Mélyen aludt az erdő, csendes éjnek ígérkezett, nem verte fel semmi a kis állatokat. Fákon mókusok, madarak, lenn az odvakban rókák meg nyulak pihentek.
A kicsiny tisztáson, az erdész lakban kis Panna viszont felébredt a számára hangos koppanásokra. Csak hallgatta: kopp, kopp…
Nem bírt egyszerűen újra álomba szenderülni, hallotta a hangokat és félt, hogyha elalszik magába zárja a sötétség, örökre.
Hat éves gyermek bölcsességével tudta, hogy ez butaság, hiszen édesanyja nem egyszer mesélte neki, hogy a napot este hold váltja fel. Az éj után meg újra nappal jön, fény és világosság, a világ felfedezése, folytonos játék és aktivitás ideje, amit a kislány oly nagyon szeretett.
Most viszont nem látta a holdat, csak valami nagyon halovány fehér fény derengett az égbolt közepén.
Odasétált az ablakhoz, -elhúzta a függönyt- kitárta mindkét szárnyát. Ekkor hirtelen besüvített a szél és becsapta az ablakot, Panna ijedtében beugrott az ágyba és állig felhúzta a takarót. Nézte hogyan táncol a függöny a szél lágy fuvallatára, mely beáramlott a kissé nyitva maradt ablakon. Kis Panna most már egész testében reszketett, bebújt a paplan alá és újra felidézte anyja nyugtató szavait: „Nagylány vagy már Kincsem, nem kell félni a sötétben. Semmi bajod nem lesz, aludj nyugodtan, hogy ki tud pihenni magad és reggel újult erővel ébredj.” Ahogy visszagondolt erre, még jobban kívánta anyja közelségét. Elképzelte, hogy ölelő karjaiba veszi, simogatja haját, betakargatja s közben altatódalt énekel neki.
Amint így ábrándozott, észre sem vette, hogy a zápor alább hagyott, ő pedig álomba szenderült.