Évszám
2010
Hol volt? Olyan földön, amely nagyon hasonlított a mai felvidékre. S hol nem volt? Ezen a felvidékhez hasonlatos területen kívül. És mi volt az? Egy kicsiny falu. Olyan kicsiny és poros, amiből számtalan van a Földön ma is. Ez mégis valahogy más volt, mint a többi, mert ennek a kis porfészeknek szép jövője már meg vala írva a Nagykönyvben. És e megíródás által, valahogy elütött a többi kicsiny, poros falutól. Már akkor. A fenetuggya hogyvanez?! És hogy mikor történt? Ó, időtlen időkben. Legalább három jégkorszakkal ezelőtt. Sőt, annál is régebben. De hogyhogy nem, az a réges-régi, három jégkorszak előtti környezet nagyon is hasonlított ehhez a maihoz.
Szóval ezt a kicsiny falucskát szőlődombok, búza-, krumpli-, meg mindenféle zöldséges- és gyümölcsös földek határolták mindenünnen. Megközelítőleg kétezer ötszázhatvanhárom (+/- 5-6) lakos imbolygott benne nap mint nap. Sokan közülük éppen a településen található négy kocsma egyikébe/ avagy -ból.
De bizony voltak még – az említett vendéglátó egységeken kívül – más intézmények is, ahol a falucska apraja-nagyja eltölthette az évek, hók napjainak egy-egy szeletét. Ilyen volt például a Kultúrház. Ott mindenféle kulturális rendezvények rendeződtek már: batyus-báloktól kezdve, a Mikulás-ünnepélyeken keresztül, egészen az Anyák-napi ünnepségekig. Aztán volt ott egy pálya. A Foci (így nagybetűvel). A Focipálya környéke pedig visszatérő helyszíne volt a nagysikerű falunapoknak, amely kiköpött ugyanolyan volt, mint bármelyik falunapok a környéken. Aztán volt ott egy Dzsindzsa nevezetű „patak” is, ami igazából csak meder, mivel víz az nem nagyon találtatott benne. Volt még ott zöldség- és gyümölcsfelvásárló, pár templom, satöbbi.
Szóval egy szokványos hely, szokványos falusi romantika és posvány, de valahogy mégis érezték az emberek, hogy a változás ott lebeg a fejük felett.
És valóban ott lebegett.
Ez idő tájt a kapuőr föl-le járkált kapuja előtt, és a mennyköveket rugdosta. Azok vidáman gurultak szerteszéjjel (némelyik pont bele a kapuba[2]).
Ő viszont nem volt vidám, erősen gondolkodott valamin. Már hónapok óta. Összeráncolt homloka is erről árulkodott. Mostanában nem volt túl sok dolga. Nem tolongtak a kapu előtt. Akik mégis arra jártak, azok általában nem voltak túl érdekesek. Megvolt a vízumuk, a patyolat lelkük és legtöbbször minden rendben találtatott náluk. Tisztában volt ő vele, hogy munkája fontos valakinek (főleg a fölötte állónak). De ő már nem érezte annak. Úgy gondolta, tudna ő ennél jobbat és hasznosabbat is csinálni. Egyre inkább érezte úgy, hogy kapuőrként elvesztegeti idejét.
Sokszor nézett a Szárny tv-ben helyszíni tudósításokat, riportokat a Földről, amiket a buzgó angyali firkászok és riporterek készítettek. Tetszettek neki az emberek. Főleg az, ahogy szép lassan, de biztosan fejlesztették önnönmagukat és társadalmukat egyaránt. Bizonyos szempontból ők bizony önállóbbak voltak nála. Ő ugyan rendelkezett mindenféle képességekkel, amikről az emberek nem is álmodhattak, de ezeket csak erősen szabályozott körülmények között használhatta. Mindig ott volt a felettese, aki sugallta mit szabad és mit nem. Önállóságra vágyott, s az idő múltával egyre inkább buzgott benne a tettvágy.
Egyszer aztán nem bírta tovább, odaállt munkáltatója elé és így szólt:
– Főnök! Én…
De a „Főnök” máris közbevágott:
– Ki van a kapunál, Péter? – dörögte.
– ööö… megkértem Ábelt, hogy amíg itt vagyok…
– Hányszor mondtam, hogy tapasztalatlanokra ne bízd a kaput!
– De…
– Egy percre sem!
– Én…
– Tudom, Péter. Tudom, mit akarsz mondani. Ne is folytasd!
– Csak…
– …és hidd el, megértelek. Néha, túl sok vagyok, még saját magamnak is.
– Nem, ez nem igaz.
– Ne terelj, tudod, hogy én mindent tudok. Így azt is, hogy min mentél keresztül az utóbbi időben. Nem lehetett könnyű. És amint már mondtam: megértelek. Tudom, hogy el akarsz menni. Gyere közelebb!
Péter kicsit bizonytalanul lépett oda.
– Ezennel megáldalak téged, menj Isten hírével, és kívánom, hogy sikerüljön felszabadítanod a benned lakozó tehetséget és erőt! – ezzel még egy biztató pillantást küldött Péter felé, majd visszafordult íróasztala fölé, hogy befejezze egy új világ teremtésének vázlatát.
Péter hirtelen zavarában nem is tudta mit mondjon, ezért aztán nem is nagyon próbálkozott. Pontosabban egyáltalán nem próbálkozott. Kihátrált a szobából, és elindult a vissza a kapu felé. Mire odaért már tudta, mihez kezd váratlan szabadságával.
Összeköttetései révén szerzett egy kényelmes kis felhőt, és a fent említett poros falucska felé irányította, ahogy az a Nagykönyvben meg vala írva.
(Ha ez nem egy mese volna – ahol elvileg ilyen szavak nem nagyon használhatók –, azt kéne mondanunk: mindig is érdekelte az infrastruktúrafejlesztés.)
Közben a kicsiny falucska pangott. Semmi fejlődést nem tudott felmutatni az elmúlt években.
(Ha ez nem egy mese volna stb. azt gondolhatnánk: a falucska gazdaságilag stagnált.)
Szóval ezt a kicsiny falucskát szőlődombok, búza-, krumpli-, meg mindenféle zöldséges- és gyümölcsös földek határolták mindenünnen. Megközelítőleg kétezer ötszázhatvanhárom (+/- 5-6) lakos imbolygott benne nap mint nap. Sokan közülük éppen a településen található négy kocsma egyikébe/ avagy -ból.
De bizony voltak még – az említett vendéglátó egységeken kívül – más intézmények is, ahol a falucska apraja-nagyja eltölthette az évek, hók napjainak egy-egy szeletét. Ilyen volt például a Kultúrház. Ott mindenféle kulturális rendezvények rendeződtek már: batyus-báloktól kezdve, a Mikulás-ünnepélyeken keresztül, egészen az Anyák-napi ünnepségekig. Aztán volt ott egy pálya. A Foci (így nagybetűvel). A Focipálya környéke pedig visszatérő helyszíne volt a nagysikerű falunapoknak, amely kiköpött ugyanolyan volt, mint bármelyik falunapok a környéken. Aztán volt ott egy Dzsindzsa nevezetű „patak” is, ami igazából csak meder, mivel víz az nem nagyon találtatott benne. Volt még ott zöldség- és gyümölcsfelvásárló, pár templom, satöbbi.
Szóval egy szokványos hely, szokványos falusi romantika és posvány, de valahogy mégis érezték az emberek, hogy a változás ott lebeg a fejük felett.
És valóban ott lebegett.
Ez idő tájt a kapuőr föl-le járkált kapuja előtt, és a mennyköveket rugdosta. Azok vidáman gurultak szerteszéjjel (némelyik pont bele a kapuba[2]).
Ő viszont nem volt vidám, erősen gondolkodott valamin. Már hónapok óta. Összeráncolt homloka is erről árulkodott. Mostanában nem volt túl sok dolga. Nem tolongtak a kapu előtt. Akik mégis arra jártak, azok általában nem voltak túl érdekesek. Megvolt a vízumuk, a patyolat lelkük és legtöbbször minden rendben találtatott náluk. Tisztában volt ő vele, hogy munkája fontos valakinek (főleg a fölötte állónak). De ő már nem érezte annak. Úgy gondolta, tudna ő ennél jobbat és hasznosabbat is csinálni. Egyre inkább érezte úgy, hogy kapuőrként elvesztegeti idejét.
Sokszor nézett a Szárny tv-ben helyszíni tudósításokat, riportokat a Földről, amiket a buzgó angyali firkászok és riporterek készítettek. Tetszettek neki az emberek. Főleg az, ahogy szép lassan, de biztosan fejlesztették önnönmagukat és társadalmukat egyaránt. Bizonyos szempontból ők bizony önállóbbak voltak nála. Ő ugyan rendelkezett mindenféle képességekkel, amikről az emberek nem is álmodhattak, de ezeket csak erősen szabályozott körülmények között használhatta. Mindig ott volt a felettese, aki sugallta mit szabad és mit nem. Önállóságra vágyott, s az idő múltával egyre inkább buzgott benne a tettvágy.
Egyszer aztán nem bírta tovább, odaállt munkáltatója elé és így szólt:
– Főnök! Én…
De a „Főnök” máris közbevágott:
– Ki van a kapunál, Péter? – dörögte.
– ööö… megkértem Ábelt, hogy amíg itt vagyok…
– Hányszor mondtam, hogy tapasztalatlanokra ne bízd a kaput!
– De…
– Egy percre sem!
– Én…
– Tudom, Péter. Tudom, mit akarsz mondani. Ne is folytasd!
– Csak…
– …és hidd el, megértelek. Néha, túl sok vagyok, még saját magamnak is.
– Nem, ez nem igaz.
– Ne terelj, tudod, hogy én mindent tudok. Így azt is, hogy min mentél keresztül az utóbbi időben. Nem lehetett könnyű. És amint már mondtam: megértelek. Tudom, hogy el akarsz menni. Gyere közelebb!
Péter kicsit bizonytalanul lépett oda.
– Ezennel megáldalak téged, menj Isten hírével, és kívánom, hogy sikerüljön felszabadítanod a benned lakozó tehetséget és erőt! – ezzel még egy biztató pillantást küldött Péter felé, majd visszafordult íróasztala fölé, hogy befejezze egy új világ teremtésének vázlatát.
Péter hirtelen zavarában nem is tudta mit mondjon, ezért aztán nem is nagyon próbálkozott. Pontosabban egyáltalán nem próbálkozott. Kihátrált a szobából, és elindult a vissza a kapu felé. Mire odaért már tudta, mihez kezd váratlan szabadságával.
Összeköttetései révén szerzett egy kényelmes kis felhőt, és a fent említett poros falucska felé irányította, ahogy az a Nagykönyvben meg vala írva.
(Ha ez nem egy mese volna – ahol elvileg ilyen szavak nem nagyon használhatók –, azt kéne mondanunk: mindig is érdekelte az infrastruktúrafejlesztés.)
Közben a kicsiny falucska pangott. Semmi fejlődést nem tudott felmutatni az elmúlt években.
(Ha ez nem egy mese volna stb. azt gondolhatnánk: a falucska gazdaságilag stagnált.)
Aztán egy szép felhős napon megjelent a színen egy ember (szakálla volt satöbbi), és bejelentette, hogy szeretne elindulni a következő polgármester választáson. (Nagyon jól időzített, mert pont egy ciklus vége felé érkezett.) Senki sem tudta, ki ő, honnan jött, de az már megjelenéséből és nevéből is látszott, hogy nem esélytelen: Szent Péternek nevezte magát. Elegáns, modern öltözékétől kicsit elütött egy – az állandóan oldalán fityegő – rozsdás kulcs, amitől semmilyen körülmények között nem szabadult. Efölött valahogy azonban mindenki szemet hunyt. Soha senki sem látta, mire használja, milyen zárba illik, de nem is mertek vagy akartak rákérdezni. A kulcson kívül sokszor hordott magánál egy kopott esernyőt (ez a tény a műveltebb falusiaknak azonnal szöget ütött a fejében[3]). E két tárgyon kívül azonban semmi kirívó nem volt felróható Szent Péternek.
És ezen apró furcsa tárgyak is azonnal abszolúte elfogadottakká váltak a lakosok körében, amint megtapasztalták vezetői erényeit. Ezen erények szinte azonnal megmutatkoztak, amint munkába állott. Amit elhatározott, azt előbb-utóbb véghezvitte. Fejlesztési ötletei úgy vágták át magukat minden akadályon, mint szakácsné kése a margarint.
Ahogy a helyieknek leesett a tantusz, hogy ebből még valami jó is kisülhet számukra, tejben-vajban próbálták füröszteni őt. (Példának okáért: azt szerették volna, hogy a felújított kastélyba költözzön, mert meggyőződésük szerint az nagyon menő.) Az új polgármester azonban udvariasan elhárította az ajánlatot, és attól kezdve egy kis kunyhóban élt a lassan várossá fejlődő faluszélen. Sőt, ha épp nem volt semmi dolga, házról-házra járt, segített az ottaniaknak, az otthonok körüli teendőkben. Gyakran néhány éjszakát is eltöltött egy-egy családnál. Mindenhol szerették, munka iránti alázatáért, kedvességéért és határozottságáért.
Egyetlen úgymond „luxust” engedett meg magának. Imádott halászni, de a faluban soha sem volt semmilyen ideális horgászhely. Ezért szervezett egy brigádot, és ásatott egy kis tavat a kunyhójától nem messze. (A brigád tagjait, persze, tisztességgel megfizette. És nem pályázati pénzből!)
A kis falucska nagyon gyors fejlődésnek indult, pár év múlva már nem is falucska volt, hanem városka, aztán város, végül nagyváros!
Az első és legfontosabb, amit említenünk kell az újítások és nevezetességek közül az ultramodern autópálya, amely hamarosan hídként ívelt át a település felett – a régi iskola-kocsma-patika utat emelték a magasba, szó szerint. Nem akármilyen autópálya volt ez: „híd a város felett”, így is emlegették. A kései amcsi Route 66 (The Mother Road) autóútig ilyen hírneve egyetlen útnak sem volt se égen, se földön.
Ez a monumentális építmény a távolból is rendkívül impozáns volt, de kocsiban ülve áthajtani rajta magasan a város felett, bárki-emberfiának lélegzetelállító élményt nyújtott. A híd igazából egy fedett, hengerszerű, zárt folyosó, melynek oldalai átlátszóak voltak. A 2x2-es autósávok mellett, mindkét irányban – főleg a turisták számára kialakított – gyalogút is rendelkezésre állt. Az autópályát hangszigetelt és erős burkolat fedte, így a város lakóit sem zavarta a zaj, és a híd gyalogútján közlekedőket sem veszélyeztették a gépesített kocsik.
Péter nagyon büszke volt erre a művére. Ez volt ugyanis az első fontos újítása. Néha még régi égi kollégái is leszálltak megcsodálni. Ilyenkor elmesélte nekik, hogyan ötlött eszébe az újítás gondolata, megmutogatta nekik az első terveket, a kivitelezéshez és engedélyhez szükséges papírokat. Végigkocsikázott velük a hídon és kipirulva, de mindig szerényen magyarázta nekik az apró részleteket, amelyek a tökéletes munkához elengedhetetlenek voltak. Mindig megkérdezte, hogy vannak a kapun túl, mi van a főnökkel. A régi kollégák csodálattal és pici irigységgel hallgatták újabbnál újabb terveit, energikus fejtegetéseit. De nem lehetett nem szeretni, hiszen sugárzott róla az életszeretet.
Visszatérve a fejlesztésekhez: az iskola-kocsma-patika útról minden nagyobb városi gócponthoz (vagy legalábbis közeléhez, ha gyalogosövezetté nyilváníttatott) külön lejáró dukált.
Egy nagyvárosnak aztán persze szüksége volt tömegközlekedésre. Sokáig a „Híd a város felett” képviselte a „légi közlekedést”, de hamarosan már a föld alatt is járhatott a nép: két metró is volt ott: a nevük Szikla1 és Szikla2 (a továbbiakban csak Sz1-nek és Sz2-nek becézem).
Az Sz1-nek hat megállója volt. Keletről nyugati irányba nézzük sorra az összest:
Első a Kisteremelői piac megállója, amely egy óriási fedett piac épületének bejáratánál volt található. Itt a környék minden neves kis- és nagytermelője képviseltette magát. Főleg hétvégén.
A második megálló az Állatkert, amely az öreg szoci szövetkezet területén épült. Boldogan sikongattak a majmok, s nyújtogatták nyakukat a zsiráfok; mindenféle állat volt ott, amit egy szép állatkerttől elvárhat az ember. Szent Péter is szívesen sétálgatott itt az állatok között. Szerette, amikor boák, birkák, bíbicek, békák, bikák, bivalyok, s egy borz; botsáskák, burunduk, barnamedvék, bárányok, bütykös hattyúk, baglyok, bölömbikák, barnahasú pusztaityúkok, bajuszos denevérek (és ezek még csak a bébetűsök voltak!) röpködtek, csúszkáltak, sikongtak, makogtak, vakogtak, ordítottak, röhögtek, brekegtek, makogtak körülötte.
Itt kell megemlíteni, hogy az idő tájt, a poros falucska régi kastélya is „kivirágzott”; valóságos elvarázsolt kastély lett belőle. A város krémje, a lá felső tízezer idejárt pezsgőspoharakkal koccintgatni, bájcsevegni, heherészni, karót nyelni. A kastélykertben ápolt, kizárólag az Ángílusországhoz hasonlítható gyep terült el, amerre csak a sznobszem ellátott.
A harmadik megállónál, ha megálltak egy szóra, a Kastélykert felszíni területére jutottak, és ha eleget tekergették a fejüket körbe, megpillanthatták a Kelet-Ejrópa[4] Múzeumot. Ez volt a szegényes Kultúrház utóda (a helyiek a felújítások után is így hívták). A látogatók elé tárta Közép-Kelet-Ejrópa – ezen belül főleg a magur[5] és szlopák[6] – tudományos-, kulturális-, és történelmi láncszemeket és összefüggésrendszert. Időszakos kiállítások, idegenvezetés (külön felnőtt és gyermek), kávézó, könyvtár, sőt sajtószoba is található volt a hatalmas épületben.
A negyedik metró-megálló az akkori Grand Slam vándortenisz-torna megfelelőjének egyik helyszíne. Bizony minden teniszrajongó tudja mekkora fegyvertény ez. Valóságos égi csoda! Szent Péter is ütögetett itt néha. Persze, csak hobbiszinten. Úgy egyébként nagyon szerette a sportokat. (Ezt biztos még kapus korából örökölte.)
Az ötödik megálló mellé a központi Egyetem 3-as kihelyezett épülete, a természettudományi tanszékek, a testnevelési tanszék és a kommunikációs tanszék került. (De ez nem is fontos.)
A következő, végállomásnál kiszállók pedig leginkább a mai egri Szépasszonyvölgyhöz hasonlatos terepen edződhettek, a neve még a falu reneszánsza előtti időkből maradt: Új Szöllő (így ö-vel és két l-lel). Borospincék mindenfelé. Sokan leragadtak itt. Meg aztán az egyetemistáknak sem volt túl messze a szesz. (Az ilyen mondat a mesékben szintén nem ildomos, mi több száműzendő!)
Ez volt tehát a kelet-nyugat irányba fúródott Sz1. Most nézzük az Sz2-es metróállomásokat, amelyek észak-dél irányban húzódtak keresztül az egykori falucska központján:
Az első megálló a Városi Könyvtár. Itt aztán minden fránya könyv megtalálható volt, amire a könyvmolyoknak csak kedve szottyant. Közvetlenül mellette találtatott az Egyetem főépülete. Valószínűleg ezen a környéken voltak találhatóak a város legokosabb emberei. Egy kupacban.
A következő megálló a Kelet-Ejrópa Múzeum, amelyről már beszéltünk. Igen, ez volt a két metró találkozási pontja, mint a több mint három Jégkorszakkal későbbi Pesten a Deák Ferenc tér. (Az Sz2-es szerelvényei mélyen az Sz1-es alatt robogtak.)
A következő a Főtér. A város Főterét a speciális üvegből épült Városháza uralta. De itt volt található az „első szlopák-magur koprodukcióként” beharangozott Magur-Szlopák Barátság szobor is. A szoborcsoport szlopák részről J. A., magur részről A. J. neves szobrászművészek közös munkája volt. A kompozíción Jánošíp és Toldir közös parolázása volt látható. Maga a mű egy mesterségesen kialakított völgy fenekén találtatott. (Általában innen indult minden idegenvezetővel spékelt turistacsoport.) Fölöttük körben a völgy fölé benyúló kávézók teraszai sorakoztak.
Az Sz2-es ötödik megállója a református templom mellett volt található (a katolikus templom a Főtéren volt). Sz. Péter egyébként minden egyes vallási épületet felújíttatott, ráadásul mindegyik vallásnemet egyforma (ha nem mese stb., azt írnám: volumenű) juttatásokkal örvendeztette meg. Így mindenki elégedett lehetett.
Ezután már csak a Végállomás volt hátra. Igen, a Végállomás varázslatos hely volt: a mozgólépcső tetejére érve egy óriási tükörrel találhatta szembe magát minden emberfia. Ebben a tükörben pedig ott volt látható a megújulás, avagy Péter jövetele előtti poros kis falucska, ahonnan elindult a fejlődés felé meg minden. Romantikus lelkek jártak erre, akik órákig nézegették a régmúltat. Néha sajgott is a kicsi lelkük, mégsem szomorkodtak igazán, mert tudták, hogy úgy van jól, ahogy a Nagykönyvben meg vala írva.
Szent Péter mindig büszkeséget érzett, ha erre járt. Egyszer, amikor a Végállomás óriási tükrében nézegette az összevissza csatangoló régi falusiakat, mint egy öreg fekete-fehér filmen, egy hangot hallott fölülről:
– Na, Péter, elégedett vagy-e?
Azonnal tudta, ki beszél.
– Hát, azt hiszem jó munkát végeztem.
– Valóban, fiam. Ezt nem tagadhatom.
– Hiszen most sokkal jobban élnek ezek az emberek, nemde?!
– Ez relatív. (Ez megint nem mesébe illő szó!) De, ugye, te is tudod már, hogy igazából önmagad miatt tetted.
– De én…
– Semmi baj. Jól döntöttél. Nem szégyen az, ha néha magunkra is gondolunk. Sőt.
[1] Sz. Péter polgármester
[2] Góóól!
[3] Irodalmilag valami rémlett nekik!
[4] Egy akkori kontinens elnevezése.
[5] Egyik akkori nép, nemzet elnevezése.
[6] Egy másik akkori nép, nemzet elnevezése. Az egyik nép, nemzet szomszédja.
És ezen apró furcsa tárgyak is azonnal abszolúte elfogadottakká váltak a lakosok körében, amint megtapasztalták vezetői erényeit. Ezen erények szinte azonnal megmutatkoztak, amint munkába állott. Amit elhatározott, azt előbb-utóbb véghezvitte. Fejlesztési ötletei úgy vágták át magukat minden akadályon, mint szakácsné kése a margarint.
Ahogy a helyieknek leesett a tantusz, hogy ebből még valami jó is kisülhet számukra, tejben-vajban próbálták füröszteni őt. (Példának okáért: azt szerették volna, hogy a felújított kastélyba költözzön, mert meggyőződésük szerint az nagyon menő.) Az új polgármester azonban udvariasan elhárította az ajánlatot, és attól kezdve egy kis kunyhóban élt a lassan várossá fejlődő faluszélen. Sőt, ha épp nem volt semmi dolga, házról-házra járt, segített az ottaniaknak, az otthonok körüli teendőkben. Gyakran néhány éjszakát is eltöltött egy-egy családnál. Mindenhol szerették, munka iránti alázatáért, kedvességéért és határozottságáért.
Egyetlen úgymond „luxust” engedett meg magának. Imádott halászni, de a faluban soha sem volt semmilyen ideális horgászhely. Ezért szervezett egy brigádot, és ásatott egy kis tavat a kunyhójától nem messze. (A brigád tagjait, persze, tisztességgel megfizette. És nem pályázati pénzből!)
A kis falucska nagyon gyors fejlődésnek indult, pár év múlva már nem is falucska volt, hanem városka, aztán város, végül nagyváros!
Az első és legfontosabb, amit említenünk kell az újítások és nevezetességek közül az ultramodern autópálya, amely hamarosan hídként ívelt át a település felett – a régi iskola-kocsma-patika utat emelték a magasba, szó szerint. Nem akármilyen autópálya volt ez: „híd a város felett”, így is emlegették. A kései amcsi Route 66 (The Mother Road) autóútig ilyen hírneve egyetlen útnak sem volt se égen, se földön.
Ez a monumentális építmény a távolból is rendkívül impozáns volt, de kocsiban ülve áthajtani rajta magasan a város felett, bárki-emberfiának lélegzetelállító élményt nyújtott. A híd igazából egy fedett, hengerszerű, zárt folyosó, melynek oldalai átlátszóak voltak. A 2x2-es autósávok mellett, mindkét irányban – főleg a turisták számára kialakított – gyalogút is rendelkezésre állt. Az autópályát hangszigetelt és erős burkolat fedte, így a város lakóit sem zavarta a zaj, és a híd gyalogútján közlekedőket sem veszélyeztették a gépesített kocsik.
Péter nagyon büszke volt erre a művére. Ez volt ugyanis az első fontos újítása. Néha még régi égi kollégái is leszálltak megcsodálni. Ilyenkor elmesélte nekik, hogyan ötlött eszébe az újítás gondolata, megmutogatta nekik az első terveket, a kivitelezéshez és engedélyhez szükséges papírokat. Végigkocsikázott velük a hídon és kipirulva, de mindig szerényen magyarázta nekik az apró részleteket, amelyek a tökéletes munkához elengedhetetlenek voltak. Mindig megkérdezte, hogy vannak a kapun túl, mi van a főnökkel. A régi kollégák csodálattal és pici irigységgel hallgatták újabbnál újabb terveit, energikus fejtegetéseit. De nem lehetett nem szeretni, hiszen sugárzott róla az életszeretet.
Visszatérve a fejlesztésekhez: az iskola-kocsma-patika útról minden nagyobb városi gócponthoz (vagy legalábbis közeléhez, ha gyalogosövezetté nyilváníttatott) külön lejáró dukált.
Egy nagyvárosnak aztán persze szüksége volt tömegközlekedésre. Sokáig a „Híd a város felett” képviselte a „légi közlekedést”, de hamarosan már a föld alatt is járhatott a nép: két metró is volt ott: a nevük Szikla1 és Szikla2 (a továbbiakban csak Sz1-nek és Sz2-nek becézem).
Az Sz1-nek hat megállója volt. Keletről nyugati irányba nézzük sorra az összest:
Első a Kisteremelői piac megállója, amely egy óriási fedett piac épületének bejáratánál volt található. Itt a környék minden neves kis- és nagytermelője képviseltette magát. Főleg hétvégén.
A második megálló az Állatkert, amely az öreg szoci szövetkezet területén épült. Boldogan sikongattak a majmok, s nyújtogatták nyakukat a zsiráfok; mindenféle állat volt ott, amit egy szép állatkerttől elvárhat az ember. Szent Péter is szívesen sétálgatott itt az állatok között. Szerette, amikor boák, birkák, bíbicek, békák, bikák, bivalyok, s egy borz; botsáskák, burunduk, barnamedvék, bárányok, bütykös hattyúk, baglyok, bölömbikák, barnahasú pusztaityúkok, bajuszos denevérek (és ezek még csak a bébetűsök voltak!) röpködtek, csúszkáltak, sikongtak, makogtak, vakogtak, ordítottak, röhögtek, brekegtek, makogtak körülötte.
Itt kell megemlíteni, hogy az idő tájt, a poros falucska régi kastélya is „kivirágzott”; valóságos elvarázsolt kastély lett belőle. A város krémje, a lá felső tízezer idejárt pezsgőspoharakkal koccintgatni, bájcsevegni, heherészni, karót nyelni. A kastélykertben ápolt, kizárólag az Ángílusországhoz hasonlítható gyep terült el, amerre csak a sznobszem ellátott.
A harmadik megállónál, ha megálltak egy szóra, a Kastélykert felszíni területére jutottak, és ha eleget tekergették a fejüket körbe, megpillanthatták a Kelet-Ejrópa[4] Múzeumot. Ez volt a szegényes Kultúrház utóda (a helyiek a felújítások után is így hívták). A látogatók elé tárta Közép-Kelet-Ejrópa – ezen belül főleg a magur[5] és szlopák[6] – tudományos-, kulturális-, és történelmi láncszemeket és összefüggésrendszert. Időszakos kiállítások, idegenvezetés (külön felnőtt és gyermek), kávézó, könyvtár, sőt sajtószoba is található volt a hatalmas épületben.
A negyedik metró-megálló az akkori Grand Slam vándortenisz-torna megfelelőjének egyik helyszíne. Bizony minden teniszrajongó tudja mekkora fegyvertény ez. Valóságos égi csoda! Szent Péter is ütögetett itt néha. Persze, csak hobbiszinten. Úgy egyébként nagyon szerette a sportokat. (Ezt biztos még kapus korából örökölte.)
Az ötödik megálló mellé a központi Egyetem 3-as kihelyezett épülete, a természettudományi tanszékek, a testnevelési tanszék és a kommunikációs tanszék került. (De ez nem is fontos.)
A következő, végállomásnál kiszállók pedig leginkább a mai egri Szépasszonyvölgyhöz hasonlatos terepen edződhettek, a neve még a falu reneszánsza előtti időkből maradt: Új Szöllő (így ö-vel és két l-lel). Borospincék mindenfelé. Sokan leragadtak itt. Meg aztán az egyetemistáknak sem volt túl messze a szesz. (Az ilyen mondat a mesékben szintén nem ildomos, mi több száműzendő!)
Ez volt tehát a kelet-nyugat irányba fúródott Sz1. Most nézzük az Sz2-es metróállomásokat, amelyek észak-dél irányban húzódtak keresztül az egykori falucska központján:
Az első megálló a Városi Könyvtár. Itt aztán minden fránya könyv megtalálható volt, amire a könyvmolyoknak csak kedve szottyant. Közvetlenül mellette találtatott az Egyetem főépülete. Valószínűleg ezen a környéken voltak találhatóak a város legokosabb emberei. Egy kupacban.
A következő megálló a Kelet-Ejrópa Múzeum, amelyről már beszéltünk. Igen, ez volt a két metró találkozási pontja, mint a több mint három Jégkorszakkal későbbi Pesten a Deák Ferenc tér. (Az Sz2-es szerelvényei mélyen az Sz1-es alatt robogtak.)
A következő a Főtér. A város Főterét a speciális üvegből épült Városháza uralta. De itt volt található az „első szlopák-magur koprodukcióként” beharangozott Magur-Szlopák Barátság szobor is. A szoborcsoport szlopák részről J. A., magur részről A. J. neves szobrászművészek közös munkája volt. A kompozíción Jánošíp és Toldir közös parolázása volt látható. Maga a mű egy mesterségesen kialakított völgy fenekén találtatott. (Általában innen indult minden idegenvezetővel spékelt turistacsoport.) Fölöttük körben a völgy fölé benyúló kávézók teraszai sorakoztak.
Az Sz2-es ötödik megállója a református templom mellett volt található (a katolikus templom a Főtéren volt). Sz. Péter egyébként minden egyes vallási épületet felújíttatott, ráadásul mindegyik vallásnemet egyforma (ha nem mese stb., azt írnám: volumenű) juttatásokkal örvendeztette meg. Így mindenki elégedett lehetett.
Ezután már csak a Végállomás volt hátra. Igen, a Végállomás varázslatos hely volt: a mozgólépcső tetejére érve egy óriási tükörrel találhatta szembe magát minden emberfia. Ebben a tükörben pedig ott volt látható a megújulás, avagy Péter jövetele előtti poros kis falucska, ahonnan elindult a fejlődés felé meg minden. Romantikus lelkek jártak erre, akik órákig nézegették a régmúltat. Néha sajgott is a kicsi lelkük, mégsem szomorkodtak igazán, mert tudták, hogy úgy van jól, ahogy a Nagykönyvben meg vala írva.
Szent Péter mindig büszkeséget érzett, ha erre járt. Egyszer, amikor a Végállomás óriási tükrében nézegette az összevissza csatangoló régi falusiakat, mint egy öreg fekete-fehér filmen, egy hangot hallott fölülről:
– Na, Péter, elégedett vagy-e?
Azonnal tudta, ki beszél.
– Hát, azt hiszem jó munkát végeztem.
– Valóban, fiam. Ezt nem tagadhatom.
– Hiszen most sokkal jobban élnek ezek az emberek, nemde?!
– Ez relatív. (Ez megint nem mesébe illő szó!) De, ugye, te is tudod már, hogy igazából önmagad miatt tetted.
– De én…
– Semmi baj. Jól döntöttél. Nem szégyen az, ha néha magunkra is gondolunk. Sőt.
[1] Sz. Péter polgármester
[2] Góóól!
[3] Irodalmilag valami rémlett nekik!
[4] Egy akkori kontinens elnevezése.
[5] Egyik akkori nép, nemzet elnevezése.
[6] Egy másik akkori nép, nemzet elnevezése. Az egyik nép, nemzet szomszédja.