Réges-régen, sok-sok emberöltővel ezelőtt, élt az Amazonas vidékén egy indián törzs, melyet mára már elmosott az idő. Azonban az emberemlékezet megőrizte a legbátrabb harcosnak, Jaybénak tetteit, s szerelmének, Etawának szépségét.
A két fiatal a nagy folyam partján született. Együtt nőttek fel, elválaszthatatlan játszópajtásként. E barátságból - midőn tizennégy esztendőssé váltak - szerelem lett. Jaybé és Etawa szíve csakis egymásért dobogott, oly szenvedéllyel, s ragaszkodással, mely csak keveseknek adatik meg az életben.
A Sors pedig, különös szeszélye folytán, míg az egyikünket nemes szívvel áldja meg, addig a másikunkat örökös sóvársággal, irigységgel veri.
Így történt ez a békaszemű és púpos T'Satua, a nagyhatalmú Cuyuma varázsló fiának esetében is, kinek sóvárgása Etawaért keserű gyűlölettel párosult Jaybé iránt. Amikor csak tehette, megleste a szerelmeseket titkos találkájukon. Mivel a törzs hagyományai szigorúan tiltották a nyílt udvarlást, s bármi nemű szerelmi viszonyt, T'Satuának kötelessége lett volna beárulni a két fiatalt. Mégsem tette, mivel ez esetben elűznék őket, s így Etawáról örökre le kellene mondania. Ezért más tervet eszelt ki.
A két szerelmes azonban boldogságában nem is gyanította a készülő ármányt. A csillagos ég alatt elhangzott suttogó, kedves szavak adtak mindig új reményt az elkövetkezendő naphoz. Jaybé, hogy ne álljon közéjük akadály, igyekezett Etawa apjának, Itimek figyelmével kitüntetni magát. Itimek különösen nagyra becsülte Jaybét, miután a fiú egy kajmán vadászaton megmentette az életét. Ha nyíltan nem is, de egy-egy apró gesztussal Itimek jelezte, nincs kifogása a két fiatal leendő frigye ellen. Persze addig sok-sok holdtöltét kell várniuk, mert házasságra csak a felnőtté avatás után kerülhet sor. A szerelmesek nem tehettek mást, türelemmel vártak, s éjszakánként együtt számolták a holdtöltéket.
Végre elérkezett a sorsdöntő nap, mikor a fiúkat harcosokká avatják, a lányokat pedig a későbbi anyaságra készítik fel. Vajon Cuyuma mit tudhatott Jaybé és Etawa titkos szerelméről? Netán ármánykodásra adta a fejét, hogy így kedvezzen a saját fiának? Ki tudja? Cuyuma a legfájdalmasabb próbatételeknek vetette alá Jaybét a szertartás során, de a fiú egyetlen jajszó nélkül, bátran viselte a megpróbáltatásokat. Még Titu, a törzsfőnök is megdicsérte őt páratlan kitartásáért.
A rákövetkező napon azonban szörnyű bűntény kavarta föl a falu életét. A Szent Sípok Házából eltűnt az egyik becses hangszer. Márpedig e festett fából és csontból készült sípok nélkülözhetetlenek a rituálék szabályos levezényléséhez. Ha rövidesen nem kerül elő, a szellemek iszonyú haraggal sújtják a törzset. A falu népe így nem tehetett mást, minthogy naphosszat keresgélje az elveszett Szent Sípot. Tolvaj tulajdonította el abból a szentélyből, ahová csak a varázsló léphetett be. A tettes szörnyű felfordulást hagyott maga után, még a festékes tégelyeket is kiborogatta. A lábnyomait viszont gondosan eltűntette maga után.
Végre-valahára előkerült a hangszer, a föld alól ásták ki, Jaybé sátra mellől. Lett is erre nagy megrökönyödés a törzs körében. Hát így állunk? Hitvány tolvaj lenne Jaybé, akit tegnap még hősként ünnepeltek?
Mielőtt az indulatok a tetőfokára hágtak volna, Itimek gyorsan Jaybé védelmére kelt. Egyenest Titu főnökhöz és a törzs vénjeihez fordult:
- Ki merészeli Jaybét tolvajnak nevezni?! Igaz, hogy a sátra mellet találták meg a szent hangszert, de ezen kívül mi bizonyítja a bűnösségét? Semmi! Látta valaki, hogy a közelébe ment a Szent Sípok Házához? Nem!
- Ha Jaybé valóban ártatlan, miért tűnt el hirtelen? - vágott vissza Cuyuma. - Miért nem áll vádlói elé, s védi igazát?
Jaybé csakugyan eltűnt. Még a fegyvereit is magával vitte, mintha valóban a szökés lett volna a szándéka. Titu főnök menten utasította harcosait, találják meg mielőbb Jaybét, s hozzák elé tüstént.
Két napon át hiába keresték, pedig tűvé tették érte a dzsungelt. A harmadik napon az ifjú harcos maga jelent meg a törzs tanácsa előtt, tépetten, véresen.
A törzsfőnök dühösen rámordult:
- Merre jártál?! Már azt hittük, megszöktél! Adj számot arról, hogyan kerülhetett a sátrad közelébe a Szent Sípok egyike!
Jaybé Titu szemébe nézve így szólt:
- Hatalmas főnök! A szent hangszer eltulajdonításában ártatlan vagyok. Azért voltam távol, hogy a háborgó szellemeket kiengeszteljem a legnemesebb fenevad vérével! A bőrét lenyúztam, s nektek ajánlom fel, törzsünk bölcs vezetőinek! Ezek után ítéletetekre bízom sorsomat!
Valóban, a falu főterét egy megtermett jaguár színpompás bundája ékesítette. Elámultak rajta a vének, a harcosok, az asszonyok, s a gyermekek is mind.
- Aki ilyen bátor tettet végrehajt, az nem lehet hitvány tolvaj - szólalt meg hosszas hallgatás után Titu. - Te mit mondasz, varázsló?
- Sosem állítottam, hogy Jaybé bűnös lenne. Most viszont a szellemekkel kell tanácskoznom, ők majd megmondják, mi a teendő.
A varázsló visszavonult a sátrába, ahonnan csak néhány nap múlva jött elő. Ekkor imígyen szólt:
- Titu nagyfőnök, törzsünk vénjei, halljátok szavam! A szellemek tudatták velem döntésüket. Jaybé kiváló vadász és nemes lelkű harcos, de a gyanú legkisebb árnyéka sem vetülhet rá. Ezért útra kell kelnie, hogy újabb hőstettekkel tisztuljon meg a gyanú mételyétől. Húsz holdtölte után térhet csak haza, vitézségének bizonyítékaival. A szellemek szájaként szólottam.
Cuyuma szavait döbbent, gyászos csend fogadta, de a szellemek akaratával szemben ellenvetésnek nem volt helye.
Jaybé szomorú szívvel búcsúzott a szeretteitől, s szerelmétől, Etawától, majd nyomban útra kelt. Azon a végzetes éjszakán, mikor a Szent Sípot eltulajdonították, Etawával találkozott. A lány tanúsíthatta volna Jaybé ártatlanságát, de a fiú nem engedte. Nem akarta, hogy szerelmét és a lány családját megszégyenítsék. Gyanította ugyan, kinek állhatott érdekében kinek állhatott érdekében mindez, de féken tartotta a haragját. A varázsló tekintélyével még a főnökök sem szállhattak szembe. Jaybé tehát útnak indult, fölfelé a nagy folyón, egyenest nyugatnak. Hosszú-hosszú mérföldeket tett meg, napokon át, míg egy éles kanyarulatnál a nagy folyam többfelé ágazott. Jaybé ekkor kikötött csónakjával, s gyalogszerrel folytatta útját, továbbra is nyugat felé. Újabb hosszú mérföldek következtek, hosszú heteken át, már az őserdőt is lassan maga mögött hagyta, midőn egy kopár tájra ért. Ahová csak nézett, felperzselt földet látott, s egy kihalt falu maradványaira lelt. A távolban titáni hegyormok magasodtak, baljóslatún. Váratlanul egy hang riasztotta meg Jaybét:
- Menekülj, ifjú vándor! - egy aggastyán lépett elő az egyik elhagyottnak tűnő kunyhóból.
- Menekülj, vagy téged is elhamvaszt a rettenetes tűzköpő óriás, a Tacamavi! Ő tette kopár pusztasággá e földet, és ő üldözte el a falu lakóit, akik még életben maradtak!
- Hát én bizony nem félek tőle! - jelentette ki nagy büszkén Jaybé. - Mondd öreg, hol találom az óriást?
- A nagy hegyek irányába menj, arra megtalálod! Légy óvatos, idegen! A Tacamavi tüzes lehelete még a sziklákat is megolvasztja!
Jaybé az eszébe véste az öreg szavait, majd nekivágott a hegyek irányába. Alkonyodott, mire célhoz ért. A hegyek lábánál egyszer csak úgy érezte, mintha a föld megindult volna alatta. Hát bizony a Tacamavi közeledett, világot rengető lépteivel.
- Ki vagy, te pondró és mit keresel az én vadászterületemen?! - üvöltötte az óriás. - Felelj, mielőtt elhamvasztalak!
- Jaybé vagyok és messze földről jöttem, hogy megküzdjek veled! - felelte az ifjú harcos.
- Nocsak! Tán te is tudsz tüzet fújni? - kérdezte gúnyosan az óriás.
- Azt ugyan nem! De gyorsabb vagyok nálad, és előbb felérek a hegytetőre, mint te!
- No, azt kötve hiszem! - kiáltotta a Tacamavi vészjósló kacagás kíséretében.
- Ha netán te győznél, úgy elhamvaszthatsz! De ha én győzök, neked kell meghalnod! Én állom a szavam! - Jaybé esküje jeléül levágta egy hajfürtjét, és egy kőre helyezte.
- Legyen hát! - mordult föl magabiztosan a Tacamavi, azzal ő is kitépett fejéből egy hosszú hajfürtöt. Elfogadta a kihívást.
Megkezdődött a nem mindennapi párbaj. Jaybé nyomban nekiiramodott a hegyoldalnak. A Tacamavi sem volt rest, mérföld magasra fölszökkent, majd hatalmas csattanással ért földet. Ám a hegyoldal beomlott e roppant súly alatt, s az óriást a feje búbjáig elnyelte a mélyedés. Dühében tüzet fújt a Tacamavi, de csak a hegy gyomrát olvasztotta meg maga körül. Az izzó, olvadt kő rázúdult, perzselve bőrét, haját. Jaybé látva az óriás vesztét, esőért fohászkodott. A szellemek meghallgathatták kérését, mert nemsokára az égből annyi víz zúdult le, mintha dézsából öntenék. Az esővíz megszilárdította az olvadt sziklákat, így a Tacamavi mindörökre bennrekedt börtönében.
Az óriás vesztének hírére visszamerészkedtek az elhagyott falu lakói. Főnöküknek akarták választani az ifjú harcost, Jaybé azonban visszautasította ezt a kitüntetést.
- Még sokaknak kell segítenem! A saját törzsem pedig visszavár, a hűségesküm hozzájuk köt!
E szavakkal búcsúzott tőlük, majd tovább indult. Ezúttal észak felé, a hegygerinceken átvándorolt, szélben-fagyban. Már-már a visszafordulást fontolgatta, midőn egy város romjaihoz ért. Sosem látott azelőtt kőházakat, így igencsak elcsodálkozott, miféle emberek építhették e helyet. Körbejárta a romokat, de egy lelket sem talált. Látott egy furcsa, lépcsős építményt, annak teteje felé kaptatott. Felérve Jaybé egy furcsa szentéllyel találta szembe magát, annak belsejében pedig különös tárgyakra lelt. Az ifjú egy tollal ékesített, sárga fémfejdíszt, egy obszidián kőkést, s egy bronzbárdot pillantott meg. A fegyverekről rögtön kitalálta, mire jók, az aranyfejéket szórakozottan a fejére húzva távozott a romvárosból.
A várost maga mögött hagyva keletnek fordult, majd nap-nap után ismét erdős völgybe érve egy újabb bővizű folyó állta az útját. A folyás irányát követve kisvártatva zúgó, bömbölő vízeséshez ért. Itt rövid időre megpihent, gyönyörködve a szivárványhíd látványában.
Egy rémült hangra rezzent össze:
- Ments meg engem, ó vitéz harcos! Én a Szivárvány vagyok, akit a förtelmes húsevő majom, a Mancharu üldöz! Ments meg engem, ki a Holt Város királyainak fejdíszét hordod, mert már nincs erőm bujkálni!
Jaybé egy gyönyörű-szép leányt pillantott meg, akinek bőre, haja a szivárvány színeiben pompázott.
- Csakugyan... te lennél az? - meglepetésében az ifjú harcos csak ennyit bírt kinyögni.
- Igen, valóban én vagyok az! A Mancharu akar engem asszonyának! A Holt Város lakói rejtegettek sokáig, míg a Mancharu meg nem ölte őket álmukban, mind egy szálig! Vérüket kiszívta, húsukat lerágta, csontjukat a szurdokok mélyére hajigálta! Ments meg, kérlek, s ígérem, meghálálom! De jaj! Már jön is!
A lány amilyen hirtelen jött, úgy tűnt is el. Csak egy színes, nyakba akasztható szőttes maradt a helyén. Jaybé a nyakába akasztva a szőttest, körbenézett, várva a Mancharu érkezését. Nem kellett sokáig várnia, jött is a majom nagy dérrel-dúrral.
- Nem menekülhetsz előlem, Szivárvány! Ezer mérföldről meghallom hangod! Megtalállak, bárhol is vagy! - Ekképpen morgolódott, mikor észrevette Jaybét.
- Hohó, megállj te ifjú idegen! Látom, te rejtegeted a Szivárványt! Add át nekem őt gyorsan, különben cafatokra szaggatlak!
- Ahhoz korábban kellett volna felkelned, te féreg! - felelte nyugodtan Jaybé. - Engem ugyan nem kapsz el álmomban! Küzdj meg velem szemtől szemben, ha van merszed!
- Mit képzelsz, te vakmerő?! - rikoltotta a majom. - Én egy egész várost tettem holttá, akkor mit árthatsz nekem te egyedül? És amilyen ostoba vagy, szembeállsz a nappal, úgy akarsz harcolni! Az eszednél csak az életed lesz rövidebb, ha-ha!
A Mancharu hatalmas ugrással előrelendült, győzelme biztos tudatában. Ám a Jaybé fejét ékesítő korona visszaverte a napfényt, egyenest a szörnyeteg szemébe. Jaybé a királyi bronzbárdot nekivágta a majom fejének, s a fegyver az álláig kettészelte a förtelem koponyáját. Eztán az ifjú a kőkésével adta meg a kegyelemdöfést a halódó szörnynek. Trófeaként Jaybé a Mancharu fogait és karmait eltette iszákjába.
Győzelme után a színes nyakfonat magától lekúszott az ifjúról, s átváltozott a meseszép Szivárvánnyá, aki hálája jeléül átölelte az ifjút.
- Köszönöm, amit értem tettél! Örökké hálás leszek neked! Ezentúl, ha bajba kerülsz, csak halkan mondd ki nevem, és én segítek rajtad! A szellemek óvjanak, bátor harcos! - mondta a Szivárvány, majd színes köddé válva eltávozott.
Jaybénak nem sok ideje maradt csodálkozni a történteken. Időközben rájött, a kitűzött húsz holdtöltének már a fele is eltelt, így vissza kell fordulnia, ha időben haza akar térni. Újabb, végtelennek tűnő gyaloglás, temérdek viszontagság várt rá mire visszaért a Tacamavival vívott ütközetének helyszínére, majd innen a nagy folyóhoz, ahol csónakját hagyta. Immár folyásirányba haladva, kényelmesen hazaevezett.
A szülőfalujában nagy-nagy örömmel fogadták. Etawa boldogan borult kedvese nyakába. A törzsbeliek elámultak a Holt Városban talált kincseken, fegyvereken és a trófeák látványán. Borzongva hallgatták végig a Tacamavi és a Mancharu legyőzésének történetét.
Titu nagyfőnök a varázslóhoz fordult:
- Én úgy látom, Jaybé igaz harcoshoz méltón teljesítette a feladatát. Nem hozott szégyent a törzsünk nevére. A szellemek most már megbékélhetnek. Mit gondolsz varázsló?
A ravasz Cuyuma ekképp felelt:
- Jaybé csakugyan nagyszerű, nemes lelkű harcos. A tettei példátlanok. A szellemeknek bizonyára komoly szándékuk van vele. Talán őt jelölik ki népünk leendő főnökének!
Az ámulat moraja futott végig a falu népén. Mindnyájan tudták, mire gondol a varázsló. Cuyuma egy félmosoly kíséretében így folytatta:
- Ne feledd, ó, nagy főnök, egyetlen leányod eladósorba került. Az ő férje egyben utódod is. Lányod kezét pedig csak az a harcos érdemelheti ki, aki megnyeri a Nagy Próbát, bizonyítva ezzel, hogy a törzs vezetésére is alkalmas. A Próbán pedig minden ifjú harcosnak részt kell vennie, aki nemrég esett át a felnőtté avatáson, törzsünk hagyományai ezt követelik meg.
Titu főnök bólintott a beleegyezése jeléül, majd elrendelte a Nagy Próba előkészületeit.
Jaybénak elszorult a szíve. Hát ezért küzdött, hogy végül elszakítsák tőle, akit úgy szeret? Etawa megszöktetéséről szó sem lehetett, hiszen a törzs törvénye akkor a szülőkön és a testvéreken állna bosszút. Ezenkívül a hűségesküje is kötötte a törzshöz. Ennyi kaland és megpróbáltatás után a büszkesége is tiltotta, hogy ily gyáva tettel bemocskolja nehezen megszerzett hírnevét. Nem tehetett mást, minthogy szomorúan készült a Próbára, de titkon a Szivárvány segítségében bízott.
Egy héten keresztül szóltak szakadatlanul a dobok, a szomszédos falvakból is hívogatva a harcosokat.
A Próba első napján az ifjaknak pirkadattól napestig kellett járniuk a szellemek táncát. A nap végére egyedül Jaybé maradt csak talpon.
A Próba második napján dárdavetésben, nyíllövészetben és botforgatásban mérték össze az erejüket. Jaybé ezen a napon is fölülmúlt mindenkit.
A harmadik napon sem akadt Jaybénál sebesebb úszó, fürgébb futó, s birkózásban erősebb.
Titu főnök kihirdette Jaybét a Próba győztesének és utódjául a törzs élén. Rögtön a következő nap szándékozták megtartani Jaybé és a főnök lánya, Avativa esküvőjét.
Reggel felékesítették a menyasszonyt virágkoszorúval, kagylónyaklánccal, Jaybét pedig az általa leölt jaguár bundájába öltöztették. Ismét föltehette a Holt Város királyainak fejékét, mint a törzs leendő főnöke. Egymás elé vezették a két fiatalt, sípok-dobok zengték a nász hírét, mely Etawa szívének mélységes gyászt jelentett. A varázsló már éppen áldását akarta adni a frigyre, midőn Jaybé halkan elrebegte a Szivárvány nevét. Ebben a pillanatban az ifjú csodák csodájára egy gyönyörű, színpompás énekesmadárrá változott, s a zokogó Etawa vállára repült. Ekkor a törzs legnagyobb döbbenetére Etawa is madárrá változott, követve kedvesét a dzsungel mélye felé, hogy avatatlanok többé ne háborgassák őket.