Évszám
2010
Beküldő
BlueTit
Egy márciusi reggelen Rosszkedv-Rabló, mint bármelyik másik reggelen, felvette sötétlila pulóverét, kedvenc farmerét, mely már teljesen szétszakadozott, belebújt zöld tornacipőjébe, és göndör fürtjeire csapta piros baseball sapkáját. Kinyitotta az ajtót, körülnézett, beleszagolt a levegőbe, majd elviharzott.
Fél óra elteltével feltűnt egy lila pulóveres, piros baseball sapkás ólálkodó alak a Szabadság híd pesti hídfőjénél. A kora reggeli órákban még nem jártak sokan a hídon, de ez kedvezett Rosszkedv-Rablónak. Luca néni volt az első, aki minden hajnalban útra kelt sötét kis budai lakásából, fájós lábakon bicegve, egyetlen célból: hogy a hídon áttipegve a pesti oldalról csodálja meg a budai hegyek gyönyörűségét. Ha otthon ücsörgött, vagy csak leugrott a sarki boltba, nem is érzékelte, csak a távolból: valójában gyönyörű helyen lakik. Amikor pedig visszafordult reggeli sétája után, és maga előtt látta a napfényben fürdőző hegyeket, olyan jó volt azt gondolni: ott az otthonom! Az lett volna az igazi, ha a sarki cukrászdába is beül, ahol kávé és rétes várja. Egyedül azonban nem volt kedve pénzt költeni ezekre a luxusszámba menő dolgokra. Márpedig évek óta egyedül volt.
Luca néni aznap délelőtt már visszafelé tartott, és bánkódva vette tudomásul, hogy aznapi kalandja véget ért anélkül, hogy különösebb dolgok történtek volna vele, amikor egy lila villanást látott elsuhanni maga mellett. Amikor a kezére nézett, látta, hogy hiányzik belőle a retikülje. Az egy rohanó, lila kabátos egyén kezében himbálózott a messzeségben. Egy pillanatig nem érzett se dühöt, se elkeseredést a tolvajlás miatt: azon csodálkozott, hogyan lehetett képes bárki is ilyen ördögi ügyességre: volt-nincs! Mint egy bűvész. Azután persze nekibúsult, a mérge is megjött, megszaporázta apró, öreges lépéseit, mintha ugyan reménykedne, hogy utoléri a szélsebes tolvajt.
- Hát ez... hát ez... fényes nappal... – motyogta, majd nekidőlt a híd korlátjának – mit tudsz te ellopni tőlem, te bolond? – kérdezte tehetetlen dühvel, majd a Dunát kezdte bámulni, és kicsordult a szeméből pár könnycsepp. Mindaz, ami neki kincs: hímzett zsebkendő, kulcscsomó, pár darab omlóskeksz, és az a kevéske pénz, melyet újságra számolt ki magának, mi az ennek a kölyöknek? Egy doboz cigarettát se tud rajta venni! Majd rosszkedvűen behajítja a Dunába a régi pénztárcát, halott férje katonafényképével, meg a legkisebb unokájáról készült kis fotográfiával... Milyen gonosz és buta dolog!
De Luca néni már messze volt Rosszkedv-Rablótól, aki hamarosan összetalálkozott a vele szemben tipegő Mici nénivel. Mici néni volt a második, aki minden hajnalban útrakelt sötét kis budai lakásából, fájós lábakon bicegve, egyetlen célból, hogy a hídon áttipegve a pesti oldalról csodálja meg a budai hegyek gyönyörűségét...
Rosszkedv-Rabló felbukott, és orra esett, amint elhaladt Mici néni mellett.
- Jaj! – kiáltott fel.
- Ez a nagy sietség! – kiáltott fel Mici néni szánakozva.
- Kioldózódott a cipőfűzőm – magyarázta Rosszkedv-Rabló. Kisebesedett kezével Mici néni kezébe nyomta az ellopott retikült.
- Tessék már megfogni, ameddig bekötöm!
Elég volt egy pillanat, ameddig Mici néni hátranézett a budai hegyekre, és Rosszkedv-Rablóból csak egy kis lila folt maradt megromlott, öreg szemei előtt. Mici néni csodálkozva pillogott a kezében himbálózó idegen retikülre.
- Magától vette ezt el? – kérdezte a sietve érkező Luca nénit – No de ilyet! Látottt már ilyet? Nem kellett neki? Bolond ez a gyerek! Megijesztette? Ejnye! Lényeg, hogy megvan. Nézze meg, megvan-e minden. Isten őrizzen attól, hogy új iratokat kelljen... Manapság mindenért iszonyú pénzeket kérnek... Az ott a kis unokája? Nekem is van kettő. Itt van mindig nálam a képük. Akarja látni?
És így tovább, és így tovább. Még az új iratoknál se tartottak, amikor Rosszkedv-Rabló már kiszemelte következő áldozatát.
Szorgalmasan garázdálkodott nap nap után. Amerre csak feltűnt bizarr színösszeállítása, az emberek kizökkentek a mindennapok kedvetlenségéből. Egy rablással, lopással és vandálkodással eltöltött nap után Rosszkedv-Rabló kedvenc helyén, egy ősrégi iskola egyik tornyán ücsörgött, és nézte az alkonyatot, ami vörösen szállt le a szürke városra. Hirtelen fehér fény kezdett szitálni a feje felett, és lágy lebbenést érzett a tarkóján.
- Rég látogattál meg, Hókifli – mondta Rosszkedv-Rabló, anélkül, hogy megfordult volna.
- Ne nevezz így – méltatlankodott Hókifli – van énnekem rendes nevem. Egyébként meg hivatalos ügyben jöttem.
Körülnézett, hol találhat magának ülőhelyet Rosszkedv-Rabló mellett, amit nem borít galambpiszok – Hogy s mint?
- Kösz a kérdést – felelte Rosszkedv-Rabló – boldogulok.
- Azt hallom – mondta rosszallóan Hókifli – Azt mondják, a múltkor igencsak túllőttél a célon.
- Melyikre gondolsz? – kérdezte Rosszkedv-Rabló – egy párszor megkaptam már a magamét. Meg nem értett lángelme, az vagyok.
Hókifli felnevetett.
- Az lehet. Mindenesetre azóta is a buldózeres kalandodról beszél mindenki.
- Azt látnod kellett volna! – lelkesedett Rosszkedv-Rabló – de kár, hogy nem voltál akkor ott. Mondjuk, akkor nagyon felmérgesítettek.
- Rettenetesek ezek az autósok – helyeselt buzgón Hókifli.
- Két férfi esett egymásnak, de olyan csúnyán, hogy rossz volt hallgatni, és miért? Mert az egyik néhány centivel közelebb parkolt a másikhoz, mint hogy annak tetszett volna. Tudod, miket mondtak?
Rosszkedv-Rabló elismételte a felbőszült autósok szavait, mireföl Hókifli fülig pirult szégyenében.
- Ráadásul – heveskedett tovább Rosszkedv-Rabló – gyerekek füle hallatára. Hú, de felhúztak! Még szerencse, hogy nálam volt a buldózerem. Hát fogtam magam...
- Jó, jó – mondta Hókifli – a többit már ismerem. Két totálkáros autó, ledöbbent emberek.
- Látnod kellett volna! – sóhajtotta Rosszkedv-Rabló – repültek az üvegszilánkok, meg a karosszériadarabkák, és az a hatalmas lárma! Az a két elképedt arc! De megérdemelték!
- Nagy bajod is lehetett volna belőle – csóválta a fejét Hókifli.
- Nem lett baj, és tudod, miért? Amikor az a két lüke látta, hogy mindketten nagyon megjárták, mert valaki alaposan kibabrált velük, mit tettek? Együtt mentek a biztosítóhoz. Közben kiderült, hogy ugyanannak a focicsapatnak szurkolnak. Az egyiknek nemrég kisgyereke született. Találd ki, ki lett a keresztapja.
- Ezt már nem hiszem! – kiáltotta Hókifli.
- Hidd csak el – mondta Rosszkedv-Rabló elkomolyodva – ezek ilyenek. Oda jutott a világ, hogy az emberek úgy kapaszkodnak saját nyomorúságukba, hogy erőszakkal kell az ujjaikat lefejteni róla. Ripityára kell törni a kocsijukat, hogy felérjék ésszel a múlandóságát, és végre egymásra is nézzenek. Ki kell tépni a kezükből a retikült, különben soha...
- Ne kezdjünk el politizálni – sóhajtott Hókifli.
- Mindig ezt mondjátok, amikor nem akarjátok elismerni, hogy igazam van – mondta rosszkedvűen Rosszkedv-Rabló – régen bejöttek a jól bevált, hagyományos módszerek, és ti, akik gyerekekkel dolgoztok, még tudjátok alkalmazni őket. Mert nem olyan megátalkodottak, és megkeseredettek, mint egynémelyik felnőtt. Elmúltak azok az idők, amikor szép szóval lehetett gyógyítani. Sötét kort élünk.
- Nem mondtam, hogy nincs igazad – tiltakozott Hókifli – ellenkezőleg! Szerintem te vagy közöttünk az egyik legjobb. Még ha a stílusod egy kicsit... még ha nem is ért veled egyet mindenki.
- Hát nem is tudom – vont vállat Rosszkedv-Rabló – nekem valahogy soha nem jött be ez a fehér hálóinges, szárnyacskás történet. Röhejesen festettem annak idején is. Persze van, akinek jól áll. Például neked. De én? Ki rakna fel engem a karácsonyfára?
Hókifli elvigyorodott a karácsonyfa gondolatára, melyen piros baseballsapkás, lila pulóveres, zöld tornacipős figurák lengedeznek, apró glóriával a fejük tetején.
- Én pedig nem tudnám utánad csinálni azt, amit te csinálsz – mondta végül, és elmosolyodott – de ez így is van rendjén. Beszéljünk a munkáról. Azért küldtek, hogy vizsgálatot folytassak le özvegy Kovácsné, Luca néni ügyében. Már megint megríkattál egy öregasszonyt, ez már a sokadik idén.
- Folyton eltörik náluk a mécses – sóhajtotta Rosszkedv-Rabló – de nem bánom. Holnap reggel gyere velem, és meglátjuk, mi van az öreglánnyal. Egyben kipróbáljuk az új gördeszkámat.
- Gördeszkát?
- Valahogy nekem is közlekednem kell – mondta Rosszkedv-Rabló – épp BKV sztrájk van, ha ez ugyan mond neked valamit, a szárnyamat meg...
- Büntetésből vették el, mert túl önfejű vagy – vélekedett Hókifli – ezért mondom folyton, vigyázz, mit teszel, mielőtt nagyobb bajod lesz.
- Ne aggódj miattam – vont vállat Rosszkedv-Rabló – egyébként meg nem érdekel a büntetés. Azt teszem, amit jónak látok, a legjobb tudásom szerint.
- Sokszor irigylem a bátorságodat – mondta Hókifli.
Rosszkedv-Rabló erre nem felelt. Felnézett a csillagos égre, majd le az elektromos fényekben fürdőző városra. Hallgattak sokáig. Eltelt lassan az egész éjszaka.
- Na – tápászkodott fel Rosszkedv-Rabló napkeltekor – kerítsünk valamit, ami eltakarja a szárnyaidat, azután mehetünk.
Végül ráaggatott Hókiflire egy kopott farmerdzsekit, legalább két mérettel nagyobbat, mint ami jó lett volna neki, meg egy szakadt hátizsákot akasztott a vállára. Egészen emberi kinézete lett a kis angyalnak, csak kicsit tűnt púposnak.
- És hogyan kell azon az izén közlekedni? – mutatott bizalmatlanul az állítólagosan új, de valójában ütött-kopott gördeszkára.
- Azt bízd ide – mondta Rosszkedv-Rabló, a nyakába ültette Hókiflit, majd ráugrott a deszkára, és nekiiramodott. A korán kelők elképedve nézték a lila pulóveres deszkást, és a nyakában ülő szőke kis figurát, aki magánkívül visongott a száguldás gyönyörűségétől. Keresztbe-kasul suhantak a városon, és már jócskán fenn járt a nap az égen, amikor rákanyarodtak a Szabadság-hídra.
- Te, ez felhőkön is gurul szerinted? – kérdezte Hókifli kipirulva, amikor megálltak a budai oldalon egy kis cukrászda mellett, és Rosszkedv-Rabló letette az aszfaltra.
- Kizárt – mondta Rosszkedv-Rabló, és hogy inkognitóban maradjon, az orrára biggyesztett egy hatalmas, sárga napszemüveget.
- Meghívlak egy forró csokira, meg sajtos tekercsre – közölte Hókiflivel.
- Na de... mi nem eszünk és nem iszunk... – vetette ellen Hókifli.
- Hát ez az, ezért vagy ilyen kicsi – mondta Rosszkedv-Rabló, galléron ragadta Hókiflit, és beléptek a cukrászdába. Letelepedtek egy asztalhoz. A mellettük lévő asztalkánál két idős néni üldögélt, kávéztak, és rétest falatoztak.
- Nahát, Micikém – mondta az egyik, aki természetesen Luca néni volt – hát a szomszéd gyerek beállította a gépemen ezt a szkáj micsodát, amit mondtál... no, én nem gondoltam, hogy vén fejjel megérem, hogy telefonálok a kisunokámmal úgy, hogy közben látom azt az édes pofáját... Eddig a fiókban porosodott az az okos kis gép, amit a fiam vett, de bekapcsolni se mertem soha...
- Nem nagy ördöngösség, Lucám – felelte Mici néni – látod, egy olyan magányos farkas öregasszonynak, akinek a fia-lánya-unokája Kanadában él, találékonynak kell lennie. Örülök, ha segítettem.
- Néha egyenesen hálás vagyok annak az ügyetlen kis süvölvénynek, aki meg akart lopni – mondta Luca néni – nélküle nem tettem volna szert ilyen hasznos tudománnyal rendelkező barátnéra.
Luca néni és Mici néni felnevettek, és ebben a percben a pincérnő odalépett az asztalukhoz, és letett eléjük egy-egy pohár friss limonádét.
- Elnézést, kedvesem – mondta Mici néni a lánynak – ez a limonádé ínycsiklandó, de mi nem rendeltünk.
- Ne tessék aggódni – mosolygott a pincérlány – a ház ajándéka. Törzsvendégeknek kijár ennyi figyelmesség. Oda akkor forrócsoki, sajtos tekercs? – pillantott Rosszkedv-Rabló és Hókifli asztalához, és zöld szemében megcsillant egy leheletnyi mohó sóvárgás. Rosszkedv-Rabló bólintott, Hókifli pedig fel se pillantva buzgón jegyzetelt egy kis noteszbe. Az orra hegye is tintás volt, amikor végre felpillantott.
- Kész a jelentésem – közölte – azt hiszem, ezúttal is megúszod.
Elvigyorodott.
- Akkor itt végeztünk is – mondta Rosszkedv-Rabló.
Az utcára kilépve a siető emberek tömegében figyelmesek lettek egy kisebb csoportosulásra. Iskoláskorú fiúk voltak. Néhány nagyobb kamasz fenyegetően vett körül egy soványabb, sápadt fiút, aki a táskájában kotorászott, hogy az uzsonnájával és a nála lévő pénzzel vásárolja meg azt, hogy megússza az aznapi molesztálást. Az emberek szó nélkül siettek el a szomorú jelenet mellett.
- Ez Kis Peti – mondta Hókifli sóhajtva, fejével az áldozat felé bökve – sok bajom van vele. Szerencsétlen pára. Egyébként jó fiú.
Gondterhelten nézett maga elé, majd felderült az arca.
- Az ám – mondta – múlt héten betöltötte a tizennégyet!
- Ez azt jelenti... – mondta Rosszkedv-Rabló.
- Azt jelenti, hogy most már a te hatáskörödbe tartozik! – kiáltott fel diadalmasan Hókifli – Akkor én nem is zavarlak a munkában, kedves kolléga!
- Vigyázz magadra, Hókifli – mosolygott Rosszkedv-Rabló.
- Megmondtam, hogy hívj a rendes nevemen – dühöngött Hókifli, de aztán elmosolyodott, és búcsút intett. Egy másodperc múlva ott, ahol állt, csak egy üres farmerdzseki, és egy szakadt hátizsák hevert a járdán. Rosszkedv-Rabló behajigálta őket egy telefonfülkébe, ahol időről időre megfordult egy hajléktalan, akivel addig nem volt ideje foglalkozni, majd felpattant a gördeszkájára, és nagy lendülettel indult meg az iskolás fiúk ellenszenves csoportja felé...
Ebben a pillanatban a pincérlány kilépett a süteményes pult mögül a cukrászdában, kezében kis tálcát tartott egy nagy adag forró csokival és egy frissen sült sajtos tekerccsel. Vágyakozva szívta be az illatát. Körülpillantva azonban nem látta azt a furcsa kinézetű gyereket, aki rendelte, de a még furcsább kinézetű barátját sem.
- Elnézést – szólította meg a szedelőzködő Luca néniéket – nem látták, hová lett innen az a két gyerek? Elmentek?
- Mi nem láttunk itt senkit, drágám – felelte Luca néni. Mici néni is a fejét rázta, majd elköszöntek, és távoztak. Szilvi, a pincérlány egyedül maradt a cukrászdában. Bosszankodva, és kissé erőteljesen csapta le a tálcát arra az asztalra, ahol a két rossz kölyök ült, de azután észrevette, hogy egy bankjegy van begyűrve a hamutartó alá. Kifutotta a rendelést, és még borravaló is jutott. Visszavitte az érintetlen tálcát, elintézte a számlát és a kasszát, majd mohón belekortyolt a forrócsokiba, és nagyot harapott a sajtos tekercsből.
- Honnan tudták – töprengett, amikor már a morzsákat szedegette fel a tányérról – hogy ez a kedvencem?
Fél óra elteltével feltűnt egy lila pulóveres, piros baseball sapkás ólálkodó alak a Szabadság híd pesti hídfőjénél. A kora reggeli órákban még nem jártak sokan a hídon, de ez kedvezett Rosszkedv-Rablónak. Luca néni volt az első, aki minden hajnalban útra kelt sötét kis budai lakásából, fájós lábakon bicegve, egyetlen célból: hogy a hídon áttipegve a pesti oldalról csodálja meg a budai hegyek gyönyörűségét. Ha otthon ücsörgött, vagy csak leugrott a sarki boltba, nem is érzékelte, csak a távolból: valójában gyönyörű helyen lakik. Amikor pedig visszafordult reggeli sétája után, és maga előtt látta a napfényben fürdőző hegyeket, olyan jó volt azt gondolni: ott az otthonom! Az lett volna az igazi, ha a sarki cukrászdába is beül, ahol kávé és rétes várja. Egyedül azonban nem volt kedve pénzt költeni ezekre a luxusszámba menő dolgokra. Márpedig évek óta egyedül volt.
Luca néni aznap délelőtt már visszafelé tartott, és bánkódva vette tudomásul, hogy aznapi kalandja véget ért anélkül, hogy különösebb dolgok történtek volna vele, amikor egy lila villanást látott elsuhanni maga mellett. Amikor a kezére nézett, látta, hogy hiányzik belőle a retikülje. Az egy rohanó, lila kabátos egyén kezében himbálózott a messzeségben. Egy pillanatig nem érzett se dühöt, se elkeseredést a tolvajlás miatt: azon csodálkozott, hogyan lehetett képes bárki is ilyen ördögi ügyességre: volt-nincs! Mint egy bűvész. Azután persze nekibúsult, a mérge is megjött, megszaporázta apró, öreges lépéseit, mintha ugyan reménykedne, hogy utoléri a szélsebes tolvajt.
- Hát ez... hát ez... fényes nappal... – motyogta, majd nekidőlt a híd korlátjának – mit tudsz te ellopni tőlem, te bolond? – kérdezte tehetetlen dühvel, majd a Dunát kezdte bámulni, és kicsordult a szeméből pár könnycsepp. Mindaz, ami neki kincs: hímzett zsebkendő, kulcscsomó, pár darab omlóskeksz, és az a kevéske pénz, melyet újságra számolt ki magának, mi az ennek a kölyöknek? Egy doboz cigarettát se tud rajta venni! Majd rosszkedvűen behajítja a Dunába a régi pénztárcát, halott férje katonafényképével, meg a legkisebb unokájáról készült kis fotográfiával... Milyen gonosz és buta dolog!
De Luca néni már messze volt Rosszkedv-Rablótól, aki hamarosan összetalálkozott a vele szemben tipegő Mici nénivel. Mici néni volt a második, aki minden hajnalban útrakelt sötét kis budai lakásából, fájós lábakon bicegve, egyetlen célból, hogy a hídon áttipegve a pesti oldalról csodálja meg a budai hegyek gyönyörűségét...
Rosszkedv-Rabló felbukott, és orra esett, amint elhaladt Mici néni mellett.
- Jaj! – kiáltott fel.
- Ez a nagy sietség! – kiáltott fel Mici néni szánakozva.
- Kioldózódott a cipőfűzőm – magyarázta Rosszkedv-Rabló. Kisebesedett kezével Mici néni kezébe nyomta az ellopott retikült.
- Tessék már megfogni, ameddig bekötöm!
Elég volt egy pillanat, ameddig Mici néni hátranézett a budai hegyekre, és Rosszkedv-Rablóból csak egy kis lila folt maradt megromlott, öreg szemei előtt. Mici néni csodálkozva pillogott a kezében himbálózó idegen retikülre.
- Magától vette ezt el? – kérdezte a sietve érkező Luca nénit – No de ilyet! Látottt már ilyet? Nem kellett neki? Bolond ez a gyerek! Megijesztette? Ejnye! Lényeg, hogy megvan. Nézze meg, megvan-e minden. Isten őrizzen attól, hogy új iratokat kelljen... Manapság mindenért iszonyú pénzeket kérnek... Az ott a kis unokája? Nekem is van kettő. Itt van mindig nálam a képük. Akarja látni?
És így tovább, és így tovább. Még az új iratoknál se tartottak, amikor Rosszkedv-Rabló már kiszemelte következő áldozatát.
Szorgalmasan garázdálkodott nap nap után. Amerre csak feltűnt bizarr színösszeállítása, az emberek kizökkentek a mindennapok kedvetlenségéből. Egy rablással, lopással és vandálkodással eltöltött nap után Rosszkedv-Rabló kedvenc helyén, egy ősrégi iskola egyik tornyán ücsörgött, és nézte az alkonyatot, ami vörösen szállt le a szürke városra. Hirtelen fehér fény kezdett szitálni a feje felett, és lágy lebbenést érzett a tarkóján.
- Rég látogattál meg, Hókifli – mondta Rosszkedv-Rabló, anélkül, hogy megfordult volna.
- Ne nevezz így – méltatlankodott Hókifli – van énnekem rendes nevem. Egyébként meg hivatalos ügyben jöttem.
Körülnézett, hol találhat magának ülőhelyet Rosszkedv-Rabló mellett, amit nem borít galambpiszok – Hogy s mint?
- Kösz a kérdést – felelte Rosszkedv-Rabló – boldogulok.
- Azt hallom – mondta rosszallóan Hókifli – Azt mondják, a múltkor igencsak túllőttél a célon.
- Melyikre gondolsz? – kérdezte Rosszkedv-Rabló – egy párszor megkaptam már a magamét. Meg nem értett lángelme, az vagyok.
Hókifli felnevetett.
- Az lehet. Mindenesetre azóta is a buldózeres kalandodról beszél mindenki.
- Azt látnod kellett volna! – lelkesedett Rosszkedv-Rabló – de kár, hogy nem voltál akkor ott. Mondjuk, akkor nagyon felmérgesítettek.
- Rettenetesek ezek az autósok – helyeselt buzgón Hókifli.
- Két férfi esett egymásnak, de olyan csúnyán, hogy rossz volt hallgatni, és miért? Mert az egyik néhány centivel közelebb parkolt a másikhoz, mint hogy annak tetszett volna. Tudod, miket mondtak?
Rosszkedv-Rabló elismételte a felbőszült autósok szavait, mireföl Hókifli fülig pirult szégyenében.
- Ráadásul – heveskedett tovább Rosszkedv-Rabló – gyerekek füle hallatára. Hú, de felhúztak! Még szerencse, hogy nálam volt a buldózerem. Hát fogtam magam...
- Jó, jó – mondta Hókifli – a többit már ismerem. Két totálkáros autó, ledöbbent emberek.
- Látnod kellett volna! – sóhajtotta Rosszkedv-Rabló – repültek az üvegszilánkok, meg a karosszériadarabkák, és az a hatalmas lárma! Az a két elképedt arc! De megérdemelték!
- Nagy bajod is lehetett volna belőle – csóválta a fejét Hókifli.
- Nem lett baj, és tudod, miért? Amikor az a két lüke látta, hogy mindketten nagyon megjárták, mert valaki alaposan kibabrált velük, mit tettek? Együtt mentek a biztosítóhoz. Közben kiderült, hogy ugyanannak a focicsapatnak szurkolnak. Az egyiknek nemrég kisgyereke született. Találd ki, ki lett a keresztapja.
- Ezt már nem hiszem! – kiáltotta Hókifli.
- Hidd csak el – mondta Rosszkedv-Rabló elkomolyodva – ezek ilyenek. Oda jutott a világ, hogy az emberek úgy kapaszkodnak saját nyomorúságukba, hogy erőszakkal kell az ujjaikat lefejteni róla. Ripityára kell törni a kocsijukat, hogy felérjék ésszel a múlandóságát, és végre egymásra is nézzenek. Ki kell tépni a kezükből a retikült, különben soha...
- Ne kezdjünk el politizálni – sóhajtott Hókifli.
- Mindig ezt mondjátok, amikor nem akarjátok elismerni, hogy igazam van – mondta rosszkedvűen Rosszkedv-Rabló – régen bejöttek a jól bevált, hagyományos módszerek, és ti, akik gyerekekkel dolgoztok, még tudjátok alkalmazni őket. Mert nem olyan megátalkodottak, és megkeseredettek, mint egynémelyik felnőtt. Elmúltak azok az idők, amikor szép szóval lehetett gyógyítani. Sötét kort élünk.
- Nem mondtam, hogy nincs igazad – tiltakozott Hókifli – ellenkezőleg! Szerintem te vagy közöttünk az egyik legjobb. Még ha a stílusod egy kicsit... még ha nem is ért veled egyet mindenki.
- Hát nem is tudom – vont vállat Rosszkedv-Rabló – nekem valahogy soha nem jött be ez a fehér hálóinges, szárnyacskás történet. Röhejesen festettem annak idején is. Persze van, akinek jól áll. Például neked. De én? Ki rakna fel engem a karácsonyfára?
Hókifli elvigyorodott a karácsonyfa gondolatára, melyen piros baseballsapkás, lila pulóveres, zöld tornacipős figurák lengedeznek, apró glóriával a fejük tetején.
- Én pedig nem tudnám utánad csinálni azt, amit te csinálsz – mondta végül, és elmosolyodott – de ez így is van rendjén. Beszéljünk a munkáról. Azért küldtek, hogy vizsgálatot folytassak le özvegy Kovácsné, Luca néni ügyében. Már megint megríkattál egy öregasszonyt, ez már a sokadik idén.
- Folyton eltörik náluk a mécses – sóhajtotta Rosszkedv-Rabló – de nem bánom. Holnap reggel gyere velem, és meglátjuk, mi van az öreglánnyal. Egyben kipróbáljuk az új gördeszkámat.
- Gördeszkát?
- Valahogy nekem is közlekednem kell – mondta Rosszkedv-Rabló – épp BKV sztrájk van, ha ez ugyan mond neked valamit, a szárnyamat meg...
- Büntetésből vették el, mert túl önfejű vagy – vélekedett Hókifli – ezért mondom folyton, vigyázz, mit teszel, mielőtt nagyobb bajod lesz.
- Ne aggódj miattam – vont vállat Rosszkedv-Rabló – egyébként meg nem érdekel a büntetés. Azt teszem, amit jónak látok, a legjobb tudásom szerint.
- Sokszor irigylem a bátorságodat – mondta Hókifli.
Rosszkedv-Rabló erre nem felelt. Felnézett a csillagos égre, majd le az elektromos fényekben fürdőző városra. Hallgattak sokáig. Eltelt lassan az egész éjszaka.
- Na – tápászkodott fel Rosszkedv-Rabló napkeltekor – kerítsünk valamit, ami eltakarja a szárnyaidat, azután mehetünk.
Végül ráaggatott Hókiflire egy kopott farmerdzsekit, legalább két mérettel nagyobbat, mint ami jó lett volna neki, meg egy szakadt hátizsákot akasztott a vállára. Egészen emberi kinézete lett a kis angyalnak, csak kicsit tűnt púposnak.
- És hogyan kell azon az izén közlekedni? – mutatott bizalmatlanul az állítólagosan új, de valójában ütött-kopott gördeszkára.
- Azt bízd ide – mondta Rosszkedv-Rabló, a nyakába ültette Hókiflit, majd ráugrott a deszkára, és nekiiramodott. A korán kelők elképedve nézték a lila pulóveres deszkást, és a nyakában ülő szőke kis figurát, aki magánkívül visongott a száguldás gyönyörűségétől. Keresztbe-kasul suhantak a városon, és már jócskán fenn járt a nap az égen, amikor rákanyarodtak a Szabadság-hídra.
- Te, ez felhőkön is gurul szerinted? – kérdezte Hókifli kipirulva, amikor megálltak a budai oldalon egy kis cukrászda mellett, és Rosszkedv-Rabló letette az aszfaltra.
- Kizárt – mondta Rosszkedv-Rabló, és hogy inkognitóban maradjon, az orrára biggyesztett egy hatalmas, sárga napszemüveget.
- Meghívlak egy forró csokira, meg sajtos tekercsre – közölte Hókiflivel.
- Na de... mi nem eszünk és nem iszunk... – vetette ellen Hókifli.
- Hát ez az, ezért vagy ilyen kicsi – mondta Rosszkedv-Rabló, galléron ragadta Hókiflit, és beléptek a cukrászdába. Letelepedtek egy asztalhoz. A mellettük lévő asztalkánál két idős néni üldögélt, kávéztak, és rétest falatoztak.
- Nahát, Micikém – mondta az egyik, aki természetesen Luca néni volt – hát a szomszéd gyerek beállította a gépemen ezt a szkáj micsodát, amit mondtál... no, én nem gondoltam, hogy vén fejjel megérem, hogy telefonálok a kisunokámmal úgy, hogy közben látom azt az édes pofáját... Eddig a fiókban porosodott az az okos kis gép, amit a fiam vett, de bekapcsolni se mertem soha...
- Nem nagy ördöngösség, Lucám – felelte Mici néni – látod, egy olyan magányos farkas öregasszonynak, akinek a fia-lánya-unokája Kanadában él, találékonynak kell lennie. Örülök, ha segítettem.
- Néha egyenesen hálás vagyok annak az ügyetlen kis süvölvénynek, aki meg akart lopni – mondta Luca néni – nélküle nem tettem volna szert ilyen hasznos tudománnyal rendelkező barátnéra.
Luca néni és Mici néni felnevettek, és ebben a percben a pincérnő odalépett az asztalukhoz, és letett eléjük egy-egy pohár friss limonádét.
- Elnézést, kedvesem – mondta Mici néni a lánynak – ez a limonádé ínycsiklandó, de mi nem rendeltünk.
- Ne tessék aggódni – mosolygott a pincérlány – a ház ajándéka. Törzsvendégeknek kijár ennyi figyelmesség. Oda akkor forrócsoki, sajtos tekercs? – pillantott Rosszkedv-Rabló és Hókifli asztalához, és zöld szemében megcsillant egy leheletnyi mohó sóvárgás. Rosszkedv-Rabló bólintott, Hókifli pedig fel se pillantva buzgón jegyzetelt egy kis noteszbe. Az orra hegye is tintás volt, amikor végre felpillantott.
- Kész a jelentésem – közölte – azt hiszem, ezúttal is megúszod.
Elvigyorodott.
- Akkor itt végeztünk is – mondta Rosszkedv-Rabló.
Az utcára kilépve a siető emberek tömegében figyelmesek lettek egy kisebb csoportosulásra. Iskoláskorú fiúk voltak. Néhány nagyobb kamasz fenyegetően vett körül egy soványabb, sápadt fiút, aki a táskájában kotorászott, hogy az uzsonnájával és a nála lévő pénzzel vásárolja meg azt, hogy megússza az aznapi molesztálást. Az emberek szó nélkül siettek el a szomorú jelenet mellett.
- Ez Kis Peti – mondta Hókifli sóhajtva, fejével az áldozat felé bökve – sok bajom van vele. Szerencsétlen pára. Egyébként jó fiú.
Gondterhelten nézett maga elé, majd felderült az arca.
- Az ám – mondta – múlt héten betöltötte a tizennégyet!
- Ez azt jelenti... – mondta Rosszkedv-Rabló.
- Azt jelenti, hogy most már a te hatáskörödbe tartozik! – kiáltott fel diadalmasan Hókifli – Akkor én nem is zavarlak a munkában, kedves kolléga!
- Vigyázz magadra, Hókifli – mosolygott Rosszkedv-Rabló.
- Megmondtam, hogy hívj a rendes nevemen – dühöngött Hókifli, de aztán elmosolyodott, és búcsút intett. Egy másodperc múlva ott, ahol állt, csak egy üres farmerdzseki, és egy szakadt hátizsák hevert a járdán. Rosszkedv-Rabló behajigálta őket egy telefonfülkébe, ahol időről időre megfordult egy hajléktalan, akivel addig nem volt ideje foglalkozni, majd felpattant a gördeszkájára, és nagy lendülettel indult meg az iskolás fiúk ellenszenves csoportja felé...
Ebben a pillanatban a pincérlány kilépett a süteményes pult mögül a cukrászdában, kezében kis tálcát tartott egy nagy adag forró csokival és egy frissen sült sajtos tekerccsel. Vágyakozva szívta be az illatát. Körülpillantva azonban nem látta azt a furcsa kinézetű gyereket, aki rendelte, de a még furcsább kinézetű barátját sem.
- Elnézést – szólította meg a szedelőzködő Luca néniéket – nem látták, hová lett innen az a két gyerek? Elmentek?
- Mi nem láttunk itt senkit, drágám – felelte Luca néni. Mici néni is a fejét rázta, majd elköszöntek, és távoztak. Szilvi, a pincérlány egyedül maradt a cukrászdában. Bosszankodva, és kissé erőteljesen csapta le a tálcát arra az asztalra, ahol a két rossz kölyök ült, de azután észrevette, hogy egy bankjegy van begyűrve a hamutartó alá. Kifutotta a rendelést, és még borravaló is jutott. Visszavitte az érintetlen tálcát, elintézte a számlát és a kasszát, majd mohón belekortyolt a forrócsokiba, és nagyot harapott a sajtos tekercsből.
- Honnan tudták – töprengett, amikor már a morzsákat szedegette fel a tányérról – hogy ez a kedvencem?