Sehol se vagy

poosgergo, 2015, április 1 - 11:58

Mikor papírra vetem e sorokat, már nem vágyom semmire sem. Sem tudásra, sem életre. Vágytalan vagyok. S bizonyosan tudom: halhatatlan. A Ligetben üldögélek, velem szemben a csónakázótó. Nézem a vizet, a kacsákat, a víz fodrozódását. Emberek, egyetemisták, szerelmespárok, családok, hajléktalanok jönnek, mennek.

Mindenemet odaadnám – írom magam elé, egy fehér lapra - ha amit most leírok, közkinccsé lehetne, s a világban élő valamennyi ember őszintén megértené, amit közölni szeretnék. Leírom hát, ahogy volt, leírom, mi történt énvelem nem is olyan rég. 

Bejártam a világot. Éltem sok helyen. Ahol jártam, mindenhol Téged kerestelek. Sokan, többféleképpen beszéltek Rólad, bár az idő előrehaladtával egyre többen váltak bizonytalanná léted kérdésében. Több mindent megtudtam felőled. Főképen azt, hogy Téged nem lehet önmagunknak kitalálni.

Bizonyos lettem abban, hogy Te nem a mi produktumunk vagy. Közel jártam már a megoldáshoz, a végső válaszhoz, a titokhoz, az igazsághoz, de ez sem volt elég nekem. Nekem nem. Annyira akartam, hogy Te legyél, hogy olyan tettre szántam el magam, amit mások - joggal - a mohó kíváncsiság szégyenletes tettének tartanának. Ám az is eszembe jutott, hogy csak a nehéz vállalkozásokat érdemes megvalósítani, hiszen létezik egy rejtélyes kapcsolat a nehéz és az értékes között…

Nekem az kellett, hogy szemtől szemben lássalak, hogy megérintselek, sőt az, hogy szóra nyisd a szádat, hogy beszélhessek veled. Vándorlásaim, kutatásaim, tudományaim, mesterkedésim, okoskodásaim nem jártak sikerrel, ezért a legnagyobb vállalkozásra szántam el magam. A mennybéli kertbe vezetett utam, hogy lássam, ha máshol nem, hát ott vagy-e? Biztos voltam benne, hogy igen. Hol is lehetnél máshol? Vissza akartam jutni az édenbe, a mennyei paradicsomba, oda, ahonnan minden kezdődhetett, s ahol talán az én életem is végződni fog. Társ nélkül, egyedül indultam el. Megtudhatom végre merre vagy? Kertedben talállak majd, annak is a legszebb részén, aranyló trónusodon ülsz, úgy fogadsz engem, aki úgy kerestelek. Elindultam hát. Föl az egekbe, a Te örök ligetedbe, hogy megtaláljalak.

Szokatlan volt, hogy - mintha ez természetes lenne – az odavezető út létezik, s csodálkoztam azon is, milyen könnyű eljutni oda. A mennyeknek országa, az égi kert tehát létezik? Mégiscsak létezik? Az öröm és a remény érzései kavarogtam bennem, mégis feszült és nyugtalan voltam. Kivételes élményt jelentett, ami fogadott: magas, kovácsoltvas kapu mögött ős-kert, nagy, beláthatatlan, hívogató. S ahogy a kapuhoz értem, hát láttam: a mennyek kapuja sarkig kitárva vagyon. Pallossal a kezükben nem állnak ott az angyalok, ki és bemehet bárki, aki akar, észrevétlenül. Ez kissé bizonytalanná tett, de vitt lábam, s kíváncsi vágyam, hogy megismerhetlek végre. Különös érzések kerítettek hatalmukba. Egy kertben, egy óriás lugasban találtam magam, árnyas ligetben, virágok közt. Selymes illatok csiklandozták orromat, játszott velem a szél, érintett egy ág, szólt velem a madár, e szép, üde, csöndes világ, s én cseppet sem voltam meglepett. Padok, ösvények, tavacskák, gyümölcsfák közt jártam. Almát szakítottam, ettem. Jól esett. A kert nagynak, beláthatatlan, talán bizony bejárhatatlannak tűnt számomra. Aztán az ösvény, amin jártam, egy idős fügefához vezetett. Innen messzebbre is látni lehetett. Messze-messze valamiféle magaslatot láttam, afelé vettem utam. A kert – míg a magaslat közelébe nem értem - meg nem szűnt köröttem, hasonló, de változatos formákat mutatott mindenfelé.

Ahogy közelebb értem a trónus felé, már minden ragyogott. Köröskörül mindenütt. Lábam már nem szilárd talajt érintett, határtalan és megfoghatatlan és meghatározhatatlan üde, légies tér vett körül, szinte szédültem belé. Muzsika hallatszott. Égi muzsika. Olyan volt, mintha mindenhonnan szólna, belőlem is, olyan gyönyörűséges, hogy könnyezve álltam meg néha, s nem is akartam már mást, mint ezt a zenét hallgatni, örökkön örökké. Fenn, a magaslaton, a dombon, a magasban, fényárban úszó, vagyis inkább fényből készült hatalmas, aranyos, díszes nagy trónus emelkedett. Fényesség áradt belőle, olyan nagy fényesség, hogy majd elemésztett engem is.

Még közelebb húzódtam. Még közelebb Hozzád, hogy meglássalak végre, hogy lássam arcodat, hogy legalább egyszer halljam hangodat, hogy bizonyosságom legyen, hogy elmúljanak kétségeim, s hogy ott, előtted elveszhessek végre a Téged látás és a megnyugvás elemésztő tűzében. Még közelebb értem.... És ekkor, ott, a trónus előtt, egész valómmal remegni kezdtem. Rémülten és porig sújtottam estem térdre... Néztem a trónt és nem akartam hinni szememnek... A mennybéli trón üresen állt... A trónusban nem ült senki. Istenem, ez lehetetlen! - kiáltottam. Ez nem lehet igaz! Hol vagy mondd? Sehol sem talállak! Sehol se vagy! Itt sem és sehol sem. Könnyek futottak le arcomon. Elkeseredett, csüggedt és dühös voltam. Egyedül vagyok tehát, egyedül vagyunk, egyes egyedül. Hogyan lehetséges ez? - mondtam szavak nélkül. Hol vagy? - jajdult fel belőlem a szó. Keservesen sírtam. A földön feküdtem már. Nem akartam felkelni. Nem volt hová menjek. Nincs helyem így élők között, zúg a fejem, gondom, s fájdalmam kicifrázva - tódult fejembe egy verssor. ott feküdtem megalázottan és kiábrándultan. Ájultságom sokáig tarthatott. Idejét sem tudom, meddig feküdhettem a trónus előtt a földön. Aztán, mintha valami rossz varázslatból ébredtem volna, úgy eszméltem. Minden elveszett, mindent kihalt belőlem, amit addig, gondoltam, éreztem, hittem, reméltem. Nem maradt semmim sem. Tudomásul kellett vennem a történteket, nem tehettem mást. Lassan összeszedtem magam, s felálltam. Odaléptem a trónhoz. Kezemet lassan végigsimítottam a trónus karfáján. A nagy trón - néztem fel rá. Isten széke - üresen... A trónusban nem ül senki... Mit jelenthez ez? Gondolkoztam. Aztán lassan megfordultam. Arrafelé néztem, amerről jöttem. De valami egész mást láttam, mint amire számítottam. Szemem elé olyan látvány tárult, amelyhez foghatót sohasem láttam. Lehetetlen vállalkozás leírni, amit ott egyszerre, egy időben és egyetlen pillanatban tapasztaltam. Mert ott, akkor, egyszerre láttam az egész mindenséget. Egyszerre minden részecskét, atomot, molekulát és alakzatot, amiből a mindenség összeáll. Láttam az univerzum valamennyi napfelkeltéjét, egyszerre minden vízcseppet, kavicsot, a tenger valamennyi hullámát, valamennyi dimenziót, s a világok összes lehetséges formáit és létezőjét, egyszerre az összes csillagot és bolygót, egy időben a világ örökös változásának valamennyi parányi mozzanatát. Láttam a világmindenség valamennyi teremtményét, láttam egyszerre az összes embert – élőt és már megholtat, akik éltek - és mind a létezőket. Fa voltam, folyó, szél, víz és egyszerre a hegyek és a kanyonok. Láttam a kvantumvilág játékos és véget nem érő táncát, amit e világ arra a muzsikára táncolt, amit akkor hallottam, mikor ideérkeztem. Láttam felhők futását az égen, láttam egy időben a világmindenség valamennyi záporának valamennyi cseppjét, valamennyi halált, s a könnyek tengerét. Láttam a föld valamennyi házacskáját, a házak valamennyi szegletét, s világmindenség valamennyi porszemét, melyek a napsütéssel szálltak valamennyien. Tudtam számát a homokszemeknek, mert mindegyikben egyszerre ott voltam, egyszerre, és egy időben a világmindenség valamennyi létezője én voltam, minden formában és alakzatban én voltam jelen. A csillagok mindegyikében ott éltem, a világűr és a tengerek sötétjében, a nap fényében, betöltöttem a teret, a határtalan égboltot, éreztem valamennyi teremtmény derűs sóhaját. A felfoghatatlan és meghatározhatatlan mindenséget láttam egyszerre, egy időben, egyetlen képben, mindent, mi valaha volt, van és lesz. Az örökkévalóságból készült időt láttam, a létezés időből és elmúlásból készült architektúráját. Leírhatatlan élmény volt. Fölfoghatatlan volt, mégis nagyon is valóságos ahhoz, hogy ne kételkedjek abban, hogy mindez velem, ott, egyszerre és egy időben megtörténhessen. 
S ekkor, nem tudom honnan, mellém lépett valaki. Nem is lépett, inkább megjelent. Egyszerre csak ott volt. A nagy trónus aranyos, díszes, faragott karfájára telepedett le, fenekével a karfán ült, lábait kifelé lógázta. Az illető színes többágú csörgős sapkát viselt, színes, kockás, csíkos, fodros, magas galléros mégis a köldökéig érő kabátkát, piros harisnyát, no meg ékes, fényes, hosszú, keskeny, felkunkorodó magas orrú cipellőt. Megrázta csörgős sipkáját, a kis csengettyűk csak úgy csilingeltek rajta - sosem hallottam még olyat. Szélesen vigyorgott rám. És pukedlizett. Majd kézen állt. Nem bírt egy helyben megmaradni. Szörnyen bosszantó volt. 
- Isten soha nem ült még trónjában - mondta nevetve. A teremtés hajnalán elkészítette, de ő maga nem ült még bele soha. Annál neki több dolga akad. Tudod miért fényességes királyi széke? Azért, hogy hirdesse, Isten sohasem foglalta el azt. Azért ilyen ragyogó díszes, aranyos és azért üres, mert bizony a trón elfoglalása botor és gaz tett, és mindenképpen elkerülendő. Még neki magának is.
-Ki vagy te? - kérdeztem tőle.
Felnevetett. És ismét pukedlizett. Csörgette sipkáját, a csengettyűk úgy zúgtak azon, akár a harangok. 
-Én vagyok az Ő első teremtménye. Isten játszópajtása. Az ő udvari bolondja. Aki bár mindenhol vele van, mégis itt is helyettesíti, mert ugyebár - szélesen mosolygott - a trónusnál mégiscsak lennie kell valakinek, ha kíváncsiskodók érkeznek. Olyan alakok, már meg ne haragudj - mondta - mint te is. 
-De hol van Ő? - faggattam tovább. - Mégis létezik hát? Hisz Te úgy beszélsz Róla, mint aki ismered. Láthatnám hát Őt magát?... - És tudd meg te bolond - mondtam haragosan - én nem kíváncsiskodó vagyok. Én azért jöttem, hogy bizonyosságot szerezzek. 
Most a trón támlájának tetejére huppant. 
- Bizonyosságot? - kérdezte bolondozva. - Hát neked ennyi nem elég? - kérdezte kacagva.
- Eh - mondtam lemondóan. Néztem őt, néztem körös-körül, aztán újabb kérdés fogalmazódott meg bennem. – Mondd, miért üres e kert, miért üres a mennyeknek országa? Mondd, miért nincs itt senki? - A csüggedtség ismét úrrá lett rajtam. - És ki ez a bohóc? - kérdeztem szótlanul magamtól. 
Most leugrott a szék támlájáról és cigánykereket hányt. 
- Engem is feltartasz! Nem veszed észre? Nekem is dolgom lenne! De nem itt! - mondta most kissé komolyabban, de még mindig nagyon derűsen. - Csak az időnket vesztegetjük, és nem megyünk semmire. De ha akarod, hát tudd meg: akik itt lehetnének, azokon segítenek, akik még nincsenek itt! Érted már? 

Egy ideig nem bírtam megszólalni. Aztán – pedig már tudtam a választ - még ösztönszerűleg kérdeztem csak:
-De miért nem láthatom Őt? Miért? Miért nincs itt? Miért nincs sehol? 
-Hát, ezt most már aztán igazán kitalálhatnád magad is! Kicsiny a hited, kisebb a mustármagnál is, s ami az orrod előtt van, azt sem látod. Lejárt az időnk. Mennem kell. Megyek derűt és reményt oltani a rám bízottakba. És... és neked is ezt ajánlom... S ha akarod, s hogy jobb kedvre derítselek - kacsintott - lejegyezheted találkozásunk történetét. Na, most már tényleg megyek. Még találkozunk! Ne maradj soká! 
Azzal felugrott ismét a nagy trónus karfájára, onnan egyetlen lendülettel háttámlájának tetejére, majd lassan, hogy egyensúlyát el ne veszítse, felállt azon, előrenyújtotta mindkét karját, és fejest ugrott, a trónus mögé lefelé, le a semmibe, mintha szikla tetejéről tengerbe ugrana. Sapkája csörgőinek csilingelése messze hangzott. S, mert a szék oldalánál álltam épp, láttam, amint a trónus hátoldalán, lejjebb alattunk, megváltozik a tér. S igen, csodálatos, a tengert láttam lent, s egy kisfiút, aki apja fejesugrását tapsolja nagy vígan. 
-Na mit szólsz kis Bencém, tetszett az ugrás? - hallottam lentről. 
-Tetszett apa, nagyon jó volt - mondta nevetve a kisfiú. 
Döbbenten néztem a jelenetet. A bolond, Isten első és legkedvesebb teremtménye, aki egyben szószólója és helytartója is, apaként játszadozott kisfiával a világban. S ekkor újra a trónusra néztem, az üres Istenszékre, s megértettem végre, Isten miért nincs itt. Miért nincs sehol. És miért tudjuk mindannyian mégis, hogy ő Van. Megértettem, hogy az isteni élet mibennünk és minden létezőben osztatott szét, a teremtés véget nem érő pillanatában, örökkön örökké. Megértettem, hogy mindenkivel azonos vagyok, mert aki alkot engem, bennem, mindenben, s mindenkiben egészen valóságával jelen van. Isten minden látható és láthatatlan élet szubsztanciája, alkotója éltetője és ihletője. Mégis: egészen észrevétlen. Éppen ezért: egészen észrevétlen. Minden, mi létrejött, mindenestől belőle van... Isten nem kézzelfogható... Isten széke üres, mert Isten máshol van. Egészen szétosztotta magát, hogy a létezés bekövetkezhessen. Sehol sem találtalak hát, mégis megtaláltalak. Sehol se vagy, de - ó - hát mégis megtaláltalak! Néztem a nagy díszes, aranyos, faragott trónt, fényességbe öltözve, s hallottam újra a muzsikát, melynél gyönyörűségesebbet nem hallottam, azóta sem. Egyedül voltam. Egyes-egyedül. Vajon egyszer benépesül e térség? A trónon ülő elfoglalja valaha a trónt?

Éreztem, valamiféle feladatom van most már nekem is… Istent lehetetlen tapinthatóvá tenni. Nem hagyná magát, hisz a trón üressége veszélybe kerülne. Addig biztos nem, míg a mennyeknek országa be nem népesül egészen. Közöttünk is emberként volt itt, hogy emberként közölje velünk Isten titkát, s hogy trónja üres lesz mindaddig, míg mindenki révbe nem ér. 
Elhagytam e néptelen környéket. Elhagytam a fényességes trónt, az üres Istenszékét, melyről most már tudom: ez az igazi bizonyíték Isten létezésére. Megyek, hogy emlékeztessem a reám bízottakat e felismerőséről. Visszatérek a világba, mert itt semmi keresnivalóm. Segíteni akarok. Számítógépem elé ülök, hogy megírjam, amit megérthettem Rólad. 

Hogy Te vagy... Hogy Te vagy...

Az írás hossza kb. 11 ezer karakter

mindenhol

Az írásod üdítően új megközelítése egy elcsépelt témának. Az üres trón, a csörgősipkás bohóc nagyon eredetiek. Különösen tetszik az üres mennyei kert, amelynek minden lakója visszament, hogy segítsen másoknak is bekerülni. Ez azt jelenti,hogy addig senki nem foglalja el a helyét, amíg lesz útmutatásra szoruló ember a világon. Apró zavart okoz, hogy a mű elején a főszereplő egy fehér lapra írja meg a történetet, a végén pedig számítógéppel. Szebben jönne, ki ha a végén visszatérnénk a mű kezdetének színhelyére, de ez csak az én véleményem. :)

Nem-ragaszkodás

Menni fog a rövidítés, ha: "Vágytalan vagyok".

A helyedben azokat a részeket hagynám ki, melyek arról szólnak, mikor mit éreztél, mit gondoltál (szereplőként, az írás szerint). Például a sok "megértettem"-et a vége felé - csak az elsőt hagynám: "megértettem végre, Isten miért nincs itt". Ezeket az érzéseket, felismeréseket fontosabb érzékeltetni, az olvasóban felkelteni, mint kimondani. Bízni kell - és lehet - a történetben, a párbeszédekben, jelképekben, és persze az Olvasóban.
S mindenekelőtt abban, hogy le tudod rövidíteni - van mitől megválni.
Attól, amit legkevésbé sajnálsz.

(És ügyelni kellene az anonimitásra, hiszen jeligés a pályázat. Személyes ambícióinkat is nyugodtan hátrahagyhatjuk: a Mű fontosabb. A nem-ragaszkodás Műve.)

A lehetőségek határa

Kedves Gergely!

Régebben tán előfordult, hogy fogyott a rendelkezésre álló papír (vagy a tinta) és talán ezért van az hogy néhány kódex a végefelé már igen apró betűvel van írva, jóval kisebbel, mint ahogyan azt elkezdték. Bele kellett férni a keretbe.

(Láttam a honlapodat, tehát tisztában vagyok vele, hogy rendelkezésedre áll egy másik keret, ahol művedet ebben a formájában szerepeltetni tudod.)

Itt lehetne úgy is beállítva az oldal, hogy 10.000 karakternél hosszabb írásokat nem is enged feltölteni, vagy szóközök nélkül csak 10.000 karakternyit jelenítene meg. Ez csupán technikai kérdés.

Egy picit eljátszottam a gondolattal, hogy utóbbi esetben miképp nézne ki itt az írásod. Számításaim szerint ez volna a vége:
...

-Na mit szólsz kis Bencém, tetszett az ugrás? - hallottam lentről. 
-Tetszett apa, nagyon jó volt - mondta nevetve a kisfiú. 
Döbbenten néztem a jelenetet. A bolond, Isten első és legkedve

Nem tudnánk meg, hová fut ki a történet.

Azt írod, húzni nem tudnál belőle, ezt elfogadom és ehhez igazodva valami másra biztatnálak:
Ez a mű benned megvan egészben, kereken, akkor is megvolna, ha minden eddigi írott formája megsemmisülne valamiért. Ne húzz belőle, írd ki magadból, írd meg újra legfeljebb 10.000 karakterben.

További sok sikert!
Kuksi

Igazságtalan lenne

Kedves Gergő!

Mindenkinek ugyanolyan feltételeket kell teremtenünk, ezért igazságtalan lenne a többiekkel szemben, ha írásművét a terjedelemtúllépés ellenére elfogadnánk. Ugyanakkor az sem mellékes szempont, és a nagy írók mind képesek voltak rá, hogy a szerző tud-e terjedelemre írni (vagy ahhoz igazítani), és ha kell, ugyanazt a tartalmat meg tudja írni novellában, regényben vagy akár hírben is. Mindig lehet alakítani az írásokon, lehet rövidíteni, ha nem köti a szerzőt a már megszületett forma. Reméljük, hogy sikerülni fog, amihez sok sikert kívánunk!

szerkesztőségnek, pályázat

Kedves Pályázati Kiírók!

 

Átnéztem az írást és érném szépen így elfogadni és indítani a pályázaton, mert egyszerűen nem tudok belőle húzni. Így kerek az egész. Nagyon fontos novellám ez, szeretnék vele ebben a formában indulni.

Köszönettel,

Poós Gergely

Terjedelem-túllépés

Kedves Pályázónk!

Írásműve túllépi a 10 ezer karakteres maximális terjedelmi határt. Kérjük, rövidítsen rajta valamelyest, hogy érvényes legyen a nevezése.

Köszönettel: A szerkesztő