Rossz időket érünk / Végy mintát a jóból!

Évszám
2013
Beküldő
stabat

„Rossz időket érünk"[1] 

„Ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gonoszoknak." (Mt 5,45)

Talán felfigyeltünk már arra, hogy milyen gyakran minősítik az emberek az időjárást. Miért ne tennék, hiszen az időjárással rendszeres kapcsolatban állunk, ezért alkalmas bevezető témának tűnik beszélgetésekhez, de ha csak néhány szót váltunk a másikkal, akkor is bevethető. Sajnálom szegény időjárást, szerencsétlent nagyon sokan és nagyon sokszor szidják. Ennek a kijelentésnek különben nagyjából annyi értelme van, mint rossz és jó időről beszélni, egyebek közt ezt próbáljuk az alábbi írással igazolni.  
Támadás az időjárás hétköznapi értelmezése ellen

A ködös, nyirkos, borongós, az esős, hideg, a fagyos, de a forró, száraz, aztán a viharos, szeles és a többi időjárással kapcsolatos jelzők szinonimájaként és összefoglalásaként szerepel a rossz. És nemcsak utcán hallani ilyet, hanem időjárás-jelentésben is. Mi lehet ennek az értékelésnek az alapja? Csak nem az, hogy kellemes, vagy kellemetlen érzéseket okoz az ilyen vagy olyan időjárás? Tehát, ha hideg van, akkor fázom, és fázni kellemetlen. (Esetleg megfelelő öltözékkel lehetne a problémán segíteni.) A hosszan tartó ködös, borongós idő meg nyomasztó, mivel nem látjuk a Napot, ami szintén kellemetlen. (Pedig egy kis fáradsággal a hegyekben a felhők fölé emelkedhetünk és így, ami lentről borongósnak tűnik, az fentről csodaszámba megy.) Könnyen belátható, hogy az egyes ember kellemes és kellemetlen érzése nem elég szilárd alap az időjárás megítéléséhez. Még akkor sem, ha a meteorológusok, akár a közvélemény formálása, akár a közvéleményhez való alkalmazkodás szándékával olykor rossz időről beszélnek.

Ennél egy fokkal jogosabbnak érezzük azok zsörtölődését, akiknek a megélhetése, haszna múlik az időjáráson. Elsősorban a földből élők jönnek itt szóba, de az idegenforgalom is időjárásfüggő a bevételek szempontjából. Ezek a csoportok azt várják, hogy az időjárás a szokott átlagát hozza, nyáron legyen meleg, megfelelő időben hulljon csapadék, télen legyen hideg és essen a hó. Ez utóbbit leginkább a sípálya-üzemeltetők szeretnék. Bár nekik az se baj, ha nem hull hó, fagypont alatt tudnak készíteni.

Ám még most is csak ott tartunk, hogy az időjárást azért nevezzük rossznak, mert nekem kellemetlenséget okoz, illetve nekem anyagi kárt okoz. Vagy fordítva: azért jó, mert kellemes, hasznot hoz. Ahhoz, hogy igazabb megállapítást tehessünk, a nézőpontunkon változtatni kell. Az igazabb megállapítás abból fakadhat, ha a jót onnan eredeztetjük, ahonnan való és egyedül csak az Isten jó. Ha az Isten jó, akkor az általa alkotott világ is jó. Még az időjárás is. Ezzel akár be is fejezhetnénk a kérdés tárgyalását, azzal a kiegészítéssel, hogy lehetőleg ne szidjuk az időjárást, mert az többek között Isten ellen való vétek is. De mivel még nincs ki a maximális karakterszám, és van még esetleg értelmes mondanivaló is, hát folytassuk.

A jó időjárás védelmében

A legutóbbi érv szerint az időjárás nemcsak, hogy nem rossz, hanem egyenesen - függetlenül a véleményektől - mindig jó. Nemhiába akartam befejezni az írást, mert ez egy nagyon nehezen védhető álláspont, azt se tudom, hogy képes vagyok-e rá. Biztos vannak felkészültebb olvasók, ők majd esetleg kisegítenek, már ha van kedvük ilyen veszett ügyet képviselni. Először is, hogyan lehet jó az, ami folyton változik? Úgy, hogy ez nem a legfőbb jó és a változás nem „jó" és „rossz" közötti ingadozás. Mi a helyzet a természeti katasztrófákkal? A trópusi ciklonok, a tornádók, az ítéletidők pusztításai az anyagi káron túl emberéleteket is követelhetnek, sőt arra is láttunk példát, hogy belerokkan egy egész ország.

Mivel úgyis a természet jóságából indultunk ki, nyugodtan ide vehetjük a légköri jelenségeken túl a szintén pusztító vulkánkitöréseket, földrengéseket, cunamikat, áradásokat és a többit is. Azt tudnunk kell, hogy ezek nélkül is van pusztulás a természetben, még ha ezek látványosabbak, illetve fel is gyorsítják azt; mellesleg nemcsak a pusztulás, hanem nyomában a keletkezés is gyorsabb lesz. Így elég a pusztulásról kimutatni, hogy jó. Az könnyen belátható, hogy ugyan a keletkezéssel ellentétes fogalomról van szó, de elpusztulni csak az tud, ami keletkezett. Vagyis a keletkezést és a pusztulást szükségszerűen ugyanúgy kell értékelnünk. Ha a keletkezés jó, akkor a pusztulás is. Ha nem lenne pusztulás, akkor a dolgoknak az idő folyamán fel kellene halmozódniuk, mert meg kellene maradniuk és nem férnének el. Ez persze elég gyerekes állítás, mert abból a feltevésből, hogy ha nem lenne pusztulás, inkább arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy akkor nem lenne keletkezés sem, vagyis nem lenne felhalmozódás sem. A természetes pusztulás anyagi jellegű, nem is lehet más. Csak az pusztulhat el, ami változásnak alávetett és ez az anyagi világ. Az anyagi világ nem létezhet pusztulás nélkül. A létezés pedig jó és ami a létezéshez hozzájárul (még ha az anyagi létezés megszüntetésén keresztül is) szintén jónak nevezendő.

Erre rögtön egy tisztázó kérdés következne: „Jól értettük? Ha - mondjuk - az ónos eső következtében egy autó megcsúszik, az árokba borul és utasai életüket vesztik, az jó? Vagy a hurrikán összedönti a házunkat és a család fele alatta marad, az jó?" Ezekre ép ésszel nehéz igennel felelni. Ezért csak megfontolásra érdemes gondolatokkal válaszolunk. Először is az időjárás olyan alapadottság, amihez az embernek alkalmazkodnia kell, ha veszélyben érzi az életét, akkor neki kell óvintézkedéseket tennie. Bár el kell ismernünk, hogy vannak kivédhetetlen esetek. Másodszor minden pusztulás a nem változóra, az örökkévalóra, a legfőbb jóra irányítja a figyelmet. Harmadszor nem az emberi élet a legfőbb jó. A halál révén pótolhatatlan veszteség éri a családot, a barátok közösségét, de az egész társadalmat, emberiséget is, ez azonban nem a megholt baja, hanem a miénk. A megholt, ha figyelmét a nem változóra, az örökkévalóra, a legfőbb jóra irányította, akkor megszabadulva a változandóság nyűgétől, éppen azt élvezi. Negyedszer a legfőbb rossz nem a testi halál, mert az lehet jó is [2], hanem a bűn, ami a lelkünket teszi tönkre. Ilyen rossz elkövetésére pedig csak az ember képes, az időjárás nem.

Azt azonban meg kell engednünk, hogy a gonosz lelkek - mint minden egyéb területet is - az időjárást is felhasználják gonosz céljaik megvalósítására. Ezek közül a legveszélyesebb, bármilyen problémáért, katasztrófáért az Istent vádolni. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a „jó idő" ugyanúgy lehet a gonosz cselvetése, elkényelmesít, hozzászoktat a könnyű környezethez, hogy aztán a problémák idején az Istent vádoljuk. 

Az időjárás szépsége és jósága 

E nyomasztó tehertételtől megszabadulva, most lubickolhatnánk a megverselt időjárási jelenségekben, a harmatozó egekben; a Dunánál cseperésző esőben; a napmelegben, társulva a kopár szik sarjához; a tavaszi záporban, mi fűszere a földnek; a bérci tetőt eltakaró hóban; a ködben, mi kondaként támadt rétemre; a szélben, selyemben kiállva; a fagyban, mi éjszaka vicsorítóra köti a tócsa tükrét, de ennyi is elég lesz. Nem lenne igazságos ezeknek a képeknek a bevetése az időjárás oldalán, hiszen legtöbbször nem önmaguk miatt közlődnek, még ha önmagukban is szépek. Leszámítva a köd-kondát. Ám arra mégiscsak bizonyíték a pár felhozott példa, hogy nem kell feltétlenül kritizálni az időjárást, ha ilyen ihletettség hordozására is alkalmas. Versek nélkül is képes az időjárás gyönyörködtetni a változatosságával, vagy - ha nem is változik - az új napra ébredés örömével.

Aztán észre kell vennünk azt is, hogy a légkör fizikai jellemzői (hőmérséklet, légnyomás, páratartalom; ezek változását nevezzük időjárásnak) milyen határok között mozognak. Ahhoz képest, hogy a Nap felszíne, de a Föld belseje is hány ezer fokos, illetve a légkör magasabb régióiban milyen hideg van, a Föld lakott vidékein észlelhető felszíni hőmérséklet igencsak kellemesnek mondható. Ha nem kellemes, legalábbis élhető, sőt életet lehetővé tevő. Az ellene lázadó, számon kérő ember hasonlít a durcás kisgyerekre, aki az anyjára haragszik, miközben az éppen megmenti az életét. Mi másnak nevezhetnénk így az időjárást, mint jónak?

A közvélekedés szerinti kellemes idő napsütéses, enyhe szellő fújdogál, az égen bárányfelhők kúsznak és 22,5 fok van (plusz-mínusz 1 fok). Van relatíve kellemes idő is, amikor a paraméterek valamelyikében „javulás" áll be az előző napokhoz képest. A kellemes idő azonban nem nevezhető ideális időnek. Az ideális idő az, ami éppen van. Ez néha kellemes, legtöbbször azonban fizikai kényelmetlenséget okoz: be kell öltözni a hideg ellen, esernyőt kell nyitni, ha cseperészik, vigyázni kell, hogy el ne csússzunk, keressük az enyhet adó árnyékot a tűző napsütésben, de az se ér semmit, mert izzadunk és büdösek leszünk, vagy latyakban, sárban tocsogunk és piszkos lesz a cipőnk, még esetleg a nadrágunk is. Ezt hívják fejlesztő, javító közegnek. Nemde általános az a tapasztalat, hogy bármit is akarunk elérni, erőfeszítéseket kell tenni hozzá, ami olykor szenvedéssel jár? Viszont ez a szenvedés gyümölcsöt is hoz, de ami az ölünkbe hullik, kevesebbre becsüljük. Még ha az erőfeszítés és a szenvedés hiábavalónak tűnik, mert nem hozza a kívánt eredményt, az erőfeszítést tevőt akkor is jó érzés töltheti el, mert megtette a tőle telhetőt és őt magát mégiscsak erősítette ez. A folyton kellemes idő - ugyanúgy, mint az erőfeszítések nélküli eredmények - elpuhult és követelőző jellemet formálnak. Az időjárást tehát nyugodtan nevezhetjük tanítómesternek, hozzászoktat ahhoz, hogy legtöbbször küszködni kell az életben, de ez a küszködés értékes.

Az okos ember és az időjárás

Kanyarodjunk hát vissza a bevezetésben emlegetett zsörtölődő, nyafogó emberekhez. Az elfogadható, hogy az esetek többségében nem központi téma az időjárás leértékelése, viszont azt is nagy bizonyossággal mondhatjuk, hogy aki az időjárást véleményezi, komolyan teszi, nem viccel, nem hazudik. A leírtak fényében nem az időjárás az igazán sajnálandó, hanem az elégedetlenkedő ember. Az időjárás nem beszél vissza és nem sértődik meg. Nagyot nevetnék, ha egyszer a sok napsütést követelő panaszára, az időjárás megmakacsolná magát, és azt mondaná, hogy azért sem, majd, ha szépen kéred. Az ember viszont nem vesz észre, nem ismer meg és nem tanul, hanem magával van elfoglalva. A rész (az ember és az időjárás viszonya) az egész (az ember kapcsolatai) helyett áll és jó képet ad róla. Hogyan áll a „rosszidőző" ember az erényekkel? Lehet-e okos, ha nem veszi észre a rossz időben a szépet, vagy a tanulságot? Lehet-e mértékletes, ha folyton kellemes idő után sóvárog? Lehet-e igazságos, ha nem azzal foglalkozik, ami rá tartozik, hanem azzal, ami tőle független? Lehet-e bátor, ha annak szól be, aki úgysem üt vissza? Lehet, ha törekszik rá.

Végül, miután sietve elvetjük az egész írást, mint ostoba szószátyárkodást lényegtelen dolgokról, feltesszük a kérdést, hogy az, aki ilyet ír, egyáltalán foglalkozik-e valamivel, érdekli-e valami. Inkább nem is kérdezünk, hanem kijelentünk: „Mert téged nem érdekel semmi, nem törődsz semmivel." Dehogynem, eggyel igen, azzal, ami lényeges, a többi nem számít.  




[1] Arany János Zách Klára című versének utolsó versszakából

[2] A fentebbi fejtegetések értelmében csak jó lehet, de ha jó, akkor törekedni kellene rá, viszont a legfőbb jóra való törekvéssel ez éppen ellentétes lenne.