(Barlanghasonlat ma)
Ray Radius– az emberek így ismernek. Valamikor volt rendes, polgári nevem is, de ez nem érdekes. Mit lehet tudni rólam? Hogy radioaktív vagyok, hogy vastag ólompáncélt viselek a testemen, és valamikor az Egyesült Államok hadseregének tisztje voltam. A rangom és a kapott kitüntetések alapján nem lehettem rossz katona, hiszen minden bevetést sikerre vittem. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy Szásáék, amint a nevemet meghallották, rohantak váltás fehérneműért.
A bajok ott kezdődtek, hogy a mieink is féltek tőlem. Én hiába próbáltam magam megkedveltetni vagy legalább szót érteni bajtársaimmal, csak a feletteseim kínos-kényszeredett mosolyát vagy a beosztottjaim sápadt, verejtékező arcát, vacogó fogait láthattam, és a kétségbeesett „Igen, Uram!” „Nem, Uram!”-jaikat hallhattam. Azért néha tényleges hasznomat is vehették, mikor néhány vadászgépet küldtem az égbe, mint a gyerekek a papírrepcsit vagy egy zátonyra futott anyahajót kellett megemelnem és újra vízre bocsátanom.
Féltek tőlem, és azok, akik tudtak rólam, közveszélyként, egyes számú közellenségként kezeltek, ezért hosszú, titkos katonai és politikai tárgyalások keretében döntöttek a sorsomról. Megölni nem ölhettek meg, hiszen semmi olyat nem csináltam, másrészt meg, ha úgy végeztek volna velem, hogy a páncélom is megsérül, ki tudja, milyen második Hirosima vagy Nagaszaki következett volna be.
Ezért most itt vagyok, egy bázison, a Mars közelében. A sugárzásom biztosítja számomra az energiát , így táplálékot nem kell magamhoz vennem, más természetes szükségleteim sincsenek, és a páncélom űrhajósszkafandernek is tökéletes.
Nincs semmi gondom, csak rettentő egyedül vagyok! Az egyetlen társaságom egy rádió, amit hallgathatok. Tőle tudom, hogy odalent még tart a hideg is meg a háború is, hogy a függönyök és a falak még állnak, és hogy a vezetők az alattvalóknak mindenféle rosszat mondanak a másikról, és az emberek már csak félelmükben se mernek átmenni, átnézni a függönyön túlra. Ha valaki mégis meg merné tenni, azt irgalmatlanul árulónak vagy kémnek nyilvánítják, és jobb bele se gondolni, milyen büntetés vár rá.
Hogy hogy lettem radioaktív? Szegény kubai család sokadik gyermekeként láttam meg a napvilágot. Családom egy halászhajó gyomrában utazott az Ígéret Földje felé– amíg egy csapat egyenruhás fel nem fedezett minket. A csapat egyik tagja félrevonta apámat, és tárgyalni kezdtek. Utána már csak anyám könnyáztatta arcára emlékeztem, meg arra, hogy azok az emberek elvittek.
Olyan hároméves lehettem, amikor megérkeztem egy csodavilágba, melyet 51-es területként emlegetnek.
Nem, nem láttam űrlényeket, se repülő csészealjakat, még csak láthatatlanná váló embereket se, pedig állítólag voltak ott. Én csak azt tudtam, hogy egy szürke cellában laktam, és vagy tanulnom, vagy edzenem kellett vagy elfogadni az injekciókat. Mikor elértem a végleges testmagasságomat, akkor hagyhattam el a cellámat– az ólompáncélomban. Hogy hogy nézek ki benne? Mint egy motoros meg egy űrhajós kereszteződése. Szinte teljesen fehér öltözet, a csizmám és a kesztyűm ezüstszürke, a mellkasomon pedig ott ékeskedik a jól ismert sárga-fekete strandlabda. Egyedül a szemem látszik a sisakom mögött, de erre senki nem volt kíváncsi.
Nem emlékszem, hogy lettek volna valaha is barátaim, egyszerűen nem volt közös témánk másokkal. Ez talán az én hibám is, lehettem volna érdeklődőbb? De az első megszólításnál már mindenki kétségbeesetten rohant fedezéket keresni vagy az orvoshoz. Egyedül a bajtársaim nem menekültek tőlem, de hozzám se szóltak. Egyszer hallottam, hogy két felettesem épp rólam beszélt, hogy csak azért nincs több olyan élő atombomba, mint én, mert az állam nem ad rá támogatást. Azzal indokolták ezt a döntést, hogy embereket két lábon járó nukleáris fegyverekké változtatni „nem etikus.”
A beszélgetés azzal zárult, hogy az egyik tábornok annyit mondott rólam: „Ezt a Radius-t pedig jobb elfelejteni.”
Itt vagyok, tehát, és szinte biztosra veszem, hogy elfelejtettek. Odalent az embereknek jobb dolguk is van, minthogy velem törődjenek. Van rajtam kívül sok más atomfegyver, amiket tanulmányozni, kipróbálni, stb. kell, és még lesznek is, ahogy ezt a rádióból hallom.
Most következik a kedvenc bemondónőm, Maisie McAllister, avagy Mézhangú Maisie, ahogy én nevezem magamban. Még életemben nem láttam az arcát,de olyan kellemes magas mezzoszopránja van, hogy napokig is el tudnám hallgatni. És elképzelem az arcát: hosszú, vörös haj, tengerzöld szemek, pisze orr, kissé szeplős...
De Maisie-kém, mi ez, amit közölnöd kell? Hogy Blackthorpe tábornok atomrakétát akar indítani Moszkvába? Nem sok mindent tudok az oroszokról, de az biztos, hogy ők is emberek! A tábornok megnyomta a piros gombot. Az űrszondák kijelzői mutatják, ahogy az a böszme monstrum nyugat felé siklik. Űrhajó, űrrepülő vagy más közlekedési eszköz nem áll rendelkezésemre. Nincs mit tenni, ugranom kell! Emberek, lehet, hogy ti engem elfelejtettetek, de én nem felejtettelek el titeket!
Összeszedem minden erőmet, és elrugaszkodok a bázisról. Oda kell érnem még időben! Gyorsítok... Nincs idő a meseszép űrbéli tájat nézni, most arra a szürke szörnyre kell koncentrálnom. Elérem a Föld légkörét, és megpillantom azt a rakétát, amint szép alattomban Moszkva felé tart. Ráülök, és megkeresem a vezérlő számítógépet! Csudába, nincs neki! Hát ennyire eltökélt ez a fegyver, pontosabban a készítői, hogy mindenképp el kell jutnia a célállomásra? Kénytelen vagyok az izomerőmben bízni. Hála a radioaktivitásomnak, atomerős vagyok! (Már bocsánat a rossz szóviccért)! Minden izmomat megfeszítve nekiveselkedek interkontinentális ellenfelemnek, és eltérítem. Meglovagolom, miközben elhagyjuk a Föld légkörét, búcsút intünk a Vénusz és a Merkúr keringési pályájának. Egyre fényesebb és egyre melegebb lesz körülöttem minden, és érzem, ahogy a páncélom rám akar olvadni... Isten hozott, Napocska!
Hallom, ahogy odalent az emberek napkitörésről meg megmenekülésről beszélnek. Ha most még nem is omlanak le a falak, de már kezdenek rogyadozni. Talán már mernek egymás felé, egymás szemébe nézni, és a fegyverek helyett a pezsgősüvegek durrannak, töltények helyett csókok szállnak, és később rájönnek majd: minek egymás torkát keresni, amikor egymás kezét is lehet?
Felébredek egy másik világban egy selyemfüvű, zöld réten. Felettem a csillagos ég sötétkékben, ibolyában és rózsaszínben játszik, és a szellő kellemesen simogatja a bőrömet. Igen, érzem, hiszen a szkafander és a radioaktivitás már a múlté. Érzem, miként a simogatást is, ahogy az én Mézhangú Maisie-m puha, fehér tenyere az arcomhoz ér. Igaz nem zöld, hanem azúrkék a szeme, de az a bűbájos mosoly, az az édes, pisze orr és a szeplős arcocska olyan, mint ahogy elképzeltem. És a hangja is, ahogy ezt mondja:
-Isten hozott itthon, álmaim lovagja!