Segítség!

TenniKell, 2015, május 16 - 14:51

Hajnaltájt minden csendes és mozdulatlan. Még a legforgalmasabb belvárosi utca is kihalt. Mintha elnémult volna a világ. De nem tart már soká – az ég alján látszik némi derengés.

A távolban léptek hallatszanak, melyek időközönként megtorpannak, mielőtt ismét felhangzana szabályos ritmusuk. Tapp-tapp. Tapp-tapp.

Egyre közelebb.

Tapp-tapp.

A gyér fényben felsejlik egy kabátba burkolózó, fiatal alak. Vállán átvetve újságos táska.

Talán, talán…

Az ifjú nem torpan meg. Megszaporázza lépteit és behúzott nyakkal tűnik el.

Tapp-tapp-tapp, majd a hang elhal.

 

Múlik az idő. Az utcai lámpák lassan kialszanak, de a környék már nem merül sötétségbe. A reggel meghozza a járókelőket. Munkába induló, dolguk után siető, névtelen, arctalan emberek sokasága.

Kérem, valaki...

Amott egy öltönyös férfi, kezében aktatáska. Elegáns bőr félcipője egyenletes ritmust ver. A lámpa zöldre, a férfi pedig gyorsabb tempóra vált. Előreszegezett tekintettel halad el az árnyékokat rejtő sikátor előtt.

Az ellenkező irányba idős nénike igyekszik. A korai óra ellenére ősz kontya makulátlanul keretezi redős arcát. A néni pillantása akarva-akaratlan arra vándorol, mire ő rögvest szorosabban markolja meg retiküljét és méltatlankodó ciccegéssel iszkol tovább.

Az aszfalton szemetes autó robog el. Nyomában kosztümös hölgy tűnik fel, pontosan a sikátorral szemközt. Óvatosan körülnéz, csak azután szeli át az úttestet. Tűsarkú topánjában sebesen tipeg.

Kipp-kopp. Kipp-kopp.

A hangot nem lehet nem észrevenni.

Kérem!

A hölgy félrekapja pillantását, hogy ne kelljen látnia, úgy távolodik el.

Akárki…

A járdán agyonhajszolt tekintetű anyuka lépdel, gyermeke mellette annál lelkesebben szökell. A sikátorhoz érve az édesanya oldalpillantás nélkül sietne tova, de a kisfiú megtorpan.

- Nézd, anyu! – mondja, és a sikátor felé mutat.

- Biztosan részeg – jegyzi meg amaz, majd az anyák óvó sietségével ragadja karon és vonja maga után gyermekét.

Nincs remény.

 

Egy alak válik ki a korai nyüzsgésből. Célirányosan megy, határozott léptekkel. Habozás nélkül közelíti meg a földön fekvőt.

- Segíthetek? – kérdi, és kinyújtja kezét.

 

Egy apró gesztus. Egy mindennapi kérdés.

Igazán semmiség.

De életet menthet.

„Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.”

Csak tegyél!

Az írás hossza kevesebb mint ezer karakter