Számadás

 

 

Mottó: "Az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét kell megújítani – mindenestül."

 

Fullasztóan meleg nyári nap volt, mint mindig egész héten, s az utcán egy árva lélek sem volt látható. Ilyenkor nyomós ok nélkül nem hagyja el az ember hűsítő háza küszöbét, hacsak nem nyaralni megy. Sajnos azonban ez a forróság nem tesz jót a termésnek, így a házban meghúzódók bosszankodnak és aggódnak: vajon meddig tart még ez?

Eközben a poros úton egyszer csak feltűnik egy autó sziluettje, s ahogy közeledik a zúgó jármű, láthatóvá válik egy fehér Ford, kormányánál egy fiatal nővel. A nő megáll egy ház előtt, néhány percig üldögél a kocsijában, kiszáll, megtesz pár lépést, majd meggondolja magát, s újra visszaül. Kis idő múlva újra megismétli ezt, aztán mintha összeszedné a bátorságát, kihúzza magát, ökölbe szorítja kezét, s határozott léptekkel a kapuhoz megy.

Egy staffordshire terrier ugatása üdvözli, majd egy őszülő idős úr lépked a kapu felé. Tartása görnyedt, kissé pocakos, egy világos vászonnadrágot és egy kék inget visel. Lecsitítja a kutyát, aki gazdája láttán játékos ugrálásba kezd, majd annak kérésére hátra megy az udvarra. Közben a férfi kinyitja a kaput, s beengedi a hölgyet.

- Fél? - kérdezi.

- Már nem. - válaszolja határozottan a nő, miközben kedves tekintete találkozik az idős úréval.

- Akkor jöjjön be bátran. - mondja. - Mivel kínálhatom? Kávét? Teát? Kekszet is talál az asztalon, de van rengetegféle gyümölcsöm is, mindet én termesztem. És kérdezzen bármit... kivéve azt az egyet... Azt hiszem, eljött a számadás ideje.

Egy takaros ház nappalijába vezeti be a nőt. Kőris padlóburkolat, zöld bőrkanapé, egy kicsi diófából készült dohányzóasztal, rajta az említett kekszek és gyümölcsök, s fehér falak. Megnyugtató, kellemes légkör, mely tovább oldja a nőben lévő kezdeti feszültséget.

Nem egészen erre számított. Egy megtört, megfáradt, ám bizalmat ébresztő arc fogadta. Úgy érezte magát, mintha egy régi, kedves ismerősét látogatná... csak az utolsó mondat komorsága zökkentette vissza a valóságba.

- Amint már tudja, Tracy Holmes vagyok, a New Times újságírója, és egy cikket szeretnék készíteni Önről. Pontosan 50 éve történt, hogy elkövette a merényletet, 2012. június 23-án. Megölt 16 ember, s 50-et megsebesített a filmvetítésen. 30 évet kapott, 20 éve szabad, s most 74 éves. 50 év eltelt a szörnyű eset óta, s Ön igazán sohasem szólalt meg azóta. Csupán kikényszerített interjúkat készítettek Önnel, információmorzsákra építették az Önről írtakat, ami hatalmas hiányt okozott mindannyiunknak. Persze 50 év alatt valamelyest tompult a tragédia okozta fájdalom és harag ereje, s a törvényi változtatások, például a fegyvertartási engedély jelentős szigorítása, a televíziós műsorok agressziójának csökkentése, a szülők és gyermekek kötelező „lelki karbantartása” következtében a hasonló tragédiák előfordulásának mértéke jelentősen csökkent, de még mindig nem tudjuk a kérdéseinkre a válaszokat. Ezért kerestem meg Önt, és nagyon örülök, hogy elvállalta ezt, s amint megígértem, azt az egy kérdést nem teszem fel. Már csak azért sem, mert azt mondta, hogy ha elhangzik, vége az interjúnak. - mondta komolyan felvezetve az interjút, a végét némi humorral elütve.

- Amint Ön már nagyon jól tudja, James Hope vagyok, a denver-i merénylet elkövetője. Megöltem 16 embert, s 50-et megsebesítettem. Azt hiszem, csak ez kapcsolható a nevemhez.

Eddig visszautasítottam minden ilyen interjúval kapcsolatos kérést. Úgy éreztem, még nincs itt az ideje, még nem tudok úgy válaszolni, mint kellene. Hiszen bennem is rengeteg kérdés van, még most is. De már 74 éves vagyok, s érzem, hogy eljött az időm. Lassan elmegyek innen, s nem menekülhetek a számadás elől. Kérdezzen.

- Azt mondja, számadás, s eközben tényleg azt érzem, hogy Ön ezt komolyan gondolja, s ez valamelyest megnyugtat engem. Nagyon sok kérdés van bennem, jó lenne, ha ma igaz válaszokat kaphatnék. Nem azt kérdezem, amit legjobban szeretnék, de talán így is kihámozható az igazság.

Mi történt Önnel az 50 év alatt? Közvetlenül azután, hogy elkövette a merényletet, majd a börtönben, s a börtön után? S most hogy élni a napjait?

- Milyen sok kérdés. - mondja fáradt mosollyal az arcán. - Szóval... A merénylet alatt nem voltam teljesen a tudatomnál, más állapot volt az, mint a szokványos, s talán már azt megelőzően is más tudatállapotban voltam. A merénylet... nehéz erről beszélni, még most is. Szóval a merényletet, amikor elkövettem... olyan volt, mintha nem is valóságos lett volna. Érti? Mint egy álom, egy rémálom... Ami ha felébredsz, eltűnik. Akiket megöltél, újra élnek, minden, amit akkor tettél, egyszerűen nem történt meg. Hisz ilyet te nem tehetsz. Nem tehettél.

Ez az álomszerű állapot sokáig tartott még a merénylet után is. Ha akkori felvételeket néz rólam, akkor látszik, mennyire kifejezéstelen az arcom. Azt hitték, gyógyszereznek, de azt hiszem, ez egyszerűen a sokk hatása volt. Talán így védekezett a szervezetem. Hiszen lehet, ha tudatában vagyok annak, mit tettem, öngyilkos leszek. Visszagondolva... könnyebb lett volna. Nagyon sokat szenvedtem, miután tudatára ébredtem annak, mit tettem.

- Hogyan történt ez?

- A tárgyalás hónapokig húzódott, ám én nem érzékeltem az idő múlásából semmit. Volt kirendelve nekem védőügyvéd, de igazán senki nem akart engem védeni, s ez így is volt rendben. A büntetés mértékén folyt a vita. Sokan halálbüntetést akartak. Szemet szemért. Azt gondolom, az nem lett volna igazi büntetés ezért a tettért. Sokak akarták megtudni, őrült vagyok-e, sokan szerették volna ezt hinni, hogy önmaguk számára elfogadható magyarázatot kapjanak, s azt hiszem, ennek köszönhető az is, hogy végül nem haltam meg. Kaptam egy diagnózist, 30 évet, gyógyszereket, magánzárkát és egy pszichológust. 30 évig egyedül éltem, senkivel sem tartottam a kapcsolatot.

Kezdetben ugye valamilyen sokkolt állapotban voltam, semmit nem fogtam fel abból, amit tettem... majd ahogy a pszichológussal beszélgettem, változtak bennem a dolgok. Először az, hogy megöltem ennyi embert nem töltött el különösebb bűntudattal, nem tudtam vele mit kezdeni. Olyan volt, mintha egy videó játékban öltem volna le az ellenfeleimet, nem számítottak. A pszichológus minden héten újra és újra megkérdezte: Mit érez ezzel kapcsolatban? S én minden héten azt feleltem: Semmit. Hősnek éreztem magam, szerepeltem az újságok címlapján, sikerem volt, olyan hatalmat éreztem akkor, mint soha máskor.

- Tehát nem volt bűntudata, nem sajnálta az áldozatokat, a hozzátartozókat.

- Nem, egyáltalán nem. De teltek az évek. Egyetlen kapcsolatom az emberekkel a pszichológus volt. Talán vele volt az egyetlen igazi kapcsolatom egész addigi életemben.

A cellában rájöttem, hogy tulajdonképpen nem sokat változott az életem. Addig is egyedül éltem egy lakásban, szinte senkivel nem volt kapcsolatom, s ez ezután is így maradt.

Teltek az évek, és én minden héten jártam a pszichológushoz. Próbált beszéltetni magamról, kérdezgetett, de én nagyrészt elzárkóztam. Egy idő után láttam rajta néha, hogy fáj neki, amiket mondok, amit nem mondok, fáj neki, hogy érzéketlen vagyok, s emiatt szokatlanul rossz érzésem lett. Valójában én sem értettem, hogy miért nem érzek bűntudatot, hiszen a józan ész azt mondta, kellene. S arra se tudtam magyarázatot adni, miért tettem, amit tettem. Felébredt bennem a félelem, a harag és a kíváncsiság... tudni szerettem volna a válaszokat. Ekkor nyitottam a pszichológus felé. Bár nehezen ment, de egyre többet tudtam meg magamról, a kapcsolataimról, a családommal és az emberekkel való viszonyomról...  szóval kezdtem megismerni magam, közben pedig rengeteget olvastam és írtam. Írtam mindent, ami eszembe jutott. S kezdtem megszeretni a pszichológust. Számított, mit érez, számított minden rezdülése. Minden lehetséges fájdalom, amit neki okozhattam, fájdalmat okozott nekem is. S ez vezetett el odáig, hogy elkezdett fájdalmat okozni a tettem is.

Hirtelen rám szakadt minden.

Felfogtam, hogy nagyon rosszat tettem, nagyon nagyot vétkeztem. Megöltem 16 embert, és ez visszavonhatatlan. Nem tudom megmásítani, ők meghaltak. Elképesztően megijedtem, s akkor volt egy úgynevezett „pszichotikus epizódom”. Öngyilkos akartam lenni. Zártosztályra vittek. Persze többször kiszöktem, próbálkoztam... Hosszú hónapok kellettek ahhoz, hogy onnan kiengedhessenek.

Nagyon gyűlöltem magam. Hogy tehettem? Magam sem értettem. Képzeletben ezerszer visszapörgettem az idő kerekét, csak hogy elkerülhessem a tettem. Most így visszagondolva ekkor kezdtem el bánni a tettemet. Korábban is szerettem volna semmissé tenni az egészet, de inkább a következmények miatt. 30 év magánzárka? Ráment az életem egy érthetetlen hülyeségre, úgy éreztem. Ez nem volt bűntudat. De aztán...

Aztán leveleket kezdtem írogatni a hozzátartozóknak. Könyörögtem a bocsánatukért, amit persze nem kaptam meg. Borzasztó volt. De itt is magamat sajnáltam. Nem tudom, mit vártam, mit reméltem.

Igazából nem tudtam, a merénylet után mit szabad tennem. Szabad-e élnem? Terveznem? Boldognak lennem? Szeretnem? Szeretve lennem? Akarni boldognak lennem? Mit szabad egy gyilkosnak? Mit szabad nekem, a gyilkosnak?

Évek teltek el így is. A bűntudat nagyon nyomasztó volt, de valahol a szívem mélyén örültem is, úgy éreztem, a bűntudat által gyógyulok. A kapcsolat által gyógyulok. Korábban soha nem éltem át ennyi érzelmet.

Tudja, én sohasem voltam egészséges korábban. Nem tudom, mikor zárhattam el az érzéseimet... de ahogyan másokat is közönnyel szemléltem, s amilyen kegyetlenül másokkal bántam, úgy bántam magammal is, azt hiszem. Olyan voltam, mint egy gép. Reggel keltem, egyetem, munka, állandó hajsza a sikerért, hogy jobb legyél... majd hazajöttem az üres lakásba, lefeküdtem, s kezdődött minden újra. Ezért hagytam ott az egyetemet, mert elegem lett belőle... s nagyon csúnyán fog hangozni, de talán amiatt követtem el részben a tettet, mert valamilyen változást akartam...Figyelmet... hogy segítsenek.

Tehát mikor kikerültem, nagyon nehéz volt eldöntenem, hogyan éljek. Hiszen gyilkos voltam, s ez egy megbocsáthatatlan bűn. Már nem akartam bocsánatot kérni a rokonoktól, tudtam, hogy nem szabad, s elsősorban én nem bocsátottam meg magamnak. Valahol talán én is áldozat vagyok, a terápiám során ráláttam arra, mi következett a szüleimmel való kapcsolatomból, majd a kortársiból, s milyen hatással volt rám a társadalom... tehát sok tekintetben áldozat vagyok, de teljesen úgy hiszem, mégsem, s ezért soha nem fogok megbocsátani magamnak.

Nehéz volt tehát eldönteni, hogy mit akarjak ezentúl az élettől. Akarjak-e boldog lenni? Társat keresni, örömöket? Nem tudom, hogy van-e erre jó megoldás. Én azért úgy döntöttem, valamilyen mértékben életem végéig büntetem magam. Nem kerestem társat, egyedül élek, s kerülöm az embereket. Nem akarom őket nehéz helyzetbe hozni azzal, hogy dönteniük kelljen, mit gondoljanak rólam, hogyan érezzenek. Egy „rendes” gyilkos – hiszen ma már az vagyok – mindenkit összezavar.

Növényeket nevelek, kertészkedek, néha befogadok csavargókat. Így élem a mindennapjaimat. Nem ártok másoknak. Lehetnék boldogabb, de azt hiszem, nem engedhetem meg magamnak. Bármennyire is okolható más azért, hogy odáig jutottam, hogy ölök, bármilyen állapotban is öltem, de öltem. És én öltem. Nem más. Ez megbocsáthatatlan.

Viszont a szívem azt hiszem megújult a terápia következtében, s ezért hálás vagyok. Jobb lett volna, ha a merénylet előtt történik mindez.

- Talán, ha tanulságot keresnénk, ez lehetne az... S itt le is zárhatnánk az interjút. Köszönöm a válaszait. Minden kérdésemre felelt... de azt hiszem, mégsem zárhatom itt még le. Meg kell szegnem az ígéretemet. Muszáj megkérdeznem...

- Nyugodtan... - mondta elfogadóan. - Az örök kérdés, ugye? Miért?

Mindenki ezt kérdezte tőlem, s én is magamtól. Miért? Számtalanszor tettem fel a kérdést, számtalan választ találtam rá, de egyik sem elég, egyik sem teljesen igaz. Egyik sem az igazi ok.

Mondhatom, hogy azért, mert mindig az apámnak akartam megfelelni, miatta teljesítettem, ám ő sohasem értékelte. Mondhatom, hogy azért, mert az anyám nem szeretett eléggé, nem tudott úgy szeretni, törődni velem, ahogy kellett volna. Mondhatom, hogy születetten érzékenyebb, nehezebb természetű ember vagyok, s emiatt a sértéseket jobban magamra vettem. Mondhatom, hogy születetten agresszívabb vagyok, ám az agressziómat mindig elfojtottam. Mondhatom, hogy azért, mert sikertelen voltam a magánéletemben, a munka terén és szexuális téren, s túl nagy nyomás volt rajtam. Mondhatom, hogy azért, mert túl sok agresszív filmet néztem, túl sok agresszív játékkal játszottam. Mondhatom, hogy azért, mert túl sok negatív példát láttam. 12 voltam, amikor történt a columbine-i mészárlás, nem túl messze tőlem. Mondhatom, hogy azért, mert rossz volt az értékrendem, nem tudtam, mi a jó, mi a rossz. Mondhatom, hogy nem tiszteltem eléggé az életet, nem tiszteltem eléggé a saját életemet. Mondhatom, hogy nem láttam eléggé tisztán magam, nem értettem az érzéseimet. Mondhatom, hogy még éretlen, felelőtlen voltam, nem mértem fel a tetteim következményeit. Mondhatom, hogy ez a mai társadalom hibája, mely lényege a verseny, ahol te csak egy fogyasztó eszköz vagy. Mondhatom, hogy nem kaptam elég szeretetet... Mondhatom, hogy nem figyeltem eléggé magamra... Ez így mind-mind igaz, tudja... de valahogy így együtt sem a teljes Igazság. Elkövettem egy borzasztó tettet, megöltem 16 embert úgy, mintha legyeket írtottam volna. Miért? Dacból, haragból, figyelemfelkeltésből...? Ennyi lett volna? Néha azt gondolom, banális az igazság, de ha tényleg így van, az ép ésszel felfoghatatlan.

Úgyhogy inkább azt mondom, nem tudom, mi az igazság... Nem tudom, miért.

Az idős ember szemei megteltek könnyel. A nő hosszan átölelte, majd elbúcsúzott. Kifelé menet megsimogatta a kutyát, aztán beszállt a kocsijába. Egy ideig csak ült és bámult maga elé, majd elhajtott.

Közben az idő kicsit lehűlt, kellemes nyári délután lett, az égen gyülekező felhők pedig záporral kecsegtettek. Egy asszony nézett ki az ablakon, s megörült a várható esőnek. A termés talán mégis megmenekül... - gondolta magában. - Igen, a remény sohasem hal meg...