„Senki sem tökéletes” - mondja a pap, aki prédikációiban gyakran megemlíti, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert. Majd gyengéden megkérdezi, hogy mikor gyóntam utoljára.
Amióta az eszemet tudom, követelményeknek kell megfelelnem. Szüleimben már a születésem előtt kialakult egy kép arról a bizonyos „jó gyerekről”, s hamar rájöttem, hogy ha el tudom sajátítani az ismérveit, több szeretetben és dicséretben lehet részem. Ellenkező esetben gyerekkori idoljaim fenyegető magatartást öltve méltó büntetést helyeznek kilátásba. Így szép lassan a fejembe ékelődött az értékrend-program, megtanultam, mi a jó és mi a rossz. Az idő múlásával ezek a fogalmak fokozatosan átértékelődtek, a család szempontjait kiegészítették a tanáraim, barátaim, főnökeim, szűkebb és tágabb környezetem elvárásai. És a saját elveim.
Persze a dicsérő szavak bizonyos életkor felett már nem záporoznak az emberre. A számonkérések annál inkább. Kudarcaim szikláin újra és újra eltörök, hogy aztán összeragasszam életem darabkáit, mint egy vázát, melyet díszként kiteszek a vitrinbe, hogy vendégeim megcsodálják, és vágyakozva arra gondoljanak: bárcsak nekik lenne ilyen szép vázájuk, de a sajátjuk már réges-rég eltört és nincs pénzük másikra. Én viszont tudom, hogy a vázám belsejében látszanak a ragasztás nyomai, hogy mennyire távol áll a tökéletességtől és szenvedek miatta. Arra gondolok, hogy a másé bezzeg makulátlan, csak az enyém ilyen ócska.
Mart már a szívedbe az érzés, hogy gyenge vagy, és nem tudsz felülemelkedni a hibáidon? Temetett már maga alá a szégyen, amit az önvád hozott létre a hiányosságaid miatt? Te hányszor adtad fel az önmagaddal vívott küzdelmet, hogy aztán újrakezdd ismét? Én számtalanszor.
Elképzelek magamnak egy életet, milliószor újragondolom, mi tenne boldoggá, képzeletben otthont teremtek, és kapcsolatokat, jövőt. Aztán mindezt az ábrándképet összehasonlítom a jelennel. Az óriási szakadék, ami elválaszt a boldogságtól, arra késztet, hogy lajstromba szedjem a hibáimat. Ezeket a hibákat aztán újra és újra elismétlem magamnak, mint egy bűnös mantrát. Rossz vagyok, gyenge vagyok, kevés vagyok...
Egyszer azt olvastam, hogy hinduk szerint a szenvedésnek három típusa van: a természeti katasztrófák okozta szenvedés, a más élőlények által okozott nyomorúság és az élőlény saját teste és elméje által okozott szenvedés. Ha felismerjük és elfogadjuk őket, adott a lehetőség arra, hogy megszabaduljunk tőlünk. Nem tartott sokáig felismernem, hogy a szenvedésem fő oka az általam összeállított hibalistában keresendő. De hogyan szabadítsam meg magam ettől a szánalmas listától? Görcsösen meg akartam változni, miközben észrevétlen folyamatosan változtam, hiszen minden változik.
Végül beleuntam az örökös önmarcangolásba, elástam a csatabárdot, elcsendesedtem. Másképp figyeltem magamat és a környezetemet. Érdekes embereket ismertem meg, akik a tudtukon kívül rengeteget segítettek, új dolgokat próbáltam ki, amiket azelőtt sosem volt merszem, mert a belső parancsnok nem tartott rá méltónak. Rájöttem, hogy én sem vagyok rosszabb másoknál, így szép lassan levetkőztem a megrögzött megfelelési kényszerem. Nem azonosultam többé a hibáimmal, ezáltal lehetőségem volt megtapasztalni, hogy rajtuk kívül másom is van: erényeim. Olyan rég gondoltam már rájuk, hogy egészen el is felejtettem őket. Megtanultam újra önfeledten nevetni, és néha-néha már engem is elér egy tökéletes pillanat, amikor mindennel harmóniában vagyok.
Olyan oldalammal ismerkedem, amelynek eddig a létezéséről sem tudtam, és felfedeztem, hogy nem csak a hibáimból, hanem az erényeimből is tanulhatok. És annyi még a tanulnivaló! Előttem az élet. Buddha szavaival búcsúzom hát: „Legyetek saját magatok vezérlő fénye.”