A só és a cukor harmóniája

Kalisah, 2012, július 25 - 10:53
Avagy az apró különbségek, amelyek összefogják a világ körforgását     

 

 

„6. Harmóniát nem az azonosság, hanem a különbözőség teremt. A természetben nem létezik egyformaság. A sorozatgyártás emberi szülemény.”  

Álomittas, vágyakozó tekintettel pásztáztam a tavaszi virágoktól színes parkot az iskolaablakból. Április vége volt, én pedig huszadmagammal az általános iskola padjában görnyedtem egy péntek délelőtti rajzórán. Az ablakból táruló festői látvány, amely a virágokkal teli rétre nyílt sokkal jobban igzatta fantáziám, mint a tanító komplementer színeket magyarázó táblára rajzolt szabályos körei. Szerettem pedig a rajzórát, szerettem festeni is, később művészettörténet szakra felvételiztem egyetemen, ám a kiegészítő színek fontossága tizenkét évesen mit sem jelentett még. Később, huszonévesen, elvégezve az iskolákat munkába álltam és elkerültem a családi házból. Az első nagy kihívás, amely eddig szinte ismeretlen volt számomra, a főzés volt. Rengeteget kísérleteztem, de sosem sikerült úgy, mint édesanyám főztje. Makacs voltam, magam akartam rájönni az „élet sójára”. Épp ez volt a gond. Minden ételt vagy csak sóval vagy csak cukorral ízesítettem, attól függően, sósat vagy édeset főztem. Eszembe sem jutott máshogy csinálni, míg egyszer egy ázsiai ételeket készítő főzőműsort kaptam el a tévében. Csodálkozva láttam, hogy az alapvetően sós ételekből sem hagyják ki soha a cukrot. És fordítva. Gondoltam, ha az ázsiai ételekben jó, miért ne lenne jó egy európai fogásban is? És láss csodát, édesanyám főztjének ízei jöttek elő. Nem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű az élet receptje, tényleg csak egy csipet só és cukor kell hozzá, mint a mesében? 

 

       Életem során nem egyszer tapasztaltam már az ellentétek vonzásának és kiegészítő szerepének fontosságát. A komplementer színek, amelyekről az iskolában tanultunk nemcsak a kötelező tananyag része volt, hanem az életből egy aprócska, ám esszenciális szelet, amely messze túlmutatott saját magán. Sorolhatnánk itt ezernyi szólást-mondást a történelmi és irodalmi antológiákból, mint a horatiusi „arany középút” vagy a „szeresd embertársaidat ahogy önmagadat” tanítást, de fölösleges lenne, hiszen mindannyian jól ismerjük ezeket, ám mégsem gondolunk soha bele jelentésünkbe. Mindegyik arra tanít, hogy éljünk harmóniába önmagunkkal, a környezetünkkel és embertársainkkal. Csak akkor lesz meg az összhang, a teremtő erő (nemcsak a természetben, de a munkában is), ha az elemek harmóniában vannak egymással és nincs egyik tényezőből kevesebb a másikból pedig sokkal több, mint amennyi épp „elegendő”. A hangyák, akármilyen kicsi és számunkra jelentéktelen lények is, nagyon nagy szerepet játszanak a természet körforgásában, és ha ők nem lennének, még magára az emberi környezetre is negatív hatással lenne hiányuk. Mielőtt kedvtelésből összetiprunk egy hangyát – amelyet valljuk be sokat csináltunk gyermekkorunkban – gondoljunk a tevékenységük fontosságára és a körforgásra, a saját életünkre, amely akár veszélybe is kerülhet akkor is, ha e körforgásnak egy apró pici eleme is kiesik, legyen az a dolgozó hangya vagy a királynő, mindegyik szerepe kihagyhatatlan ahhoz, hogy a körforgás működjön.

Elrettenve vonjuk le a futurisztikus filmek tanulságát, ahol szabályos, szinte tökéletes arcú és alakú klónozott emberek élik ugyan olyan hétköznapjaikat, ahol nincs se nappal se éjjel, ahol a vidámság beleveszik a közönyösségbe és ahol a soha nem ráncosodó égszínkék szemű emberek tekintetében az üresség türköződik. Ők az „árja faj”, akik valamilyen kvalitás révén megkülönböztetést nyertek az alacsonyabb rendűektől, akiknek nincs pénze, lehetősége vagy tökéletes génállománya ahhoz, hogy a fent említett szürreálisan tökéletesnek beállított világban éljenek, így senki nem vesz róluk tudomást és a szociális háló peremére kerülnek, ezzel együtt pedig „fölöslegessé” válnak a „tökéletes” társadalom számára. Megnyugtató, hogy a természet sosem válik ilyen rideggé és kiszámíthatóvá, amely különbséget tesz szemszín, magasság, DNS-lánc vagy az élet körforgásában betöltött funkció között. Mindenki fontos részét képezi a társadalomnak, hogy fenntartható legyen az élet, nem lehet mindenki tudós kutató. Ha nincs aki megműveli a földet, megsüti és eladja a kenyeret, aki megveszi és hazaviszi és a kutató asztalára teszi, akkor a mi kutatónk nem tud a kutatásával foglalkozni mert saját magának kellene megtermelnie az élelmet elvonva az időt a kutatásától, amivel akár egy betegség ellenszérumát fejleszti ki, amivel sokezer ember életét mentheti meg, többek között a földműves, a pék, a kiskereskedő és akár a saját felesége életét is. Épp amiatt, hogy nem egy leszabályozott, minta utáni sorozatgyártott lények vagyunk, különböznek kvalitásaink, képességeink, személyiségünk, átélt érzelmeink hőfoka és minden olyan tulajdonság, amely emberivé tesz minket. Emberivé tesznek az apró sajátos ismertetőjegyek, akár az elálló fülek, a nagyon világos vagy éppen sötét bőrszín, egy pigmentfolt vagy két összenőtt lábujj. Ezek azok, amelyek egyedivé és mindemellett szerethetővé teszik megjelenésünket. Amikor elszökik a kutyánk, és plakátokat ragasztunk ki a hirdetőoszlopokra és a fák törzsére legelsősorban a megkülönböztető jegyeinek ismertetésére helyezzük a hangsúlyt, amelyek alapján egyedivé tesszük őt. Mindenki számára világos, hogy ezzel nem diszkrimináljuk, nem hátrányosan megkülönböztetjük a többi fajtársától, hanem kimeljük azokat a karakterisztikus vonásait, amelyek alapján megragadjuk egyediségét, de nem jelenti azt, hogy ezzel kiszakítjuk őt a „kutyatársadalomból”, amelynek teljes jogú tagja még akkor is, ha ő egy pötty nélküli dalmata, egy foltos vizsla vagy egy hosszú farkú bulldog.  

A természet kegyes, mivel minden élőlény és élettelen teremtés különbözik egymástól, nincs két tökéletesen egyforma egyed, így nincs is abszolút összehasonlíthatóság közöttük, melyik jobb a másiknál, csak különböző karakterisztikus vonásaikat lehet legfeljebb összemérni. Így a természetben nincs jobb vagy rosszabb, minden egyént önmagához kell mérni, mert csak egy van belőle és az megismételhetetlen.  

A komplementer színek szerepe felnőttként szintén visszaköszönt az életemben. Nagy lakásfelújítási láz közepette leltem rá újra a régi rajzkönyvemben található kördiagramra, amelyet az általános iskolai rajztanárom is felrajzolt a táblára. Jókor akardt a kezembe, hiszen falfestési dilemmámat egy pillanat alatt megoldotta. „...ha kék színű a kanapém, akkor milyen legyen a fal színe, hogy harmonizáljanak egymással?” - tettem fel a kérdést. A könyv rögtön választ adott minden kérdésemre. A színek önmagukban ugyan úgy léteznek és érvényesülnek, úgy, ahogy az emberek is. De ha egy sárga mellé egy kéket illesztünk, egy sokkal dinamikusabb, élettelibb, szemgyönyörködtetőbb és harmonikusabb hatást érünk el, mintha csak önmagában vennénk a színeket. Ha egy lakásban ninden egyszínű, természetesen szép, de egy idő után unalmas lesz és megcsömörlünk az egyszínűségtől. Ugyan így van a só és a cukor esetében is. A leves akkor is ehető lesz, ha csak sót vagy csak cukrot teszünk bele. De ha a meglfelelő mennyiségben mindkettőből adunk hozzá, akkor kapjuk meg azt az ízegyensúlyt, amely igazán finommá teszi főztünket.  

Így van ez az emberekkel is. Ha csak ugyan olyan emberek léteznének, nem biztos, hogy életünk valóban színes, vidám vagy a szó minden értelmében emberi lenne. Nincs abszolút jó vagy abszolút rossz, abszolút szép vagy csúnya, hasznos vagy mihaszna. Mint Dante Isteni színjátékában a két véglet, Isten és Lucifer sem emberi lények. Az emberek e két véglet között vándorolnak egyik bugyorból a másikba. Az emberek és az összes élő teremtmény egy végtelen skálán helyezkedik el, amelynek fokai egymás mellett állva tartják fönt a Földet és annak körforgását. 

Az írás hossza kb. 6 ezer karakter