Sóvár Sándor és Varjú Emese

Évszám
2010
Történt egy szép napon, a sóvári birodalomban… Élt itt egy lány, aki már nem is volt olyan fiatal, különösen szép sem és érdekes sem. Fiatal éveiben környékezte néhány fiatalember, de mindegyik csak ásítozott mellette. Talán azért, mert nem ismerték meg igazán. Az tény, hogy félénk, visszahúzódó természettel áldotta meg a jó Isten. Így hát pártában maradt. Nem olyan volt, mint a szomszéd Piroska, akinek piros rózsák ültek az arcán, igéző volt a mosolya és nagyon tudta billegetni a szoknyáját. Az apja nem győzte hessenteni a legényeket, akik állandóan a ház körül ólálkodtak. A szemrevaló lány hamar összeboronálódott egy délceg katonatiszttel. Emese is nagyon vágyott rá, hogy végre valaki bekösse a fejét. Magányában sokat járt az erdőbe lesni a madarakat, némelyiknek nevet is adott: Aranytollú- bújócska, Csacska –csicsergő stb…
Másik szereplőnk Sóvár Sándor nagyúr, Sóvár ura és parancsolója. Kegyetlen ember hírében járt, messze földön is rettegtek tőle és zsoldos seregétől. Portyázásai során egyre nagyobb birodalmat szerzett magának, célja a királyság megszerzése volt. Sóvár úr, már régóta sóvárgott egy feleség után, de durvaságával minden lányt elriasztott. Egyszer aztán, mikor egy reggelen kilovagolt a sóvári várból, meglátta Varjú Emesét, amint a szegényes kis parasztház udvarán, olcsó gyolcsruhájában sepreget. Gondolt egyet:- No, ez a lány, éppen nekem való feleség. Jó szolga válik belőle. Oda lovagolt a lányhoz és megszólította:

- Ni csak, ni csak fehérnép!

Emese félénken nézett fel a ló hátán feszítő marcona alakra.

- Isten hozta uram! Miben lehetek szolgálatára?

- Tedd le azt a seprűt, hagy nézzelek meg egy kicsit jobban!

A lány engedelmeskedik, leteszi a söprűt és közben a szíve hevesen ver.Mit akar tőle ez az ember? Sóvár Sándor általveti lábát a nyergen és leszáll a lóról.

- Fordulj meg!- utasítja Emesét. - He, he, he… jó féle farod van!- péklapát kezével nagyot csapott a lány hátsójára.
- Feleséget keresek. Tetszel nekem te lány!- mondja vigyorogva.
- Három nap múlva gyere a várba. Ha ott leszel, te leszel Sóvár Sándor felesége. Addig gyere, ameddig meg nem gondolom a dolgot!
Visszaszállt a nyeregbe és egy pénzzel teli bőrzacskót dobott Emese lábai elé. Varjú Emese szaladt az anyjához, újságolta neki, mi történt.
- Fogd meg lányom a szerencsédet. Ennek az úrnak van pénze! Te leszel Sóvár úrnője! Micsoda szerencse, micsoda szerencse! Hát nem véletlenül égetett piros gyertyát a Bözse.
- Mit nem mond anyám?  
- Nem számít, hogy már vén kecske, a férfi csak egy fokkal legyen szebb az ördögnél. Te sem vagy már hamvas őszibarack. Gondolj anyádra is! Bearanyozhatnád öreg napjaimat. Szűz anyám! Úrnők leszünk!- táncra perdült örömében.
- Tényleg anyám én lehetek Sóvár úrnője! Sose gondoltam, hogy viszem még valamire, csak tudod, én mindig olyan férfiről álmodtam, amilyen Benjámin, aki szép verseket ír és a lantját pengetve énekel. 
- Ugyan lányom, én is így mentem férjhez, meg az anyám is! Csak a vagyonka számít!

Sándor és Emese találkozása óta először ébredt a sóvári birodalom a hajnali kakasszóra. Emese kipattant a dunnás ágyból és belenézett a tükörbe.

- Sóvár úrnője!- mondta a tükörnek.    
- Igyekezzél lányom! Menj a tehenet megfejni!    
- Sóvár úrnője nem fej tehenet!- mondta és elkezdte a haját komótosan fésülgetni. Nem is copfba fonta, mint eddig, hanem csigás kontyot készített. Billegtette a szoknyáját, úgy ahogy annak idején Piroskától látta. Hiába szólítgatta az anyja, nem reagált rá. Elképzelte milyen fogadtatásban lesz része a várban. Visszaemlékezett a kérőre, akivel tegnap hozta össze a sors. Egy kissé elborzongott, de hamar elhessegette az érzést. Régen várja már a pillanatot, hogy ő is asszony legyen. Egész napja elmélkedéssel telt el. Furcsa álomvilág illúzióból szőtt fátyla borította be. A rákövetkező napon sem találta nyugalmát. Kiment az erdőbe, hogy megkeresse kedvenc madárkáit. Szólongatta őket, de úgy repültek el mellette, mintha csak egy fatuskó lenne. Hosszan kószált az erdőben, jól ismerte a legkisebb ösvényt is, de mintha ma minden idegen lenne. Mintha minden összeesküdött volna ellene. Még az ég is beborult, sötét felhők sorakoztak feje felett. Hamarosan kövér esőcseppekkel öntötte nyakon az ég ura. Süvítő szélben vészjóslóan hajladoztak a fák.
- Hol van ez a lány?- keresgéli az anyja. Szalad az istállóba, ott sincs. Visszamegy a házba, de a lánynak hűlt helye. Tördeli a kezét a vénasszony. Az eső csak úgy veri az ablakot.

Emese szaladna ki az erdő sűrűjéből, de egy útra dőlt fa az útját állja. Ágai, mint a polip karjai megragadják a lány ruháját. Vacog a vizes, átázott öltözettől, lábain véres karmolásokat ejtett a tüskés faág. Elkeseredetten próbálja magát kiszabadítani rabságából. Közben egyre fenyegetőbb a sötétség. Egyszer csak egy halk, furcsa hangot hall, de nem látja a hang tulajdonosát.
- Mit csinál ilyenkor itt egyedül egy nő?
- Elkapott a vihar, aztán meg ez a fa.- de nem látja kinek válaszol, nem tudja féljen, vagy a megmentőjét üdvözölje.
- Tudsz nekem segíteni? Ki vagy te? És miért nem látlak?
- Nem láthatsz, én az erdő szelleme vagyok! Hogy segítek-e neked, az csak rajtad múlik.
- Mit kell tennem?
- Segítened kell nekem, de azt nem árulhatom el, hogy mit, azt neked kell kitalálnod!
- Mióta vagy az erdő szelleme és szeretsz-e itt élni?
- Amióta elátkoztak, nincs más választásom.
- Elátkoztak? És itt élsz egyedül?
- Nem élek egyedül, sok barátom van, a fák, az állatok, de én az emberi létemet szeretném visszakapni.

Emese behunyta a szemét és egy óriási dobogó szívet látott.
- Ellopták a szívedet?- kérdezte.
- Igen, és egy követ kaptam helyette.
- Neked adom a szívemet, vedd el, ha ezzel megmentelek! És add nekem a kőszívedet!
- Látom jó szívű vagy. A szándék már elég. A fát én állítottam utadba. Így most mind ketten szabadok vagyunk. Megszabadítottál az átok alól.. Köszönöm neked.

S ebben a pillanatban egy őszszakállú fehér ruhás férfi intett búcsút és úgy tűnt el, ahogy jött. Még a vihar is abbamaradt. Emese igencsak szaladósra fogta az iramot haza felé. Már majdnem elhagyta az erdőt, csak néhány lépés volt hátra, hogy elérje a tisztást, amikor egy mókust pillantott meg a sárban. Alig pihegett szegény. Kezei közé vette, szoknyájával letisztogatta és úgy melengette. Látszott rajta, hogy a fejét ütés érte. 

-  Mókuskám haza viszlek, amíg meggyógyulsz.- karjaiba úgy vitte, mint egy kis babát.
Bizony ez az erdei kaland éjszakából reggelbe nyúlt. Fáradtan vonszolta magát haza. A kakas éppen kukorékolt, amikor a kapuhoz ért. Nyomában egy vadnyúl, húzta az egyik lábát. Már éppen ráfordította a riglit az ajtóra, amikor a vadnyúl kérően nézett a szemébe.
- Engem is gyógyíts meg kérlek!

A két állatot bevitte a portára.
- Hol voltál egész éjjel? Úgy nézel ki, mint a varacskos disznó!- fogadta az anyja.
Emesének nem volt ereje válaszolni.  

- Ma van a nagy nap! Irány Sóvár! Gyere lányom a konyhába, főzzünk az úrnak finom ebédet!
- „Béka nyál, varjúháj, gazdag ember el ne szállj!          
  Béka nyál, varjúháj, gazdag ember el ne szállj!”      
- Na, lányom, szaladj ezzel a várba, etesd meg az urat! Ha ezt megeszi, utána már orránál fogva tudod vezetni. 

A lány leült a tulipános ládára, hosszan nézte annak mintázatát, akkor megszólalt benne egy hang: Emese, a becsületed többet ér!Teljes lelki békében aludt el.
Amikor felébredt, azt hitte, káprázik a szeme. Benjamin állt az ágyánál és az arcát simogatta.

- Visszakaptam a szívemet, most már örökre a tiéd!- mondta.

Most már nincs más hátra, mint az ásó, kapa és a nagyharang… Fo