Évszám
2011
Beküldő
teljebb
A madárijesztő évek óta a dombon állt magányosan. Kereszt formájú gyümölcsfaágra igazították szalmatestét; a szél kócgubancot lengetett a homlokán, száraz dudafürt zörgött bogáncsos hasán; tekintetét az égre emelte, s karjait úgy tárta szét, mintha magához akarná ölelni a szőlővel beültetett völgyet. Hagyma alakú kobakjára ócska kalpagot erősítettek; nyakában vörös lebernyeg függött, molyrágta szövetroncsai kolduskirály palástjaként terült a tarlóra. Szemét két félbevágott mákgubóból ragasztották, közepükre fúrt lyukból zöldeskék fény pislákolt, amely lobogni kezdett, mihelyst pillantása végigsiklott a tájon. Fűzfaorra életre kapott törekes fejében, levélkezdemények növekedtek végén; szétmázolt szája lefelé görbült, gőgöt mutatott – így történhetett, hogy felbukkanása után a madarak eltünedeztek a vidékről.
Egy vénséges vén seregély, melyet az éhség és a szakadatlan vándorlás annyira legyengített, hogy nem érzett veszélyt, a szalmaember kezére rebbent. Az érintéstől a martalóc kinézetű horkantott, a jövevényhez fordult.
– Annyira vágyom barátokra, hogy örökké erről ábrándozom – szólt –; lassan nem tudom, mi a képzelet, mi a valóság. Félek, ez is álom, s hamarosan messzire illansz.
A fáradt világjáró összeborzolta a tollát, majd imigyen válaszolt:
– Idegen földről érkeztem, sok mindent láttam. Valódi vagyok, és a barátod. De most muszáj ennem a szőlőből. Elhagyott az erőm.
A szalmaember megrezzent; búzakalász szálai felágaskodtak, akárha szél bujkálna közöttük.
– Lehet, hogy nem tudod? – ámuldozott.
A seregély lendületet vett, hogy tovaszálljon.
A haramiaforma lecsüggesztette a fejét.
– Már azt reméltem... – Nem volt képes folytatni; könny csillant a szemében. Megmagyarázhatatlan miként történt: két fénygolyó szaladt végig az ábrázatán.
Az égi vándor még mindig kiterjesztett szárnyakkal kérdezte:
– Nem akarsz elkergetni?
Ha a bábalakot nem dúcolja a körteág, úgy omlott volna össze, mint tűzön a venyigeköteg.
– Szeretném, ha maradnál, és többé nem éreznél rémületet valahányszor rám nézel. Ha időnként úgy tartaná kedved, karomra szállva elbeszélgethetnénk. Annak is örülnék, ha mostoha időben kalapom alatt keresnél menedéket. Biztosan áll, vihar sem tépheti le.
– Azt sem bánnád, ha szemezgetnék a szőlőben?
A szalmafigura nem tudta kifejezni örömét, továbbra is zordnak mutatta fizimiskája.
– Rengeteg a szőlő. Hívd a társaidat is; mondd, hogy ne féljenek tőlem. Bárcsak eltüntethetném arcomról a mogorvaságot!
A messziről jött töprengett, végül ekképp kiáltott:
– Kigondoltam valamit! – Elszárnyalt; rövidesen pitypangvirággal a csőrében tért vissza. Átdörzsölte jótevője száját, aztán vörös szőlőszemeket hozott, és befestette velük az ajkait.
A seregély füttyére mindenünnen madarak repültek a magaslat irányába, csapatokban szálltak a gyümölcsökre.
A szőlőtőkék őrizője forgatta nevetős képét, szaporán bólogatott; az újabb vendégek fölötte keringtek, valamelyik mindig a vállára telepedett, onnan indult az édes bogyókért. Megelevenedett a környék lármájuktól.
Azonban gyorsan vége szakadt a boldog napoknak. A szőlősgazdák megdühödtek a madárijesztőre, kidöntötték talapzatából, búzaszár testét összezúzták és szemétre vetették. Új szalmaembert állítottak a helyére, szörnyűséges indulatút, nemcsak kinézete volt vad, hanem a hangja is; szeme, amint dölyfösen feszített, haragot lövellt. Bármi közelített, köpönyegét rázva hujjogatott.
A madarak, mielőtt búcsút mondtak volna a völgynek, utoljára mégleereszkedtek barátjukhoz, csőrükbe vették egy darabkáját, és költőhelyükre vitték. Részeiből készült fészkek voltak a legpuhábbak. A madárijesztő szíve melegítette őket.
Egy vénséges vén seregély, melyet az éhség és a szakadatlan vándorlás annyira legyengített, hogy nem érzett veszélyt, a szalmaember kezére rebbent. Az érintéstől a martalóc kinézetű horkantott, a jövevényhez fordult.
– Annyira vágyom barátokra, hogy örökké erről ábrándozom – szólt –; lassan nem tudom, mi a képzelet, mi a valóság. Félek, ez is álom, s hamarosan messzire illansz.
A fáradt világjáró összeborzolta a tollát, majd imigyen válaszolt:
– Idegen földről érkeztem, sok mindent láttam. Valódi vagyok, és a barátod. De most muszáj ennem a szőlőből. Elhagyott az erőm.
A szalmaember megrezzent; búzakalász szálai felágaskodtak, akárha szél bujkálna közöttük.
– Lehet, hogy nem tudod? – ámuldozott.
A seregély lendületet vett, hogy tovaszálljon.
A haramiaforma lecsüggesztette a fejét.
– Már azt reméltem... – Nem volt képes folytatni; könny csillant a szemében. Megmagyarázhatatlan miként történt: két fénygolyó szaladt végig az ábrázatán.
Az égi vándor még mindig kiterjesztett szárnyakkal kérdezte:
– Nem akarsz elkergetni?
Ha a bábalakot nem dúcolja a körteág, úgy omlott volna össze, mint tűzön a venyigeköteg.
– Szeretném, ha maradnál, és többé nem éreznél rémületet valahányszor rám nézel. Ha időnként úgy tartaná kedved, karomra szállva elbeszélgethetnénk. Annak is örülnék, ha mostoha időben kalapom alatt keresnél menedéket. Biztosan áll, vihar sem tépheti le.
– Azt sem bánnád, ha szemezgetnék a szőlőben?
A szalmafigura nem tudta kifejezni örömét, továbbra is zordnak mutatta fizimiskája.
– Rengeteg a szőlő. Hívd a társaidat is; mondd, hogy ne féljenek tőlem. Bárcsak eltüntethetném arcomról a mogorvaságot!
A messziről jött töprengett, végül ekképp kiáltott:
– Kigondoltam valamit! – Elszárnyalt; rövidesen pitypangvirággal a csőrében tért vissza. Átdörzsölte jótevője száját, aztán vörös szőlőszemeket hozott, és befestette velük az ajkait.
A seregély füttyére mindenünnen madarak repültek a magaslat irányába, csapatokban szálltak a gyümölcsökre.
A szőlőtőkék őrizője forgatta nevetős képét, szaporán bólogatott; az újabb vendégek fölötte keringtek, valamelyik mindig a vállára telepedett, onnan indult az édes bogyókért. Megelevenedett a környék lármájuktól.
Azonban gyorsan vége szakadt a boldog napoknak. A szőlősgazdák megdühödtek a madárijesztőre, kidöntötték talapzatából, búzaszár testét összezúzták és szemétre vetették. Új szalmaembert állítottak a helyére, szörnyűséges indulatút, nemcsak kinézete volt vad, hanem a hangja is; szeme, amint dölyfösen feszített, haragot lövellt. Bármi közelített, köpönyegét rázva hujjogatott.
A madarak, mielőtt búcsút mondtak volna a völgynek, utoljára mégleereszkedtek barátjukhoz, csőrükbe vették egy darabkáját, és költőhelyükre vitték. Részeiből készült fészkek voltak a legpuhábbak. A madárijesztő szíve melegítette őket.