Egy napsütéses nyári délelőttön, amikor még a macska a tej édességes maradványait nyalogatta le bajszáról, mikor a munkások szaggatott arcdörgölési ütemmel haladtak teendőikkel, s mikor az ég legkékebb fátyolával ékesítette tengermenyasszonyát, szemeit tágra nyitva, megdöbbenten a látványtól tért magához egy bodros, szőke kisfiú…- Mi történt velem? – kérdezte. Hol vagyok immár? Röstellem, de nem tudom mindezekre a választ – sóhajtott, miután nem hallott, nem kapott választ feltett kérdéseire… függőben maradtak hát…Körülnézett. A szél szorgosan sziszegett fülébe, sétáltatván a virágszirmokat, az illatokat, a sóhajokat, az érzéseket. Ezer mámorillatú fénytündér pajkos játéka zsongva rajzolta körül a láthatárt. Embert nem vélt felfedezni a közelben… Lesütötte buksiját… egy szokatlan érzést vélt felfedezni húsos ülőkéje tájékán… kemény volt, egyenes, melegséget árasztott magából. Volt egy ikertestvére is, egymás mellett feküdtek, s valami olyasmi, mint a bordák tartották össze őket. Fából készült, időviselt anyagok. Úgy álltak ott egymás mellett, rendíthetetlenül, akár két szerelmes társ, akik egymás ezer és ezer kezét soha nem engedik el… összetartoztak… ketten képeznek egy egészet, valaminek az egészét… Nem tudnak közelebb kerülni egymáshoz, összebújni. Egy előre meghatározott távolságban lapulnak a felszínen… könnyeik formát öltöttek… szívük fájdalmas érzéseit nem szívta magába az alattuk szunnyadó szomjas föld. Valamely varázslat, csoda hatására, matériává formálódtak… felhalmozódtak…
- Rengeteg van belőletek kis szürke könnyecskék… rebegte a kisfiú elégikus hangvétellel…egyikőtök arcán sem reng ezen gyémánt, csak közöttetek, akár egy médium… mit súgtok? Mit meséltek? A kisfiú hallgatott, csendben figyelt… becsukta szemének finom-selymes ajtóját, és neszelt. A csend mesélt, a csend történeteket mesélt: emberekről, életekről, halálokról, mosolyokról, fájdalmakról…
- Hová tartasz? – kérdezte a szőke csöppség az elnyúlt fémcsíktól. Az néma szavával válaszolta: a végtelenbe… az úti cél a végállomás… aminek soha nincs vége, soha! Olyan, akár egy állandó körforgás… behálózza a világot, az embereknek szükségük van ránk, ikertestvérekre… segítünk nekik… ők is segítenek néha: befoltozzák sebeinket, megjavítják eltört bordáinkat, lenyírják hajunkat, megtisztítanak a piszoktól…
- Hm… - így a kisfiú. És mondjátok: van apátok, anyátok?
- Van… van, aki egyszerűen létezik számunkra… de milliószor elgondolkodtunk azon, hogy szeret- e minket egyáltalán… hiszen állandóan rohan… igaz, előfordul, hogy néha szóba elegyedik velünk, ám akkor is csak percekig, vagy még kevesebb ideig, mintegy szusszanásnyi ideig. Azt mondja: a kétlábúak nem tudják őt nélkülözni, ő olyan hogyismondjákuk nekik… olyan cselédszerű alkotásuk, akit a végtelenségig kihasználhatnak… s ha netán lebetegszik, többen is azon fáradoznak, hogy újból munkaképessé varázsolják.
- Jó itt, jó veletek… sajnállak benneteket… én nem tudom, ki vagyok, honnan jöttem, vannak-e egyáltalán hozzám hasonló emberek ezen a földszakaszon… vagy szeretnek-e? Hasonlítunk. Valahol még találkoztam hozzátok hasonlókkal… tudom, biztosan tudom! Rokonlelkek vagyunk… talán… nekem is van ikertestvérem… talán. Jó lenne. Fáradt vagyok. Fejét a meleg síntestvérek arcára fektette… hallgattak. Lassan behunyta szemlebenyeit… Ébredéskor ismét nem tudta hol van, nem emlékezett a síntestvérekkel való találkozásra sem… Mindent meg kellett ismernie… és mindent el kellett felejtenie… ez volt a küldetése.