, a csoport vezetői tisztában vannak ezzel, de nem tudunk mást tenni.
– Már hogyne tudnátok!- Szólt bele a beszélgetésbe Dávid is. – Ahelyett, hogy elpusztítjátok az erdőt fákat kéne ültetnetek.
- Hogy fog ez rajtunk segíteni? - kérdezte kíváncsian Számszakáll.
– A kis fák törzsét felcímkézitek, s ráírjátok, melyik év mely napján ültettétek, így a fák korát bármikor könnyedén ki tudjátok majd számolni.
Számszakáll elgondolkozott ezen az ötleten, és meglepődve kiáltott fel.
– Hogy–hogy ennyi tudós között egyikünknek sem jutott eszébe ez a bölcs gondolat!
Azzal felmászott az állvány tetejére, és szónoklatba kezdett. Tájékoztatta a Fa-kor-kutatók társaságát az új feladatról, és köszönetet mondott vendégeiknek a jó tanácsért. Róza szemében újból örömkönny csillant.
Igazság és Józan Önmérséklet
Másnap madárcsicsergésre ébredtek, elbúcsúztak Számszakálltól és a törpéktől, majd tovább indultak.
– Olyan jó volt tegnap este. – szólalt meg Boldogság – Úgy éreztem, mintha édesapám újból velünk lenne.
– Én is örülök neki, hogy az erdő újból boldog és élettel teli, de most már ideje lesz a saját feladatunkra koncentrálni.
Azzal csendben haladtak tovább. Mindig csak keletre. Dél körül járt az idő, és már igen fáradtak voltak, mikor egy újabb tisztásra értek melynek közepén egy hatalmas torony állt, és egy varázsló a torony előtt. Dávidék ezt egyből látták, csúcsos süvegéből, ezüst szakállából, bozontos szemöldökéből, és a hatalmas könyvből, amit kitartóan olvasott.
– Jó napot kívánok! – köszöntötték a varázslót.
- Jó napot kívánok én is, már ha ezt a napot jónak lehet mondani. Számomra mindenesetre szomorú nap ez, mert a tornyom elvesztette a varázserejét.
Róza figyelmesen kezdte nézni a tornyot, és meglepetten és ijedten olvasta a kapu feletti feliratot: gazság. Közben a varázsló tovább mesélt.
– A tornyom varázsereje abból állt, hogy aki belépett, csak a színtiszta igazságot tudta mondani. De ma hajnalban érkezett hozzám egy különös alak. Olyan szörnyű alakot még életemben nem láttam, de adtam neki három láda aranyat, mert azt mondta, hogy ezzel életet menthetek. De alighogy átadtam a kincset, ő kinevetett és már szaladt is. Mikorra kijöttem ő már hegyen völgyön túl volt.
Róza elgondolkodott a hallottakon, és hírtelen a megoldást tisztán látta maga előtt.
– Megkérdezhetném, hogy a torony bejárata felől nem hiányzik-e egy i betű?
A varázsló felnézett, és elakadt a lélegzete. Olyan gyorsan kezdte lapozni a könyvet, hogy a lapok elmosódtak Dávidék szemében. Majd a háromszázharmincharmadik oldalán kitárta, és hangosan olvasni kezdett egy szöveget azon az ősi nyelven, amelyre már akkor is csak alig egy páran emlékeztek.
Ahogyan az erőteljes, gyönyörű, rémisztő hang betöltötte a tisztást, a torony feliratának elején egy i betű kezdett körvonalazódni.
– Igazság - suttogta Róza és a szeméből egy csillogó könnycsepp indult útra.
Dávid magához ölelte az elérzékenyült lányt. Közben az i betű arany színben ragyogott fel. Nemsokára Dávidék búcsút intettek a varázslónak, és tovább indultak
Már későre járt az idő, a Nap a hegyek mögé bukott a hátuk mögött, de ők csak mentek tovább előre, míg egy kis faluba értek. Betértek a fogadóba, de elszörnyülködve látták, hogy egy élőlény nem sok, annyi sincs talpon. A vendégek mind sárkányok voltak, és mind mélyen aludtak. Maga a kocsmáros is a pult mögött hortyogott, az orrából időnként füst gomolygott. Az asztalon üres borosüvegek, söröskorsók tömkelege sorakozott.
– Borzalmas, hogy a sárkányok mennyire mesevilág lényeihez méltatlanul viselkednek –sóhajtott Dávid.
– Igen, ha nagyapám, Józan Önmérséklet itt volna, gyorsan rendet teremtene, azonban az ő segítségére most nem számíthatunk.
– Én is úgy látom, de itt ugyan nem fogják abbahagyni az ivást, amíg a pince teljesen ki nem ürül.
Azzal határozottan megkerülte a pultot, mely mögött egyből meg is találta, amit keresett: egy csapóajtót.
– Gyere Róza – mondta ügyelve, hogy a megfelelő nevet használja, habár biztos volt benne, hogy nincs semmi, amivel fel tudná ébreszteni a mélyen alvó kocsmárost, vagy sokfejű vendégeit. Elindult lefelé, Rózával kéz a kézben és odalent további szó nélkül kezdték el csapra ütni a hordókat. Mikor végeztek már magasan állt a bor a pincében. Visszamentek a sárkányok közé, akik éppen ébredezni kezdtek.
– Hé, kocsmáros! – kiáltotta az egyik, mire a pult mögött mozgolódás támadt. – Hozz néhány üveggel abból a mézédes vörösborból!
Azok, akik felébredtek egyetértően morogtak. A kocsmáros pedig feltápászkodott és letámolygott a csapóajtón keresztül. De pár másodperc múlva sietve tért vissza.
– No, mi lesz azzal a borral? –kérdezte újból az alak.
De a kocsmáros szemmel láthatóan nem jutott szóhoz a megrökönyödéstől, kinyitotta a száját majd anélkül, hogy bármilyen hangot kiadott volna vissza is csukta, s közben szárnyaival hadonászva próbálta elmagyarázni a helyzetet. Lassan a sárkányok megértették, hogy itt komoly baj lehet, és a pultot megkerülve elindultak megnézni, mi vette el a vendéglátójuk szavát. Mikor visszatértek mindnyájuk minden arcán teljes kétségbeesés látszott.
– Most mi lesz velünk? – kérdezgették egymástól. Ekkor Dávid előre lépett.
– Én megmondom nektek, mit kell tennetek – szólt, és a sárkányok meglepetten fordultak felé, de figyelmesen hallgatták. – Vissza kell mennetek, az igazi helyetekre, tornyok tetejére, tűzhányók gyomrába, hatalmas kastélyokba.
– Nem térünk vissza többé! –kiáltották többen is és egy hétfejű, fekete pikkelyes sárkánynak szikrák törtek elő az orrából.
– Mégis miért nem tértek vissza saját helyetekre? - kérdezte Dávid meglepetten.
– Mi okunk lenne a visszatérésre? - kérdeztek vissza a sárkányok - mégis miért jó az nekünk, ha olyan harcot vívunk nyafogó királylányokért, melynek a végkimenetele már ezer éve megíratott?
Dávidék elgondolkodtak a hallottakon, és kénytelenek voltak teljesen egyetérteni a sárkányokkal.
– Ide jöttünk - folytatta a hétfejű – mert itt nincsenek hős lovagok, hogy harcra hívjanak minket.
– Megértem, hogy itt egyszerűbb az élet, de a ti kezetekben van a saját sorsotok, vissza kell mennetek, hazaengedni a királylányokat, és szétosztani a tűzhányók kincsét a szegényeknek. akkor többé már nem lesznek gonosz sárkányokról szóló tévhitek. És végül, de nem utolsó sorban el kell mondanom nektek, hogy ha a vitézek ilyen állapotban láttak volna titeket, többé nem is akarnának kiállni ellenetek. Sosem hittem volna, hogy ilyen hatalmas élőlények, mint ti, bánatukban az italhoz fordulnak. A közhiedelem szerint ennél sokkal erősebb lények vagytok.
Ekkor olyasmit láttak, amiről sosem hitték, hogy megtörténhet: a sárkányok elpirultak. És egyesével szép lassan útnak indultak és szárnyra kaptak a vendéglőből kilépve. Végül már csak egy kis egyfejű sárkány maradt.
- Köszönjük – motyogta szégyenlősen és forró lehelete felszárította a Boldogság szemében csillogó könnycseppet.
Bátorság, Kitartás
Dávid és Róza éjszakára a kiürült fogadóban maradtak. Másnap pedig, ahogy a Nap első sugara bekukucskált az ablakon keletnek indultak. Ám alig mentek egy-két mérföldet mikor egy sűrű sötét erdőbe értek. Sietősre fogták lépteiket, a környezet nem volt túl marasztaló. Azonban hiába haladtak előre az erdő minden egyes lépéssel csak sötétedett. Dávid haladt elől és próbált utat törni maguknak, de bárhogyan is próbálkozott, egyre lassabban jutottak előre. Végül egy tisztást láttak meg, és újult erővel indultak el felé, azonban a tisztás nemhogy közeledett volna, hanem inkább távolodott tőlük. Végül fáradtan megálltak. A tisztás mintha csak csalogatni akarná őket megint közelebbinek tűnt. Így ment ez egész nap. Akárhogyan próbálkoztak a tisztás sosem került közelebb hozzájuk, mint amikor megpillantották. Mikor már olyan sötét lett, hogy az orruk hegyéig is alig láttak, hallották, hogy valaki szembe vágtat velük.
– Ki jár itt? – kiáltotta Dávid. A patkódobogás hirtelen elhalt.
– Ki jár itt? – kérdezte Dávid újból a beálló csöndben. Kotorászás hallatszott, majd hírtelen fény villant, ahogy az idegen gyertyát gyújtott.
- Máté vagyok, Meseország királyának legkisebb fia – mutatkozott be.
– Miért vágtatsz ilyen sebesen éjnek idején, ifjú herceg? – kérdezte Róza. – Az erdőben lakó gonosz küklopsz fogva tartja Adrienn hercegkisasszonyt, és azért indultam útnak, hogy kiszabadítsam őt. De nem tudok eljutni a tisztásra, úgyhogy próbálok legalább kijutni az erdőből, de már az sem sikerül.
– Nem hiszem, hogy jól teszed, ha visszafordulsz. Meg kell mutatni az erdőnek, hogy úgysem adjuk fel, és akkor végül mindenképpen elérjük a tisztást.
Így végül hárman indultak tovább. Rózát ültették a nyeregbe, Dávid és Máté pedig lassan vezették a lovat. Óráknak tűnő perceken keresztül haladtak így, míg egyszer csak ritkulni kezdtek a fák. Mikor végül a tisztásra értek, Dávid és Máté kimerülten zuhantak a földre, míg Boldogság egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában.
– Hogy ti milyen kitartóak vagytok! – motyogta, mielőtt mind hárman mély álomba merültek.
Másnap reggel, ahogy felébredtek, egyből látták, hogy a tisztás jóval nagyobb, mint amire számítottak, a közepén pedig egy hatalmas kastély állt. Együtt indultak meg a kastély felé, ám minden lépéssel nehezebb lett a szívük. Olyan volt, mintha láthatatlan szemek figyelnék őket a kastély vak ablakain keresztül. Róza reszketett, mint a nyárfalevél, és Máté is egyre nehezebben jutott előre. Így végül Dávid állt az élre.
– Bátorság, ez csak a küklopsz gonosz varázslata lehet – mondta. És ahogy elhagyták a száját ezek a szavak, máris könnyebben haladtak tovább. Róza szeme pedig ismét megtelt könnyel.
Mikor a kastély kapujához értek Máté elbúcsúzott tőlük. Sok sikert kívántak neki, és legközelebb csak akkor hallottak róla, mikor meghívást kaptak egy hetedhét országra szóló lakodalomba. Máté sikeresen kiszabadította Adrienn hercegkisasszonyt, de ez egy másik történet, elég hát annyit tudni, hogy a legkisebb királyfi és a hercegkisasszony boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Remény hazaér
Róza és Dávid hamar maguk mögött hagyták a kastélyt, és továbbindultak az erdőben, amely úgy tűnt kifogyott trükkjeiből. Magasról sütött már a Nap rájuk, mikor Dávid rádöbbent, hogy valami nincs rendben. Már járt ezen az ösvényen. Mióta elindultak, először kezdett el kételkedni az út sikerében. Tudta, körbeérték Meseország négyszögletű, kerek gömb világát, és pár perc múlva visszaérnek a tisztásra, ahonnan indultak.
– Nem sikerült – suttogta maga elé.
– Miről beszélsz? – kérdezte Boldogság döbbenten.
– Nem találtuk meg Reményt, pedig már mindjárt visszaérünk a tisztásra. Róza csak bólintott és kézen fogta Dávidot. Valóban, alig tettek meg pár száz lépést, már meg is érkeztek.
A tisztás teli volt emberekkel. Voltak ott fiatalok, idősek, férfiak, nők, mind különbözőek. Egy dologban azonban megegyeztek, mindnyájukat gyönyörű, aranyos ragyogás vette körül. Dávid döbbenten figyelte ezeket a csodálatos földöntúli lényeket, majd Boldogsághoz fordult, hátha a lány érti, mi folyik itt.
Azonban egy szó nem sok, annyit sem sikerült kinyögnie. Róza eddig is csodálatos volt, de most még szebb lett. A szebbnél is szebb. Olyan gyönyörű, hogy arra csak a tündérek nyelvén van szó. Őt is körülvette az aranyszínű ragyogás, és tiszta csengő hangon kacagott. Dávid azon nyomban letérdelt előtte, és megkérte a kezét. Róza boldogabb volt, mint valaha és örömmel mondott igent. Ahogy ez az egyszerű szó elhagyta a száját két új alak lépett ki a forrásból. S most Dávid arcán csillogtak örömkönnyek, ahogy magához ölelte szüleit.
– Hogy lehet mindez igaz? – kérdezte Dávid. - Olyan mintha egy álomba csöppentem volna.
És Boldogság mesélni kezdte a történetüket. A rengeteg ember a tisztáson körbe ült, és úgy hallgatták őt.
– Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, de Fantázia forrásán innen…
Elmesélte, hogyan találkozott Dáviddal, hogyan mentek be másnap a kis faluba.
- Aznap érkeztem vissza Fantázia forrásán keresztül. - mondta Melegség.
Mesélt a törpékről és Számszakállról.
– Ezért sikerült végre visszatérnünk –mondta Józan Ész és Bölcsesség egyszerre.
Beszélt nekik a sárkányokról és a varázsló tornyáról, a sötét erdőbeli kalandjukról, arról, hogy milyen nehezen érték el a kastély kapuját, és végül, hogy hogyan tértek vissza a tisztásra.
A történetet többször megszakították. Rengetegen szóltak közbe, hogy ekkor és ekkor érkeztek meg Fantázia forrásán keresztül. Azonban mikor Boldogság idáig ért a történetben, úgy tűnt, mindenki mindent megértett, csak Dávid nem tudta összerakni a végét.
– De nem találtuk meg Reményt, akkor mégis hogyan sikerült elérnünk, hogy a családod visszatérjen? És hogy-hogy az én szüleim is itt vannak? – tette fel Rózának a kérdéseit.
- Édesapád hamarabb visszatérhetett volna, de megvárta édesanyádat, aki csak akkor jöhetett, mikor megkérted a kezem, s én igent mondtam. Édesanyád igaz neve Szerelem, édesapádé Hit. Te vagy egyetlen fiuk, Remény. Dávid bólintott. Most már minden érthető volt.
Még aznap este lakodalmat csaptak, és kilenc hónap múlva Boldogságnak és Reménynek gyermeke született, akinek az Új Élet nevet adták.