Az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét kell megújítani – mindenestül.
Sóváros a nevét onnan kapta, hogy a település sétáló utcáján lévő anyaszobor váratlanul könnyezni kezdett. Az ég felé néző, a kezeit széttáró faragványnak nedves lett a szeme, hiába törölgette néhány jótékony galamb a szárnyaival, a mozdulatlan anya csak sírt és sírt. A könnyek szokatlanul sósak voltak, szilárd masszaszerűek, nem is peregtek, inkább görögtek a szürkés kövön, s csendháborító puffanással érkeztek be a szobor alatt körlő medencébe, melybe oldalról szerényen csordogált a víz.
Kezdetben csak a medence telt meg. A még lágy kutacsú gyermekek szüleik kezét elengedve csobbantak bele a vízbe, hogy aztán annak csípős sóssága miatt maguk is sírni kezdjenek, továbbduzzasztva ezzel a szivárgó szemű anya könnyhalmait. A tehetetlen szülők egymással és magzatukkal vitatkozva vonultak el a tett helyszínéről, telitorok ordításaiknál csupán a lehulló könnycseppek vízhez érése vert nagyobb visszhangot.
A medence túlcsordulása után a város alacsonyabb utcáit ellepte a könnyár. A csatornák egy darabig prüszkölve, gurgulázva hadakoztak a vízzel, de aztán torkig lettek a sóval, s teljesen tömítődve feladták a harcot. A könnyszint napról napra növekedett, nem tudni, miért.
A piaci vénasszonyok szerint minden azzal kezdődött, hogy a Pipacs utcai vegyeskereskedés tulajdonosa és egyben pénztárnoka szándékosan rosszul adott vissza, saját hasznára rövidítette meg a vevőket. A figyelmesebb kofák azt állították, hogy minden lopva szerzett forint után egy csepp sós könny hagyta el az anyaszobor kőből vésett szemgödrét.
Mások, például Dr. Krizsán Ferenc ügyvéd véleménye alapján az alpolgármester szolgáltatta a könnyfakasztó okot: a matuzsálemi korú, köztiszteletben álló férfit fülön csípte a felesége hamismondással, ami túl leányszöktetésen, túl gyémántlakodalmon, még az ükunokákon is túl – a mesebeli igazat szóló juhászhoz hasonlatos alpolgármester esetén – felért egy istenkáromló aktussal.
Nem tudni, mikor kezdődött, csak annyi bizonyos, hogy a vízszint fokozatosan emelkedett, s amikor a belvárosi hentes panaszolta eset megtörtént, akkor hirtelen apró hullámtarajokat fodrozott az ár, s már a járókelők térdkalácsát nyaldosta. A hentes szállítmányt várt északról, a kicsontozott marhaporció azonban sosem érkezett meg. A szomszéd elmondása szerint míg a sós vízben tarisznyarák sebességgel mozgó kisteherautó, mely a szállítás feladatával küzdött, a piros lámpánál vesztegelt, egy gyanús alak villámgyorsan motorcsónakjára rakta a marhabelső- és külsőségeket, majd eltolatott.
A marhák esete után némi tehéntej vegyült a vízbe, s körülgyűrűzte az emberek sótól omlóssá váló térdkalácsát, ugyanúgy, ahogy a harag pírja alkotott glóriát a főzelékfalodát birtokló testvérpár idősebb tagjának homlokán. A kijátszott testvér maga mesélte, hogy miután öccse egy ügyes és egyben alávalóan aljas húzással elbitorolta tőle jogos jussát, a csalás vétkét elviselni nem bíró kőanya könnyei esőként záporoztak körös-körül, beborítva a környező házfalakat vizes sópermettel.
A városban keringett a sós víz, a közlekedés leállt, a vakmerően elindult csuklós buszok oldalukra dőlve örvénylettek, a kertmozi jegypénztárát ellepte a víz, a boltok pedig bezártak. A leleményes polgárok rögtönzött búvárruhában fosztogatták az áruházakat, egy (könny)cseppet sem belopva magukat a szoboranya szívébe, aki emiatt még bővebb könnyesővel sújtotta a várost, csak sírt és sírt, egyre zuhogott szeme szapora verítéke. Az emberek pedig megloptak és megcsaltak, elszerettek és nem szerettek, átvertek és megvertek és – gyalázatosan öltek.
Volt egy Erzsébet nevű örömlány. Egy éjszaka genitáliája a háborús idők borzalmairól dúdolt, később énekelt, zokogva és könyörögve. A dal végeztével torkára forrt a hang, s a sós vízbe vér és ondó felszínen kúszó keveréke került.
A város végleg könnybe lábadt volna, ha a szoboranya sós vízözönje közepette nem érkezik el a Sebész. A Sebész először a polgármestert műtötte meg, szikéje meggyőző erővel bírt, a város első embere mindenkit kése alá hajtott, s ő dolgozott, nem is aludt, azt mondta, eddig úgyis a mélyben pihent.
Az emberek szívét operálta.
Volt, akinek bal kamrájába elvetemült egerek férkőztek, s a polcvasról lógó Ölelést megrágva csupán Ölést hagytak tulajdonosának. A Sebész megfoltozta a sérült részt, s egy bíbor bőrdarabbal befedte a beavatkozás okozta lyukat.
Volt, akinek összekuszálódtak az erei. Ezeket a Sebész biztos kézzel szétbontotta, s az erek lelkére kötötte, hogy minden út a szívbe vezet.
Volt, akinek a túlbuzgó trombociták miatt nem cirkuláltak az érzelmei, berögződések rabjaként élt. A sikerhez vérrögös út vezet – mondta a Sebész, s megszüntette a torlaszokat.
Volt, akinek leeresztett a szíve s a szívével minden jóakarata. A Sebész a mellkas alatt petyhüdten fekvő szervet ütemesen, óvatosan felpumpálta.
Volt, akinek nem volt szíve. Annak beültette a csíráját, s hagyta növekedni.
A Sebész mindenkit meggyógyított. A kezelésről kijövő emberek heves lánggal lobogó szeretete és tűzön-vízen megtartott becsülete a sós víz lassú apadásához vezetett. A víz visszavonulásával újabb és újabb részek bukkantak elő: fokozatosan szárazult a játszótér mászókája, egyre kevésbé lett vizenyős a buszmegálló már kissé korrodálódott vastáblája és a főzelékfaloda falra függesztett árlistája is óráról órára hozzátett egy ajánlatot az eddig látszókhoz. Végül már a szoboranya medencéjének a karimája is szárazra került, s nem is telítődött már, hisz a kezét széttáró női faragvány többé nem könnyezett.
A városiak – emlékezve a csaknem bekövetkezett katasztrófára – elnevezték településüket Sóvárosnak, s emlékezve a semmiből érkező emberre, aki a könnyeket szárogatva biztos szikével szabott rendet, felállították a Sebész sóból mintázott szobrát.