Kinéztem az ablakon. Szűkös kis nyolcadik emeleti lakásomból pompás látvány nyílt a Városra. Mennyi nyüzsgés, mennyi szín és élet. Mégis mindezek ellenére boldogtalan voltam. „Minek élek?" - tettem fel magamban immár ezredszerre a megszokott kérdést, de választ most se tudtam adni. Kinyitottam az ablakot. Úgy éreztem eljött a megfelelő nap arra, hogy véghezvigyem a tervemet: alávessem magam a mélybe. Már hetek óta készültem erre. Az időzítés tökéletes, a park tele van emberekkel. Talán így észreveszik, hogy élek. Végre egy leszek ebből a több száz embert felemésztő, bedaráló és megsemmisítő lakótömbből. Úgy éreztem a Város ezt kéri, ezt várja el tőlem. Lenéztem az ablakon: nyolc emelet. Nem is olyan sok. Mégis hiányérzetem volt. A búcsúlevelem ott hevert az asztalon, mindenkitől elbúcsúztam. De mégsem. Ekkor döbbentem rá, hogy valakit kifelejtettem a listáról: a Várost. A Várostól még nem köszöntem el kellőképpen. Döntöttem: kabátomat felvéve kiléptem a lakásból. Csak egy utolsó séta. Ez lesz az én búcsúm a Várostól. Céltalanul bolyongtam, minden padot, minden villanyoszlopot, minden fát megérintettem. Az életemben utoljára érezni akartam őket. Aztán megláttam a Párt. Előttem alig pár méterre haladtak. A férfi a munkások legnyomorultabb életét élte, amit élhetett. Koszos volt és rosszul öltözött. A nő kihívó öltözékéből és sminkjéből ítélve pedig egy egyszerű prostituáltnak tűnt. Kéz a kézben sétáltak, és csak a jegygyűrű és a beszélgetésük árulta el, hogy az előbbi következtetéseim hamisak.
Már nagyon régen találkoztak, hónapok teltek el a legutóbbi együttlétük óta. A férfi feljött a Városba dolgozni, hogy megteremtse a leendő családjának a jövőt. A nő a szüleivel maradt vidéken. Most viszont újra együtt voltak, az asszony eljött meglátogatni a férjét.
- Tényleg nincs semmi ennivaló otthon? - kérdezte a nő.
- Nincs - felelte a férfi - a hűtő tönkrement és vásárolni se tudtam.
- Pedig azt hittem, hogy eszünk legalább egy rántottát - a férfi szomorú arcát látva a nő gyorsan hozzátette - Nem baj, majd főzök teát és lefekszünk hamar. Reggel meg veszek kenyeret. Úgyis hoztam neked egy doboz margarint.
Összemosolyogtak.
- Sajnálom, hogy nem tudtam neked venni ajándékot - kezdte a férfi.
- Nem, hidd el nagyon szép az a kulcstartó, amit adtál.
- Jó, de azt is a főnökömtől kaptam...
- Nem számít, tényleg hidd el, hogy nagyon tetszik. Illik a táskámra. Még sose kaptam ilyen szépet.
Egymásra néztek, szemük csillogott, és kéz a kézben továbbsétáltak.
Én is továbbmentem. De éreztem, valami megmozdul bennem. A barátom - jutott eszembe, és mint mindig, elmosolyodtam. Igen, ő szeret engem. De vajon ez elég az élethez? Egy parkba értem. Az egyik padon két húsz év körüli lány beszélgetett. A mellettük lévő padra ültem. Gondolkodni akartam, de mire észhez kaptam, már rég az őket figyeltem. Az egyik lány kollégista lehetett, nagy táskák vették körül. Valószínűleg a közeli állomásról induló vonatra várt. A másik lánynál csak egy kis kézitáska volt. Nemrég ismerkedhettek össze, mivel a beszélgetésből hiányzott a baráti hangnem. A retikülös lány a kollégista életről kérdezgette a másikat.
- Vannak barátiad?
- Aha, ők mind itt laknak a városban. Sokat vagyok velük -felelte a lány.
- És nincs honvágyad? - kérdezte fellengősen, miközben kézitáskáját az öléből a padra tette.
- De - válaszolta megdöbbenésére a kollégista - Nagyon rossz itt.
- Miért? Vannak netán testvéreid otthon? Vagy haverok?
- Nincsenek - mosolyodott el.
- Hát akkor viszont így nincs miért honvágyadnak lennie, mivel otthon is csak unatkoznál - vonta le a következtetést a másik.
A lány szemei elkerekedtek, és csodálkozva de még mindig mosolyogva azt felelte:
- De van egy anyukám és egy kiskutyám! - az órájára nézett - Mennem kell, jön a vonatom - felállt - Örülök, hogy megismertelek!
- Én is!
Levettem róluk a tekintetem. A park kockaköveit kezdtem számolgatni. 38-ig jutottam, amikor végre erőt vettem magamon, és felálltam. Egyszeriben nagyon fáradtnak éreztem magam. Elindultam hazafelé. A lakótömböm előtt megálltam. Felnéztem az ablakomra, amelyet nyitva felejtettem. Hívogatóan kacsintott rám odafentről. A folyosóra belépve hívtam a liftet. Az öreg szerkezet nyikorogva állt meg a földszinten. Beléptem.
- Kérem, tartsa! - és két fiatal srác szállt be mellém. A lift kattogva megindult felfelé.
- Hallod haver! - kezdett a beszélgetésbe az egyik fiú - Fő a biztonság! Mentünk volna inkább gyalog! - a barátja csak jót nevetett rajta - Én mondom, egyszer ez valaki alatt le fog szakadni - jelentette ki határozottan.
- Nem fog leszakadni - felelte a barátja - Én bízom Benne.
- Bízni egy ilyen öreg liftben?! - felelte ironikusan, mire a barátja elmosolyodott, és halkan megjegyezte:
- Nem, én nem a liftben bízok.
Nyílt az ajtó, kiszálltak a hatodikon. Továbbmentem felfelé a nyolcadikra. A szobámba érve már tudtam, mit akarok és mit kell tennem. Az ablakhoz léptem, a város zaja továbbra is hívogatott. Egy lendülettel becsuktam az ablakot és a telefonért nyúltam. Tárcsáztam a jól ismert számot. Néhány csöngetés után egy rekedtes hang szólt bele:
- Halló, tessék!
- Te vagy az Anya?