(Barlanghasonlat ma)
Az életben rengeteg az irónia,
Megvan benne a barlang-teória.
Árnyjátékot látni a falakon,
De igazság azokban kevés vagyon.
Nem nézhetünk se jobbra, se balra,
Bámulni, csak bámulni ugyanarra a falra.
Megfordulhat azonban fejünkben a kerék,
Hogy mit látunk: csalárdság, hamis érzék.
Oldódik már a kézen a csomó,
Felismerés segít szabadulni a hurokból.
Huroktól mely folyton visszatér magába,
De megtöri a Filozófus gondolatainak árja!
Oldalán a többi embert megpillantja,
Testükön a béklyókat megoldja.
De aki nem magától szabadul meg ettől,
Életében nem sok változás jő.
Néz továbbra is maga elé,
Esze már réges-rég az árnyékoké.
Mást ő már igazából nem is akar,
Számára ez minden Valóságot eltakar!
Filoszunkban elkeseredés ver gyökeret:
Embertársain segíteni hogy lehet?
Körülnéz, hogy helyzetét átlássa,
Tűz fényében a barlangot vizsgálja.
Máglya, bilincsek, falak, emberek:
Erről az egészről vajon ki tehet?
Keres ártányt, Gonoszt, rossz szellemet,
Ördög-fantáziákban válaszokat nem lelhet.
„Az Igazság! Csupa nagy betűvel!"
Ismeri fel a lényeget nagy derűvel.
Komorrá válik azonban újra,
Mert az igazságot meglelni nem tudja.
Nem kő az, hogy megfoghasd,
Állat sem, hogy futva elkaphasd.
Sem virág, melyet leszakítani lehet,
Vagy lelet, hogy ásva megleled.
A rejtélynek hát fejével ered a nyomába,
Hogy az enigmának a nyitját megtalálja.
Fáklyát készít hát, mert sötét a barlang,
De lángokba hajolva agyába szikra pattan.
Hőforrásban ihletét tudósunk megtalálja:
„Ki áll a fény útjába? Hogy van az árnyaknak formája?"
Észreveszi hát újdonsült látásával,
Emberek kis csoportját sokféle tárggyal.
Oldalukon bilincskulcsok függnek,
Kötélcsomók vállukon csüngnek.
Kezükben hordozzák a valódi tárgyakat,
Miket a sok ember csak árnyként láthat.
Egymás közt halkan pusmognak,
Terveikről a látottak tanúskodnak.
Kapzsi vigyor arcukat eltorzítja,
Hatalmukat senki meg nem vétózhatja.
Szörnyek ők már, szinte nem is emberek:
Mások életének gyarapodását eszik meg.
Irányítanak és senki ezt nem látja,
Mert szemükbe vetül a hamis káprázat.
Megpillant azonban egy fényes rést,
Tejfehér sugár önti el azt a részt.
Elindul hát arra, ezt gondolván:
„Ennél rosszabb kint sem várhat rám!"
Kilép a szabadba, hogy aztán meglássa:
Körülötte ezer és ezer barlangnak nyílása!
Bekukkant egybe, kettőbe, háromba,
De bánatára mindenhol ugyanazt találja.
Hirtelen a sülű hús szaga orrát megcsapja,
Közelben száll egy füstcsík vékony szalagja.
Filozófusunk se rest, rögtön odatoppan,
Lehet-e ott majd valakivel jóban.
Megtalálja a tűzfészket körülülőket,
Arcából ítélve nagyon meglepődhetett.
Magafajták árnyjátékot játszottak,
Megmintázva tárgyakat cipelő alakokat.
Nevetve beszélgettek filozófiáról,
Elődeik számtalan becses teóriájáról.
Kitárgyalták a bambán néző emberiséget,
Kik elhagyták az Egyetlen Igaz Létet:
„Hiszen mindegyik maga választhatna,
Kötéllel gúzsban más ember hogyan tarthatna?
„Igaz vagyon mit mondasz kedves kolléga,
De kevesekben van meg ehhez a filosz-véna!"
„Szembefordulni lelked belső tüzével,
Akkor tudsz csak, ha egyszer félrenézel!
Kitekintve a képernyőn túlra,
Ott lelhetsz rá az Igaz Útra!"
„Nem balgaság ez, egyetértek,
De a következményektől ki véd meg?
Hisz mikor a barlangunkból kiléptünk,
Már minden gondunk csakis a mi vétkünk!"
„Hívjuk a barlangokat társadalomnak,
Egyes barlangot honnan jöttünk kultúránknak!
Nevekkel illetve őket könnyen kibeszéljük,
Mert egymást könnyebben megértjük."
„Akkor lássuk be, hogy kivetett a társadalom,
Kultúráink mára mind ugyanolyan rom.
Elveszett a rengeteg lelki érték,
Melyben az embert elődeink mérték."
„Eszköz lett csupán az Emberiség,
Nézheti, amint minden erkölcse elég.
Becsülendő természete elvész a múltban,
Mert ül kényelemben, de béklyóban!"
„Híznak a semmittevéstől, de lelkük elfogy,
Ellenállást ösztönözni közülük egyik sem fog.
Belenyugszanak, mert a félelemtől félnek,
Pedig attól éreznék azt, hogy igazából élnek!"
„Úgy van! Mikor valaki legyőzi a reszketést,
Elhagy minden lehetséges feltételezést.
Fejest ugrik mindig az ismeretlenbe,
Így majd életét boldogan fejezheti be."
„Boldogan, mert tett önmagáért,
Még ha nincs is az, hogy mindent ért.
Mert az élet egy nagy misztérium,
Könyvet írni hozzá kész statárium!"
„Bátorságra van szükség a szökéshez,
S leleményre a későbbi túléléshez!
Tapasztaljuk saját bőrünkön, milyen az,
Ha virág vagy, s melletted burjánzik a gaz!"
„Cselekvésben a kulcs tehát,
Még több öntudatos kollégát!
Öntsünk vizet a tüzek lángjára,
Hogy megszűnjön a zsarnokok vászna!"
Újdonsült filozófusunk ezt hallgatja,
A bemutatkozást tovább nem halasztja.
Odalép a többiekhez azon nyomban,
Hogy parolázzon velük sorban...
Maréknyi derék ember, száll harcba,
Mert az Embert rémálmából kell ki felriassza.
Bölcsek, guruk, tudósok filozófusok,
Azt gondolhatnánk, hogy a számuk sok.
Valódi bölcs azonban, ki nem a tűz fényében áll,
Olyan kevés akad! Becsülje, aki talál!
Kiknek napfény ragyog a háta mögött,
Taníthatnak csak neked igazi lelki trükköt.
Jézus, Buddha, Krisna, Mohamed.
Az ő szellemük egy helyről ered.
Különböző helyek, idők, tettek...
De a Hatalmasok tőlük reszkettek!
Vesd le bilincsed te is végre, barátom,
Felesleges rád az a nehéz lom!
Lépj ki lassan sötétségből a fénybe,
Elnyomottságból a Reménységbe!