A Sors kísérői, avagy test-lélek kapcsolata

Évszám
2013
Beküldő
A SORS KEZE

Kalandozás Platón nyomán

 

Arisztoklész néven látta meg a napvilágot. Tanítóinak, sikeres útjainak és műveinek köszönhetően vált az ókori görög filozófia egyik legmeghatározóbb alakjává. A világ Platón néven ismeri, aki test-lélek kapcsolatát és az ezek együttes működéséből következő Sorsot próbálta tudományos alapokra fektetni. A filozófusra Szókratész gyakorolta a legnagyobb hatást, első alkotói korszakát a szókratészi problémák motiválták. Antropológiája megalapozásáért tanulmányozta az Arkhütasz vezetése alatt működő püthagoreus csoport téziseit, melyek szerint az ember önálló test és önálló lélek szövetsége. Míg a test elhal az idők során, a lélek halhatatlan marad, és egy új testben leli meg újjászületett állapotát. De mégis, hogyan következhet be a lélek testről testre vándorlásra, és ez miképpen alakítja Sorsunkat? Erre a kérdésre próbálok meg választ adni Platón munkásságát és saját gondolataimat követve.

A buddhizmus, a hinduizmus és az animizmus is a lélekvándorlásra és újjászületésre, a reinkarnációra alapozza tanait. A reinkarnáció során az ember legbelső lényege, a lélek (pszükhé) túléli a test halálát, és új otthont találva magának tovább él egy másik testben, mígnem teljesen megtisztul, üdvállapotba kerül. A lélek többször testet ölt, a testi élete során a lelki evolúció legfelső szintjének elérésére törekszik, tehát a teljes megtisztulásra, azaz az inkarnációra.

Platón Phaidón című dialógusa szerint minden tudásunk visszaemlékezés (anamnézis): vannak fogalmak, amelyek nem származhatnak a tapasztalatból, tehát a léleknek ezeket már születésünk előtt ismernie kellett. Vannak olyan élethelyzetek, amelyekben azt érezhetjük, ez már egyszer megtörtént velünk a múltban. Ez a déja vu, amit akár a lélekvándorlás alapozására is használhatunk. Magam is alátámaszthatom ezt a tényt, a hétköznapi életünkben akár egy aprócska mozdulatot, pl. egy csésze felemelését vagy egy beszélgetés pillanatát is érezhetjük már megtörténtnek. Mindenkit foglalkoztat tehát a felvetés: ezeket a pillanatokat miért is érezzük már lejátszottnak, miközben senki sem meri magának beismerni, hogy akár tényleg a lelkünk vándorlásáról van szó.

A Phaidónban megidézett Szimmiász szerint a lant és az ezzel előadott muzsika olyan, akárcsak test-lélek kapcsolata. Ha nincs lant, vagy aki éppen megszólaltassa, akkor nincs zene se. Így tehát a léleknek is szüksége van egy testre, amelyben saját akaratának és döntéseinek útján alakíthatja Sorsát. A Sorsunkat a szerencse (daimón) és az ösztön (erósz) is tovább formálhatja. „A szerencse nem jár örökbe, csak kölcsön” – mondja egy régi kínai közmondás. A daimón forgandó, de mindenféleképpen ki kell használni, ha egyszer utunkba téved, s ilyenkor bölcsen felhasználni. Az ösztön pedig az állatvilágban figyelhető meg (pl. zsákmányszerzés), de itt sem kell elfelejteni, hogy az emberi faj alapvetően az állatvilágból gyökerezik, így tehát kis mértékben, de fellelhető az ösztön fontossága.

Véleményem szerint mi vagyunk Sorsunk alkotói, és akár hiszünk bármilyen isteni eredetű dologban, akár nem, csak mi tehetjük jobbá életünket. Az élet alapvetően semleges közeg, amelyet tetteink, döntéseink, érzéseink, kapcsolataink színesítenek.

Már kisgyermek korban megtanulhattuk, hogy döntéseinknek következménye van jövőnkre nézve, ezt felnőtt létünkben se felejtsük el! A döntéseink következményei ok-okozati viszonyt szülnek, amit a hindu vallásban karmának hívnak. A karma nem jelent eleve elrendeltetést, sem véletlenek sorozatát, hiszen az embernek saját szabadságából eredendően mindig lehetősége van befolyásolni a Sorsát. Hiszem azt, hogy okkal találkozunk életünk szerelmével, vagy okkal késsük le vonatunkat, ezzel megmentve életünket egy halálos balesetből. Hiszek a Sorsban és az ő „nem létező” erejében, hiszek abban, hogy életemet valami meg nem fogható dolog irányítja, de nem elfelejtve, hogy életem fő építője csak és kizárólag önmagam lehetek.

Platón meggyőződéssel vallja, hogy az erkölcsös élet célja a boldogság, ami azonban feltételezi a jó cselekvéseket. Az erény az embert alkotó sokféle és ellentétes elem harmóniája, célja a lélek megtisztulása és az Istenhez hasonulás. Az erkölcsös élet és a boldogság csak a túlvilágon kerülhet teljes összhangba. Mester (Szókratész) és tanítványa (Platón) ebben a felvetésben más nézeteket vallanak.

Szókratész védőbeszédében arról olvashatunk, hogy a filozófus készül a halálra (preegzisztencia). Reményekkel teli beszéde azt fogalmazza meg, hogy a halál olyan, akár egy szép álom, fájdalmak nélküli kór, ami ha véget ér, akkor Hádész országában folytatódik, ahol is újra találkozhat rég nem látott sorstársaival (pl. Palamédész, Aiasz). Tanítványának gondolata ettől eltérő.

Platón felvetése arról, hogyan választhatja ki a lélek az életformát, az Ér-mítoszban fogalmazódott meg. Ér egy megsebesült katona, akiről úgy hiszik, hogy meghalt. Így kerülhetett a túlvilágra, ahol részt vehetett az utolsó ítéleten. Itt minden olyan emberrel találkozhatott, akik ténylegesen meghaltak: jó, gonosz, szegény, gazdag stb. Sorscserepeket kaptak, amelyek segítségével kiválaszthatták új végzetüket, Sorsukat. „Nem a daimón osztja ki a sorsokat, hanem ti választjátok ki a daimónt.” – hangzik el Platón egyik legnagyobb művében, Az Államban. Már itt is megjelenik az önakaratból származó döntéshozás, mely a többi embertől független, s melynek az elkövetkező életre nagy hatása lesz. Fontoljuk meg döntéseinket, ne siessük el azokat, hiszen elég akár egy apró hiba, és álmaink örök homályba veszhetnek! A húzás után minden „elítélt” kiválaszthatja új életét, s ennek megpecsételése végett inniuk kell egy keveset a Léthé vizéből, hogy elfeledjék mindazt, amit előző életük során megtapasztaltak. Ér nem ivott a vízből, így tudta elmesélni a látottakat, miután visszajött a halálból.

A kérdés az: hihetünk-e ennek a mesének, vagy hagyatkozzunk a józan ész szavára, és felejtsük el, hogy akár több életet is megélhetünk? Erre a kérdésre mindenkinek saját magának kell megadnia a választ (itt is megjelenik Platón filozófiája!), mások befolyása nélkül. Vannak emberek, akik képtelenek külső behatás nélkül döntést hozni, ezzel elvesztve azt a különleges tulajdonságot, hogy mindenki egyedi, csiszolatlan gyémánt, amely arra hivatott, hogy minél tökéletesebbre formálódjon saját döntései és társai segítségével. Ha nem tudunk a saját igazunk és felvetéseink, ötleteink mellett kiállni, akkor tömegemberekké válhatunk. Saját magamról elmondhatom, hogy teljes mértékben kiállok döntéseim mellett és merem vállalni azokat, akkor is, ha szembemennek a nagy többségéivel. Szerintem így lehet előrébb jutni az életben, így látják meg bennünk a csiszolatlan gyémántot, a lehetőséget arra, hogy valamire hivatottak vagyunk. Azonban nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy egész életünk egy tanulási folyamat, amelynek során a hibáinkból tanulunk. Ebben a helyzetben fontos erény a kompromisszumkészség, tehát az, hogy mások véleményét is meghallgassuk, nyissunk mások felé, s ezekből a tapasztalatokból vonjuk le a következtetést, amely pozitív irányba viheti jellemünk fejlődését.

„A legnagyobb hiba, amit az orvosok elkövetnek, hogy a testet anélkül próbálják meggyógyítani, hogy az elmét is gyógyítani próbálnák. Pedig az elme és a test egy, és nem szabadna külön kezelni.” Platón szavai alátámasztják esszém felvetését, miszerint nem lehetséges, hogy a test és a lélek külön életet éljen. Lelkünk test nélkül mit sem ér, és ez fordítva is igaz. A túlvilágon az újjászületett lélek kiválaszthatja új Sorsát egy új testben, és mindaddig ebben élheti életét, amíg a test meg nem hal. Ezután a lélek ismét a halál országába kerül, s újraindul ennek a bizonyos karma-keréknek a körmozgása. Természetesen meg kell találni az arany középutat (aurea mediocritas), hogy fenntartsunk egy egészséges állapotot, de mindig figyelnünk kell arra, hogy először saját magunkkal egyezzünk ki, és utána próbáljuk befogadni a külső hatásokat.