A fiatal tanárnő egy nagy kertben sétált, ahol nyíltak a virágok, és gyönyörű volt a táj. Rég nem járt itt, tanítvány kora óta. Megállt egy hatalmas lelógó ágas fa mellett. Lehajtotta a fejét, ahogy a legtöbb tanuló áll meg, tanára előtt. Várt. Kis törékeny nő lépett mellé. Nem szóltak egymáshoz, még egymásra sem néztek, mégis egyszerre indultak el egymás mellett. Szótlan egyetértésük hatalmas nevetésbe torkollott. Így csak azok tudnak nevetni, akik minden mozdulatát ismerik a másiknak. Jó kedvük csillapodott, s az idősebb törékeny nő, szigorúan nézett fiatal társára. Hosszan nézte, de az nem kapta el tekintetét, állta az égető szempárt. A törékeny nő ismét nevetett. Egy kis fapavilonban mutatott helyet a fiatal nőnek.
-Hát eljöttél. –törte meg a csendet.
-El.
-Tanácsért, vagy meghallgatásért?
-Döntsd el te!
Az idős tanárnő leszegte a fejét, jelezve figyel.
-Van pár tanítványom. Az eltelt pár évben, mióta a kezembe adtad a papírt, egyfolytában tanítok. Az elején még lelkes voltam, és boldog, élveztem, hogy az akadémia tanársegédként pár különleges diákot bíz rám. Nem voltam sokkal idősebbek, mint ők, és jól kijöttem velük. A szavak jó fegyverek, rájöttem a megfelelő szóval, mindent elérek, ráveszem őket, arra hogy képezzék magukat.
-De most valami bánt. Érzem.
-Újabb gyerekeket kaptam. Hogy mennyit és hány éveseket nem fontos. Egy fontos. Vele nem bírok.
-Miért, gyenge vagy?
-Lehet. Tanárnő, én kudarcot fogok vallani, más tanárra kell bízni a nebulót! Okos és tehetséges, de képtelen vagyok kordában tartani őt, nem fizikailag, hanem az ész dolgában. Képtelen megérteni, hogy irányítania kell a tudatalattiját, és a tudatos gondolkodását egyaránt. Nem veszi tudomásul, hogy vannak határok, amiket ha akaratlanul is átlép, nem tudom többé megvédeni. De tehetséges. Nálam jobb kell mellé. Viszi a többieket is, jó hatással van rájuk, de néha megijesztenek a kérdései, olyanokat is kérdez, amire nem tudom a választ.
Az idős hölgy nevetett, fehérbe csavarodó haja előre hullott a szemébe.
-Azt hiszed, 10 éve te egyszerű tanuló voltál? Nem, nagyon tévedsz. Veszélyes voltál, fizikailag is. Agresszív, sértődött, és harapós. De gyorsan tanultál, minden érdekelt, ami közelebb vitt a határozott célodhoz. Nem bírtam veled. Hamar beértél, tudásban, és akarat irányításában egyaránt. A harmadik évben megpróbáltam, hogy nálam okosabb oktatód legyen, sírva visszakönyörögted magad, félévig, az öreg professzornál nem tanultál egy szót sem. Megmakacsoltad magad, nem figyeltél, veszekedtél. Visszavettelek magamhoz, vállalva a kockázatot hogy elrontalak, a tudatlanságommal. Nappal átadtam azt, amit tudtam, éjjel pedig tanultam azt, amit még biztonságosan megtaníthattam neked. 5 év után pedig elindítottalak a saját utadon, amit a kollégák elleneztek. Egyetlen dologba szólhattam csak bele, abba mi legyen a foglalkozásod. Nem kellett nagyon erősködnöm, hamar ráálltál, így maradtál ellenőrzés alatt. Most viszont te küzdesz meg ezzel a problémával. A legelső kérdés az, a fiú elviselné-e hogy máshoz küldöd?
-Nem mondtam, hogy fiú.
-Nem kellett. Megéreztem a hangodon. Csodálattal beszéltél róla, egy lányról rajongva beszéltél volna, és automatikusan értetted volna, olyan, mint te. Egy fiúban nehezebben ismered fel a hasonlóságot diák önmagaddal. Még egyszer megkérdezem…
-Nem, nem viselné el. Nekem megnyílt, úgy ahogy, a professzor tönkretenné. Nem adná meg neki, azt, ami kell. Ennek a fiúnak a lelkét is figyelni kell, nem csak eszét. De nem vagyok elég erős, sem felkészült egy ilyen komoly esetre.
-Szóval, ő egy eset csak?
-Nem. –hosszú fekete haja kibomlott a kontyból, ahogy megrázta a fejét. Ismét megkapta az arca, azt a kislányos vonást, ami annyira jellemezte, és fiatallá tette.
A mester teát töltött.
-Megszegted a szabályt, már megint. A diákok nem a családunk, csak tanítványaink, és később talán kollégáink. Megláttál benne valamit. Ha rám hallgatsz, felneveled, azzá, amivé válni akar, ahogy annak idején én téged. Nem törődve szabályokkal, sem mással. De egyre figyelj, hiába tehetséges, egyszer túlnő rajtad, és nem tudod majd tovább védeni, harcát egyedül kell megvívnia. Ahogy neked sem segíthettem, akkor. Tudnod kell, meddig kísérheted, és azt is mindig a háttérben kell lenned, hogy beszélhessen veled. Ettől leszel az, akinek neveltelek. Most pedig menj, gondolom a kertkapuban várnak a diákjaid.
Elindultak, maguk mögött hagyva a pavilont.
-Tanárnő…
Az idős nő egy fehér virágot tűzött régi tanítvány hajába, rámosolygott, míg a fiatal kolléga lehajolt hozzá. Csak ennyit súgott a fülébe: „Minden erőnek meg van a párja a létben, te most akadtál hasonlóra.” Szónélkül váltak el.
A fiatal lány a kapuig sétált. Újra derűsen, és boldogan.