Évszám
2011
Beküldő
rokkercsi
A fiú 14 éves kora óta imádja a rock zenét. Dédelgetett álma volt a gitározás, ám hőn áhított hangszeréhez csak húsz évesen jutott hozzá. Boldogan vette kezébe, hogy megszólaltassa, amikor valaki közbeszólt.
-Hagyd ezt! Úgysem fog menni. Hamarabb kellett volna elkezdened, és különben se hiszem, hogy sikerülhet! Mondta
-Hát te ki vagy? És miért mondod ezt nekem? Kérdezte a fiú.
-Én barátocskám a Realizmus vagyok, és ami a szívemen az a számon. Te tehetségtelen vagy! Felelte.
- Szerintem te inkább az Irigység lehetsz, de engem úgysem tudsz eltántorítani! Mondta a fiú.
- Azt majd meglátjuk! Egész sereget hozok ide neked, aki ugyanezt gondolja! Szólt dühösen az Irigység.
- Csakhogy én azt nem várom meg! Inkább fogom a gitáromat és elmegyek. Válaszolta a fiú.
Így is lett. Jó ideje mendegélt már. El is fáradt, ezért egy fa alá telepedett, magához szorította a gitárját és elaludt. Amikor felébredt, ketten is ültek mellette.
- Ti mit kerestek itt? Hagyjatok békén! Szólt dühösen a fiú.
- Én a Magány vagyok, ő pedig itt a Szomorúság. Azért jöttünk, mert láttuk, hogy egyedül vagy. Veled tarthatunk?
- Tőlem! Mondta a fiú egykedvűen.
Most már hárman folytatták útjukat. Gyaloglás közben a Magány kérdezősködni kezdett, hogy jobban teljen az idő.
- Hová megyünk? Miért indultál útnak? Tudsz gitározni?
- Nem tudom, hová megyünk. Olyan helyre, ahol nem talál rám az Irigység. Még nem tudok gitározni, és szerinte soha nem is fogok tudni. Ezért indultam útnak. Hogy ne halljam többé a szavait.
Mi alatt a Szomorúság hallgatta a fiút, akkorára nőtt, hogy még a napot is eltakarta.
- Csodás! Ma már biztosan nem tudok gyakorolni. Mondta a fiú lehangoltan.
- Pszt! Hagyjátok abba! A saját hangomat se hallom tőletek! Szólt egy újabb hang.
- Ez meg ki? Te ismered? Kérdezte a Magány.
- Igen, én ismerem. Hosszú ideje velem van. Eddig hatalmas volt, de most a Szomorúság sokkal nagyobb lett, ezért olyan pici, hogy már majdnem el is felejtettem. Ő az Elszántság, akinek a gitáromat is köszönhetem hosszú várakozás után. Mesélte a fiú.
- Azért még itt vagyok! Idővel minden rendbe jön. Szólt az Elszántság mosolyogva.
- Na, ja! Vetette oda a fiú.
Másnap reggel verőfényes napsütésre ébredtek. A Szomorúság jóval kisebb lett. Már látni lehetett tőle a Magányt, és az Elszántság is szépen növekedett. A fiú újra nekidurálta magát a gitározásnak. Felidézte magában példaképeit. Elképzelte, ahogy ők játszanak. Hosszú-hosszú órákon át gyakorolt, éjszaka pedig arról álmodott, hogy velük együtt zenél. Ez idő alatt a Boldogság is vele volt. Nem tudni, mennyi idő telt el. A fiú oly nagy elánnal gyakorolt, hogy társai kénytelenek voltak két új tagok befogadni. Nem kérdezték, jöhetnek-e. Ott voltak és kész. Mégpedig a Kitartás és a Szorgalom. A két elválaszthatatlan.
Egy nap a fiú így szólt:
Ideje mennem.-Mi is veled tarthatunk? Kérdezte a Magány.
- Persze! Mindig szükségem lesz rátok. Nem csak azért, hogy tudjam, honnan indultam el, hanem azért is, mert belőletek születnek majd a nagy műveim! Minden művésznek kell Szomorúság, Magány, Elszántság, Kitartás és Szorgalom. Így lehet velünk a Boldogság is. Ha ti nem vagytok, a Tehetség mit sem ér.
- És mi lesz az Irigységgel, ha meglát téged velünk? Biztos nagyon megnő majd. És, ha újra eltakar minket? Aggódott a Boldogság.
- Egyet se félj! Bár Irigység mindig volt és lesz is, engem ez már nem érdekel, hisz hajt a vér, a Rock vér!
-Hagyd ezt! Úgysem fog menni. Hamarabb kellett volna elkezdened, és különben se hiszem, hogy sikerülhet! Mondta
-Hát te ki vagy? És miért mondod ezt nekem? Kérdezte a fiú.
-Én barátocskám a Realizmus vagyok, és ami a szívemen az a számon. Te tehetségtelen vagy! Felelte.
- Szerintem te inkább az Irigység lehetsz, de engem úgysem tudsz eltántorítani! Mondta a fiú.
- Azt majd meglátjuk! Egész sereget hozok ide neked, aki ugyanezt gondolja! Szólt dühösen az Irigység.
- Csakhogy én azt nem várom meg! Inkább fogom a gitáromat és elmegyek. Válaszolta a fiú.
Így is lett. Jó ideje mendegélt már. El is fáradt, ezért egy fa alá telepedett, magához szorította a gitárját és elaludt. Amikor felébredt, ketten is ültek mellette.
- Ti mit kerestek itt? Hagyjatok békén! Szólt dühösen a fiú.
- Én a Magány vagyok, ő pedig itt a Szomorúság. Azért jöttünk, mert láttuk, hogy egyedül vagy. Veled tarthatunk?
- Tőlem! Mondta a fiú egykedvűen.
Most már hárman folytatták útjukat. Gyaloglás közben a Magány kérdezősködni kezdett, hogy jobban teljen az idő.
- Hová megyünk? Miért indultál útnak? Tudsz gitározni?
- Nem tudom, hová megyünk. Olyan helyre, ahol nem talál rám az Irigység. Még nem tudok gitározni, és szerinte soha nem is fogok tudni. Ezért indultam útnak. Hogy ne halljam többé a szavait.
Mi alatt a Szomorúság hallgatta a fiút, akkorára nőtt, hogy még a napot is eltakarta.
- Csodás! Ma már biztosan nem tudok gyakorolni. Mondta a fiú lehangoltan.
- Pszt! Hagyjátok abba! A saját hangomat se hallom tőletek! Szólt egy újabb hang.
- Ez meg ki? Te ismered? Kérdezte a Magány.
- Igen, én ismerem. Hosszú ideje velem van. Eddig hatalmas volt, de most a Szomorúság sokkal nagyobb lett, ezért olyan pici, hogy már majdnem el is felejtettem. Ő az Elszántság, akinek a gitáromat is köszönhetem hosszú várakozás után. Mesélte a fiú.
- Azért még itt vagyok! Idővel minden rendbe jön. Szólt az Elszántság mosolyogva.
- Na, ja! Vetette oda a fiú.
Másnap reggel verőfényes napsütésre ébredtek. A Szomorúság jóval kisebb lett. Már látni lehetett tőle a Magányt, és az Elszántság is szépen növekedett. A fiú újra nekidurálta magát a gitározásnak. Felidézte magában példaképeit. Elképzelte, ahogy ők játszanak. Hosszú-hosszú órákon át gyakorolt, éjszaka pedig arról álmodott, hogy velük együtt zenél. Ez idő alatt a Boldogság is vele volt. Nem tudni, mennyi idő telt el. A fiú oly nagy elánnal gyakorolt, hogy társai kénytelenek voltak két új tagok befogadni. Nem kérdezték, jöhetnek-e. Ott voltak és kész. Mégpedig a Kitartás és a Szorgalom. A két elválaszthatatlan.
Egy nap a fiú így szólt:
Ideje mennem.-Mi is veled tarthatunk? Kérdezte a Magány.
- Persze! Mindig szükségem lesz rátok. Nem csak azért, hogy tudjam, honnan indultam el, hanem azért is, mert belőletek születnek majd a nagy műveim! Minden művésznek kell Szomorúság, Magány, Elszántság, Kitartás és Szorgalom. Így lehet velünk a Boldogság is. Ha ti nem vagytok, a Tehetség mit sem ér.
- És mi lesz az Irigységgel, ha meglát téged velünk? Biztos nagyon megnő majd. És, ha újra eltakar minket? Aggódott a Boldogság.
- Egyet se félj! Bár Irigység mindig volt és lesz is, engem ez már nem érdekel, hisz hajt a vér, a Rock vér!