Segítség!

Évszám
2015
Beküldő
TenniKell

Hajnaltájt minden csendes és mozdulatlan. Még a legforgalmasabb belvárosi utca is kihalt. Mintha elnémult volna a világ. De nem tart már soká – az ég alján látszik némi derengés.

A távolban léptek hallatszanak, melyek időközönként megtorpannak, mielőtt ismét felhangzana szabályos ritmusuk. Tapp-tapp. Tapp-tapp.

Egyre közelebb.

Tapp-tapp.

A gyér fényben felsejlik egy kabátba burkolózó, fiatal alak. Vállán átvetve újságos táska.

Talán, talán…

Az ifjú nem torpan meg. Megszaporázza lépteit és behúzott nyakkal tűnik el.

Tapp-tapp-tapp, majd a hang elhal.

 

Múlik az idő. Az utcai lámpák lassan kialszanak, de a környék már nem merül sötétségbe. A reggel meghozza a járókelőket. Munkába induló, dolguk után siető, névtelen, arctalan emberek sokasága.

Kérem, valaki...

Amott egy öltönyös férfi, kezében aktatáska. Elegáns bőr félcipője egyenletes ritmust ver. A lámpa zöldre, a férfi pedig gyorsabb tempóra vált. Előreszegezett tekintettel halad el az árnyékokat rejtő sikátor előtt.

Az ellenkező irányba idős nénike igyekszik. A korai óra ellenére ősz kontya makulátlanul keretezi redős arcát. A néni pillantása akarva-akaratlan arra vándorol, mire ő rögvest szorosabban markolja meg retiküljét és méltatlankodó ciccegéssel iszkol tovább.

Az aszfalton szemetes autó robog el. Nyomában kosztümös hölgy tűnik fel, pontosan a sikátorral szemközt. Óvatosan körülnéz, csak azután szeli át az úttestet. Tűsarkú topánjában sebesen tipeg.

Kipp-kopp. Kipp-kopp.

A hangot nem lehet nem észrevenni.

Kérem!

A hölgy félrekapja pillantását, hogy ne kelljen látnia, úgy távolodik el.

Akárki…

A járdán agyonhajszolt tekintetű anyuka lépdel, gyermeke mellette annál lelkesebben szökell. A sikátorhoz érve az édesanya oldalpillantás nélkül sietne tova, de a kisfiú megtorpan.

- Nézd, anyu! – mondja, és a sikátor felé mutat.

- Biztosan részeg – jegyzi meg amaz, majd az anyák óvó sietségével ragadja karon és vonja maga után gyermekét.

Nincs remény.

 

Egy alak válik ki a korai nyüzsgésből. Célirányosan megy, határozott léptekkel. Habozás nélkül közelíti meg a földön fekvőt.

- Segíthetek? – kérdi, és kinyújtja kezét.

 

Egy apró gesztus. Egy mindennapi kérdés.

Igazán semmiség.

De életet menthet.

„Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.”

Csak tegyél!