Szállj fel, Danikám!

Egy szelíden pajkos kispatak szaladt lefelé az erdőben - vidáman, mint mindig.

- Táncba, táncba szépségeim! - udvarolt az útjába kerülő köveknek, kavicsoknak.

Az idősebbek, testesebbek bár kevésbé mozogtak, mégis mindannyiszor kedves mosolygással fogadták a szíves invitálást. Táncolni ugyanis már nehezükre esett volna, de minden egyes mosollyal valahogy egyre szebbek, simábbak, és fényesebbek lettek. Ezzel hálálták meg a patakocska figyelmességét, törődését.

A fiatalabbak, fürgébbek pedig együtt forogtak, énekeltek udvarlójukkal:

„Perdülj-fordulj, a jókedv éled!
Hirdesd az élet szép!
Táncunk nyomán árad az örömünk,
Árad az örömünk szét." - dalolták önfeledten.

A környék madarai is meghallották a magával ragadó éneket, és egyre közelebb repültek. Összegyűltek a kissé bohókás, ám bájos kispatak partján, és lenyűgözve hallgatták a csodás örömzenét. Néhányan közülük, a dalosabbak, csatlakoztak is a kórushoz.

Hosszú-hosszú idő telt el gondtalanságban.

Ám egy napon megjelent egy különös lepke. Halkan, könnyedén lebbent. Pilleszárnya úgy pompázott, mint egy hercegnői palást. A színek és a formák harmóniája egészen lenyűgöző volt. Mily kecses mozdulatok, és az a sejtelmes keringő! Egész lényéből áradt a finomság, körüllengte valami megmagyarázhatatlan báj  - a patakot szinte megbabonázta.

A déli nap sugarai éppen színes körtáncukat járták a tiszta víztükörben. Szemkápráztató látványt nyújtott, mely ellenállhatatlanul vonzotta a pillét. A felszínen megcsillanó fény, a tisztaság, vagy talán a megnyugtató csobogás volt az, ami annyira magával ragadta? Nem tudhatjuk, de azt igen, hogy ők ketten nyomban egymásba szerettek.

A patak már alig várta, hogy átölelhesse kedvesét, azonban hamar ráébredt, sodrása azonnal magával rántaná, és összezúzná annak törékeny szárnyait. A lepkének is leghőbb vágya volt, hogy egészen közel repüljön és megérinthesse szíve választottját. A patak viszont bármennyire is igyekezett, képtelen volt megállni. A pillangó tánca így napról napra szomorúbb és lassúbb lett, mígnem aztán teljesen abbamaradt. A virágok hiába hívogatták szebbnél szebb szirmaikkal. Hasztalan édesgették finom illatukkal. Ő naphosszat csak a száguldó vízfelszínt figyelte - mozdulatlanul. Minden pillanatban a csodát várta: talán végre egyszer megállítja valami nyughatatlan szerelmesét, és akkor majd egymáséi lesznek.

A patakocska sem énekelt többé vidáman, és nem hívta már örömtáncba a kavicsokat sem. Folyvást egy vágyakozó, szomorú dallam fakadt finom fodrain:

„Bár lennék harmatcsepp,
Mely érinti a lábad!
Ám rohanó patakként
Elemészt a bánat."

A meder legvénebb kavicsa, akit bölcsként tiszteltek társai, megértette, és mélyen átérezte a szerelmesek bánatát. Noha ritkán hallatta hangját, most mégis megszólalt:

-         Figyeld csak, barátom, mit súg a füledbe édesanyád, a Forrás! Senki sem ismer téged nála jobban - mondta korát meghazudtoló, érces hangján. 

-         Köszönöm, kedves apó a figyelmeztetést.

Most vette csak észre: annyira lekötötte a figyelmét saját bánata, hogy szülője óvó, halk suttogására el is felejtett figyelni. Vigyázott rá, de sohasem volt tolakodó, és mindig lehetett rá számítani a bajban.

-         Kérlek, segíts, anya! Mondd, mit tegyek? - kiáltotta reménykedve.

Langy fuvallat suhant át a fülledt lombok között. A levelek halk zizegéssel mondtak köszönetet a hűsítő leheletért. A hirtelen támadt szellő, a patak felett szétterülve, egyszerre suttogássá vált:

-         Hallasz engem, édes fiam? - lebegte körül a hang, mely mind jobban betöltötte a teret.

Egyszeriben teljes sötétség lepte be a tájat. Nem voltak többé kavicsok, és eltűnt a pille is. A patak helyett pedig egy kisfiú ébredezett éppen.       

-         Danikám, igyál egy kis vizet, egészen kiszáradt a szád! - simogatta immár közelebbről édesanyja lágy hangja a kis beteget.

A fiú lassan kinyitotta a szemét, és az anyjára pillantott.

- Egy másik világban patak voltam - újságolta egyre tágabbra nyíló szemmel. Az első gondolata az volt, hogy azonnal, töviről hegyire elmeséli a különös látomást. Ehhez azonban túlságosan fáradt volt, így hát inkább csak bólintott a felé nyújtott pohár vízre, és szép lassan inni kezdett. Nem tudta, mennyi ideje aludt. Napok óta annyi ereje sem volt már, hogy az ágyból felkeljen.

-         Talán nem is álom volt? - villant át az agyán a gondolat. - A patak, aki nem hagyhatja el a medrét, az is én vagyok. A vidámság, a kavicsokkal táncolás? Eddigi életem, az a 13 év... Ó, az igazán tánc volt! Nagyon élveztem minden ízét - emlékezett, és aprócska mosoly jelent meg a szája szegletében.   

-         Képzeld... egy világszép pillangó volt... a szerelmem! - próbálta erőltetni a beszédet.

-         Jó, kicsim, de ne fáraszd túl magad! Ha teljesen kimerülsz, akkor hogyan fogsz felrepülni azzal a lepkével? - aggódott édesanyja, és megfogta fia hideg kezét. A „soha nem engedlek el" makacs anyai szorításával igyekezett erőt adni gyermekének.

-         Anyu... ott nem... nem vagyok beteg - magyarázta egyre gyengülő hangon.

Végtelenül fáradtnak érezte magát. Egyre inkább elnehezültek a tagjai, míg végül kis testének utolsó csepp ereje is elfolyt... Ám újra felbukkant patakként - abban a másik létben. Mintha csak hazament volna, olyan könnyedén visszatalált a pillangó birodalmába. A kisfiú erőtlenségét szempillantás alatt a fürge patak sodrásának ereje váltotta fel. Betegsége egy csapásra visszaváltozott szerelemmé, a reménytelenség minden ízével. Édesanyja kezének megnyugtató melege pedig, átalakulva, immár életadó napsugárként áradt a patakra. Jóságos fénye beragyogta az egész tájat.

A meder legvénebb kavicsa szokatlanul szertartásos hangon szólította meg közönségét:

- Hallja mindenki! - kezdte, majd méltóságteljesen körbevezette tekintetét a hallgatóságon. Egyszerre ünnepélyes csend lett, mint mindig, amikor a bölcs szólásra emelkedett. Majd a szerelmes kispatak felé fordulva folytatta:

-         A szokatlanul erős napfény soha vissza nem térő lehetőséggel ajándékozott meg minket. Van egy tervem, melynek sikere nagyrészt azon múlik, vajon elég erősnek bizonyul-e a szerelmetek.

-         Mondd, kedves apó, mit kell tennem? - kérdezte a patak fellelkesülve. - Megteszek bármit!

-         Van egy mód rá, hogy eljuss szerelmedhez. A feladatod viszont nem egyszerű. Cseppenként kell a vízből felemelkedned. Itt kell hagynod minden barátodat. Egy ideig még tested sem lesz. Öntudatlanul fogsz forogni, láthatatlanul, de ne félj... Előbb-utóbb cseppekké formálódsz majd. Ha a lepke valóban szeret, akkor rád talál. 

A patak szíve egyre hevesebben vert. Olyan izgatottan dobogott, ahogyan csak egy végleg patakká változott fiú győzelemre született szíve képes. Mindent kész lett volna feláldozni azért, hogy akár csak egyetlenegyszer átölelhesse a lepkét, és együtt foroghasson vele a szerelem varázslatos táncában. Mélységesen elszomorította azonban, hogy talán végleg meg kell válnia barátaitól.

-         Visszatérhetek még valaha, mondd, öreg barátom? - kérdezte, és a hangjában aggodalom érződött. - Vajon megértik?...

-         Jegyezd meg: A szerelem nemcsak azokat gazdagítja, akik átélik, hanem az egész világot. Olyan virág, amely nem csak önmaga számára bontja szirmait, hanem hogy együtt nyíljanak vele mind, a bezárt szívek. Energiája az, amely mozgásban tartja a világot - melege és fénye messzire sugárzik. Csodálatos ereje nélkül sohasem indulhatnál útnak. Ha majd vissza akarsz jönni, csak bízz, és előbb-utóbb megadja számodra az ég. Még valami... - folytatta a kavics. - Ne aggódj, a barátaid nem neheztelnek rád, amiért elmész, hanem mindannyian azért szorítanak, hogy megtaláld a teljes boldogságot. És most ölelj meg, kedves barátom! Nagyon fontos: mindnyájunknak együtt kell munkálkodnunk a sikerért - folytatta a bölcs, hangját kissé felemelve. A patakot hevítő napfényt most különösen meg kell becsülnünk. - Jól figyeljetek, kavicsok! - fordult társai felé. Nem tarthatjátok magatokban a meleget, át kell adjátok a víznek.

-         Ha ez az ára, hogy újra mosolyogni lássuk a barátunkat, akkor szíves örömest megtesszük - válaszolták egyszerre a kövek.

-         Most pedig az alul lévő vízcseppekhez szólok: nem melegedhettek mindaddig, amíg a felszínen lévőknek nem sikerült felszállniuk. Felfelé tovább kell adnotok a hőt!

-         Rendben, számíthatsz ránk. Tudjuk jól, ők is megtennék értünk - felelték öntudatosan. 

-         A legnagyobb próbatételetek azonban az lesz, hogy el kell engednetek a felszállni készülőket. Higgyétek el, ez nem lesz könnyű. Amikor eljön társaitok felemelkedésének pillanata, teljes erőtökkel vissza akarjátok majd rántani őket. Kapaszkodni akartok majd beléjük. Ekkor azonban jusson eszetekbe, előbb-utóbb mindenki kijut. Mindegyikőtök lehetőséget kap erre a nagy, és felemelő utazásra - a megfelelő időben. Az esély azonban csak addig van meg, ameddig a közös cél lebeg a szemeitek előtt. Jól véssétek az eszetekbe: tervünket csakis akkor koronázhatja siker, ha fegyelmezetten együttműködünk - fejezte be lelkesítő beszédét.

Csend lett. Néhány pillanatra abbamaradt a habok szokásos, könnyed csevegése. Úgy érezték, itt az alkalom, hogy hősökké váljanak. Végre most bebizonyíthatják, képesek áldozatot hozni barátaikért.

A vén kavics vezényletével mindannyian tették a dolgukat. Csak a vízfelszín cseppjei várakoztak, eljöjjön végre az ő pillanatuk. Amikor azonban már majdnem itt volt az idő, mégis félelem lett úrrá rajtuk, és még erősebben kapaszkodtak társaikba, hogy együtt maradhassanak.

-         Mi lehet annál félelmetesebb, mint eltűnni?! Egyik pillanatról a másikra semmivé válni, felcserélni a létet a nemlétre?!  - kiáltották fájdalmukat az égre.

Más válasz azonban nem jött, mint a napsugarak barátságos, meleg ölelése.

A legnagyobb forróságban, a kétségeikkel vívódó felső cseppek végül döntöttek.

-         Az igaz szerelem értékesebb annál, mintsem megvonjuk tőle az utolsó esélyt! - hallatszott végső kiáltásuk.

Elengedték egymást.

A lepke mindeddig teljesen mozdulatlanul, a parton figyelt. Azt hihette aki látta, már nem is él, hogy talán belepusztult bánatába.

Mégis... Épp akkor, amikor az első cseppek bátor kiugrása az ismeretlenbe megtörtént... Pontosan abban a pillanatban - a pillangó felrepült. Talán valahogyan látta a szemmel láthatatlant?

A patakmeder hősei sokáig figyelték, amint száll egyre magasabbra, míg végül elnyeli az égbolt.

Az elkövetkező napok szokatlan csendben teltek. A borús időben a máskor folyton nyüzsgő kavicsok, mint apró, hideg szobrok álltak a vízben. A megszokott vidám fecsegés helyett alig-alig válaszolgattak egymásnak a habok. Már csak idő kérdése volt, hogy a táj nagy szomorúságában elsírja magát. Kezdetben csak néhány árva csepp hullott. Mintha az égiek még nem tudták volna eldönteni, hogy magukba zárják-e a könnyeiket, vagy kiöntsék a világra. Kicsivel később viszont már ömlött a záporeső.

-         Néha bizony még a Jóisten szíve is túlcsordul - állapították meg a lentiek.

Nem akármilyen eső csordult ám abból a szívből! A patak eltávozott cseppjei tértek vissza övéikhez. Lelkesen csobbantak a megtért kis hősök a vízben. Úgy ölelkeztek, ugrándoztak örömükben, talán még a legtávolabbi világokba is elhallatszott önfeledt ujjongásuk. Olyan nagy volt a jókedv, hogy még a kövér kövek is táncra perdültek. Még a legvénebb, a bölcs kavics is ropta, miközben folyton az eget kémlelte, mintha még várna valakit. 

Az eső lassan csendesedni látszott - már az utolsó vízcseppek alatt hajlottak meg a gyenge fűszálak.

Az előbukkanó nap első sugarában egyszerre felragyogott a pillangó alakja! Soha olyan gyönyörűek és tiszták még nem voltak a színei! Ő mégis egyre csak fürdött... Fürdött a virágszirmokra hullott vízcseppekben.

Kiterjesztette a szárnyait, a pompás hercegnői palástot, és újra eljárta a szerelem bűvös táncát.