- Se, se, segíts! - nyomatékosabban, utána még egyszer. Itt elfogyott az ereje.
Egy pillanat múlt, s már a plafonról szemlélte az egész kórtermet; benne 10 ember, 9 alszik, 1 test pedig mereven ugrál egy ágyon, az állkapcsa szélsebesen jár, s beszélni próbál.
- Istenem, ez én vagyok! Mi történik velem?
Itt fönn már nem félt, de hamar megszólalt a belső hangja, nem maradhatott , nem élvezhette test nélküli, lebegő állapotát, mégis egy pillanatra megállt az idő, minden könnyűvé vált.
- Visszamegyek. Nélkülem meghal.
Ébredéskor ásítás közben alsó állkapcsa balra, a felső jobbra rándult egyet, megzavarva élvezetét, a nyelve pedig hirtelen hátracsuklott, mintha valami gépezet rántaná befelé. A tegnapi történet nem múlt el nyomtalanul, az állkapcsa rángatózáshoz társult még a füle mögött időnként villámcsapásszerű ütések sorozata. Az esti roham tüneteinek maradványai miatt még egy hétig nehezen beszélt és evett.
Egy hete szenvedte a kórház fogságát. A 4. viziten - miután az orvos-csoport végignézte a betegek kórlapját -, a főorvos szokásától eltérően leült az egyik ágy szélére, s megkérdezte, van-e valakinek valami mondanivalója.
Ő felháborodottsága, dühe, tehetetlenségérzése ellenére nyugodtan, fegyelmezetten vágott bele:
- Elnézést kérek - kezdte Lelle - hogy csak így tudok beszélni, - a rángások és nyelve hátraesése hirtelen, irányíthatatlanul szólt bele a közlésébe - de tegnap óta ez van, még a levest sem tudom lenyelni a rángatózás miatt. Szeretném tudni, mi szükség volt a tegnapi Haloperydolra és a rengeteg Rivotrilra. Majdnem meghaltam. Egy hete vagyok itt, és nem beszélhetek sem magával, sem senki más orvossal, csak a gyógyszereket tömik belém, amitől kóválygok egész nap. Mielőtt befeküdtem, a doktor úr nem ezt ígérte. Mellesleg elég idegesítő, hogy miközben önhöz beszélek rám sem néz, csak a tollát nézi és forgatja a kezében - ahogy beszélt, mégis előtört belőle a felháborodottság az igazságérzete miatt.
- Annak idején a nővéremet is itt kezelték félre, pedig csak kapcsolatteremtési problémával fordult egy pszichológusnőhöz, aki beutalta ide, s itt szülői beleegyezés nélkül többször kapott sokkolást. De persze erről nem ön tehet, akkor még nem ön volt itt a főorvos.
- Itt nincs demokrácia! Mit képzel maga?! Sokkal intelligensebb annál, hogy felfogja, a tudomány mai állása szerint még egy macska fejébe sem látunk bele! - majd utasította a nővért, hogy azonnal hozzák fel a testvére anyagát.
Érdekes módon hamar megérkezett, az orvos gyorsan átnézte a paksamétányi anyagot.
- Bár akkor nem voltam ott, az itt leírtak alapján a kezelés indokolt volt. - s még bújta a papírokat.
Lelle meglátott rajta valami kínlódást, valami hasonló tehetetlenséget, amit ő is érzett, mindketten a tudatlanságuk miatt és ahogy figyelte, egyszer csak azt látta rajta, milyen szomorú ez az ember, mintha egy megkeseredett élet ülne vele szemben.
- Doktor úr, maga sosem mosolyog?
Nem válaszolt. Magába merülve felállt, folytatták a vizitet a következő kórteremben.
Másnap összefutottak a folyosón. A főorvos rámosolyodott, ő vissza, és ezután már mindig, amikor találkoztak.
Nem akart leépülni, küzdött magáért. Kitalálta, hogy futni fog az udvaron, a második héten már leengedték. Reggelente 4.45-kor, a madarakkal ébredt. 5-kor már szeretett volna kimenni az épületből, de csak 6-kor engedte ki a portás. Azt az órát az alagsori tatamin fekve, elmélkedve töltötte, élvezte, hogy egyedül lehet itt ilyenkor.
Minden nap egy körrel többet futott. Nem volt könnyű, de boldogság, szabadságérzés öntötte el, mert olyasmit csinálhatott, amit maga talált ki, nem írták elő neki, és nem tilthatták meg. A reggel így az övé lett, s ahogy a testi, úgy a lelki erő is növekedni kezdett benne.
A hajnali napfény áttörte az éjjelek sötétjét, s a madarak énekükkel várták mielőtt még megérkezett.
Ahogy kezdte jobban érezni magát, szerette volna, ha a többiek is. Meg kellett mondania nekik, hogy ne várják a gyógyszerektől és az orvosoktól a gyógyulást, csak magukon segíthetnek. Persze kell a külső segítség is, de a gyógyulást mindenkinek magának kell akarni, mert e nélkül nem lehetséges. Nagy lelkesedéssel hangoztatta ezt a meggyőződését ebédek után a dohányzóban összetömörült csoportoknak, anélkül, hogy tudta volna, ki miért, milyen problémával került oda.
- Most vagy itt először? - kérdezte egy férfi.
- Igen, először és utoljára.
Többen kikacagták.
- Majd meglátod. Én már harmadszor vagyok itt. Aki egyszer ide bekerül, az újra és újra visszatér. Ebből nincs kiút.
- Te miért vagy itt? - kérdezett vissza Lelle.
- Depressziós vagyok. Családi tragédiák. - s kezdte a történetét...
- Nehéz lehet.
- És te?
- Egyszerűen csak sokat dolgoztam. Egymást követő három hétvégén semmit sem aludtam, egyedül kellett a kiállítási anyagot megcsinálnom, aztán dolgoznom a vásárban, a főnök szállított, amikor a kiállításon végeztem a reklámstúdióban készítettem a további anyagokat, amit kivittünk. A hétvégéket követően hétköznap dolgoztam a munkaidőmben.
- Hogy bírtál ennyit nem aludni?
- Egy darabig ment rengeteg kávéval és teával. Aztán a negyedik héten már nem tudtam éjszakánként elaludni, valami felborult, rettenetes állapotba kerültem.
- Ez idegkimerültség. Akkor miért depresszióval kezelnek?
- Fogalmam sincs, nem kaptam rá választ, de tényleg féltem és szorongtam.
- Lehet, hogy te nem jössz ide többet, bár kétlem, de hogy képzeled, hogy magunknak kell akarni a gyógyulást, most mit kellene tennünk?
- Nem tudom, de nem gondolhatjuk, hogy jön az orvos meg a gyógyszerek, s majd azoktól meggyógyulunk. Hogyan segíthetne bármilyen gyógyszer valami lelki problémán? Na és az orvosok? Ezek nem tudnak semmit! Egyébként szerintem senki nem gyógyulhat meg, ha saját maga nem akarja.
- És te mit teszel?
- Most futok, hogy edzem a testem.
- Én annyira fáradt vagyok, alig bírok felkelni, majd pont futkározni fogok itt. Ugyan mit segít az?!
Három emberrel tartotta szorosabban a kapcsolatot. Éjszakánként elővették az otthonról kapott ennivalóikat, megosztva egymással amijük volt, s remek szalonnás, hagymás, paprikás utóvacsorák mellett egész jó hangulatba ették magukat. Ekkor támadt az az ötlete, hogy szervezzenek be akit csak lehet, s hétvégén rendezzenek egy közös szalonnasütést az udvaron. Arra gondolt, nem is a szalonnázás, inkább a tűz körüli együttléttel teremthetnének egy kis melegséget, emberséget ide, erre a fagyos helyre.
Vállalta, hogy engedélyt kér rá. Így is lett, addig ment, míg engedélyt nem kapott, de közölte vele a pszichológusnő, hogy ezt meg kell ám szerveznie.
Kissé megijedt, még sosem szervezett semmit, s tudta is magáról, hogy ez nem az erőssége, vagy talán csak nincs benne gyakorlata. Kitalálta, honnan szerezzenek fát, megbeszélte, ki mehet be a városba vásárolni, s olyan, aki meg is teszi. Eddig ment, aztán jött a legnehezebb dolog, azt a pár forintot is nehéz volt összeszedni, no meg elég furcsán néztek rá, egy pszichiátriai és alkoholbetegeket kezelő kórházban? Miért ne? - gondolta.
Már azt hitte, belebukik, aztán mindenkit, akit lehetett és bizonytalan volt, újra felkeresett. Akkor ígéretet tettek, hogy hozzák a pénzt. A városba indulás előtt azonban még nem gyűlt össze a szükséges összeg. Roskadtan az ágyán ülve egyszercsak megjelentek előtte öten. Sikerült. Egy nővér vállalta, hogy elmegy néhány emberrel a közelből fát gyűjteni.
Minden együtt volt. Délután 4 kor kezdtek neki, még csak 4-en. A két férfi nagyon értett a tűzgyújtáshoz, s egymásra kontrázva ecsetelték a mikéntjét. A kis lángok az újságpapírgombócok nyaldosása után belekaptak a vékony gallyakba, majd az egyre vastagabb fadarabokba.
Már tálcán várakoztak az előre felszeletelt kenyerek, a szalonnahasábok, a kifaragott nyársak. Amikor már a zsírtéglák könnyezni kezdték csöppjeiket, hogy a kenyerek magukba szippanthassák,
A tűz látványa elfeledtette, hol vannak, megidézte a tábortüzek hangulatát, s Lelle először bátortalanul, majd egyre felszabadultabban énekelni kezdett.
- Magának milyen szép, tiszta hangja van! Énekeljen még! - kérte egy idős úr. És ő énekelt, főleg népdalokat, megzenésített verseket, amiket ismert. Aztán mások is bekapcsolódtak, s az épületből szivárogtak le az emberek, egyre többen, és nevettek, énekeltek, örültek egymásnak.
Az ügyeletes orvoson kívül csak a nővérek voltak a kórházban. Mellettük álltak, de nem jöttek le a diófa mellé.
Lelle felnézett és látta, amint a 3. emelet rácsos ablakain keresztül a nővérek figyelik, hogy ők teljesen felszabadultan dalolnak a ropogó tűz körül a rájuk boruló éjszakába.
- Jöjjenek le! - kiáltott fel.
Nem volt kedve menni a relaxációs mozgásra. Az antidepresszáns eddig fokozatosan felpörgette, de négy napja kezdett rajta eluralkodni valami fáradt kedvtelenség. Ez nem lehet, két nap múlva elmehet, lejárt az egy hónap, amit a főorvos irányzott elő neki; de ha így látják, nem engedik el.
- Kelljen fel, és jöjjön mozogni! - mondta a terapeuta.
Nem volt valami kedves sosem senkivel, ez a módszere, ezt közölte vele is már az első találkozásukkor.
Macskaként elnyúlva feküdt az ágyon, és odamorogta:
- Jó.
Pár perc múlva megint megjelent:
- Na jöjjön! Ne szórakozzon itt! -vagy nem akar hazamenni?
Ez hatott. Tudta, hogy mindenkit alaposan megfigyelnek. Egyszer egy nővért keresett a nővérszobában, de épp senki sem tartózkodott ott. Meglátott az asztalon egy nagy kinyitott könyvet és belenézett. Mindenkiről táblázatot vezettek. A nevénél az egyik rublikában olvassa:
17 óra lement az udvarra, lefeküdt az avarra, fél órát tartózkodott ott.
Ennyi? Az ő félórai boldogsága, érezni a földet az avarágyon, melegedni a Nap fényében? A rohadt életbe, minden lépésüket figyelik. Aztán jött a nővér, elugrott onnan, nem olvashatta tovább.
Lekullogott az alagsorba. Végül is jót tett a mozgás, ellazulás.
- Na látja, érdemes volt lejönni. Tudja, magának kőből van a szíve - tette próbára Lellét a terapeuta.
Lelle megdermedt, most ezt miért mondja, s majdnem sírásba tört ki. Teljességgel váratlanul érte. Összeszorította a fogát és koncentrált, érezte hogy most erősnek kell lennie, bár nem tudta, csak sejtette, mire megy ki a játék. Határozottan nézett a terapeutára:
- Nem, csak kőbe van zárva.
A férfi elmosolyodott.
- Hm, rendben, holnap hazamehet. Látom jól van. Csak egyet ne felejtsen el soha; tudjon, ha kell, segítséget kérni.
Azzal elővett a zsebéből egy papírcetlit és átadta Lellének. Ez állt rajta: A tisztaság az igazság látható formája. A tiszta nem romlik.
Szeptember volt. A fény játszott az udvar diófájának szélben ringatózó, tarka színben pompázó leveleivel; a fa időnként elengedett egyet-egyet, s alatta összegyűlve a levelek nagy paplanként takarták be a földet.