Igen sokszor előfordul életünk folyamán, hogy olyan történéseket, melyeket nem tudunk épp érvekkel megmagyarázni, könnyedén legyintve elkönyveljük a sors fintoraként felcímkézett skatulyánkban. Más esetben, fittyet hányva a sorsszerűségre, a véletlennel magyarázzuk meg életünk mozzanatait.
Racionális szemmel nézve a világ vagy fekete, vagy fehér, s kik nem látnak tovább tulajdon orruknál, nem lelnek színekre a sötétség kapuján. Robotként élnek a maguk által megteremtett hatalmas földi mókuskerékben, s ne adj’ Isten, ha kikerülnek a rabságból, félelemtől reszketve kúsznak vissza. S jogosan merül fel a kérdés: Ez az Élet? Ezért fektet belénk a Teremtő megannyi erőt, s szeretetet?
Válaszként nincs más dolgunk, mint boncasztalra teríteni egy kígyót. Ám nem magát az állatot vizsgáljuk, hanem a vedlést. Hogy miért? A kígyó vedlése páratlanul magyarázza a lélek periodikus folyamatait. Hiszen, azért vedlik, mert egy idő után, egész egyszerűen nem fér a bőrébe, s ugyan így van ez velünk, lelkekkel is, azzal a különbséggel, hogy a mi „vedlésünk” lelki szintű fejlődésünktől függ. Ahogy a kígyó időszakosan növekszik, úgy múlik el velünk az idő, életeken át, lelkileg egyre csak gyarapodva.
Születésünk pillanatától kezdve – s itt most ne a földi születésre gondoljunk – egyre csak váltogatjuk fizikai valónk, habár ez számunkra nem olyan egyszerű, s időigényessége is messze túlszárnyal sziszegő állatunk esetén. Létünk megannyi feladattal párosul, mik mind egy-egy külön életre szólnak, s eme feladatok határozzák meg azt a bizonyos tényt, miszerint: saját sorsunkat afféle kicsiny teremtőként, mi magunk vezéreljük.
A Teremtő mindent biztosít számunkra, mire szükségünk van ahhoz, hogy tintát ragadjunk, s könyvlapra vessük sorsunkat, de hogy irányítaná is azt, elképzelhetetlen. Gondoljunk csak bele, hány millió ember, növény vagy éppen állat sorsát kellene nap, mint nap, minden másodpercben terelni. Talán egy világméretű számítógépes szerverrel, hol Földünk maga a monitor, s a Teremtő a fellegek felett, mennybéli optikai egerével kattintgatva dönt rólunk? S mi, mint szót fogadó sims alkalmazások, tisztelegve hajtunk fejet eme műremeken.
Nem. Életünk valódi mozgatórugója bennünk lakozik. Ahogy a vöröslő vér csörgedezik ereinkben, úgy szövi át testünket lelkünk jelenléte. Érzelmeink, gondolataink és nem utolsósorban tetteink úgy alakítják sorsunkat, ahogy döntünk. Például, ha én úgy határozok, hogy nyitott orrú szandálban indulok útnak a hóban, nagy valószínűséggel kitárom kapuimat a megfázás előtt. S ha ettől bizony szörnyű kórságba esek, erről csak és kizárólag én tehetek. Az én döntésem. Éppen ezért alaposan megfontolt döntéseket kell hoznunk, s emellett az is fontos, hogy figyelmet fordítsunk gondolataink teremtő erejére.
Gondolataink teremtő ereje az egyik legfontosabb eszköz, mit kezünkben tartunk. Negatív gondolkodásmód esetén, szépen, s nagyon ügyesen megteremtjük magunknak azt a poklot, amitől a legjobban félünk. Aztán persze ráfogjuk a sorsra, vagy saját magunk szerencsétlenségére, amit ráadásul minél többet hangoztatunk, annál mélyebbre íródik tudatunkban, s ezzel meg is pecsételjük önmagunkat.
Ennek tudatában, a legcélszerűbb mindig arra törekedni, hogy pozitív gondolatok lepjék el elménket. Gondoljunk mindig a jóra, annak ismeretében, hogy így megteremtjük és bevonzzuk életünkbe mindazon jót, mire szükségünk van. Törekedjünk a szépre, a békére, s a minőségi szeretetre, hogy hozzájuttassuk halhatatlan lelkünk a teljes boldogsághoz.